A döntés(ek)

XXXIX. rész

Eliza Naplójából:

2013. Január 03. Csütörtök:

Biztonságban éreztem magam Tom karjai közt. Igazán. Egész testéből áradt az energia. A bőre sima volt, nagyon sima és meleg.

Mikor letéptem róla az inget, egy percet adtam magamnak, hogy gyönyörködjek tökéletes felsőtestében.

-          Ha nem lennél, ki kéne találni. – csúszott ki a számon, aztán zavaromban elnevettem magam.

Erre a megjegyzésemre villantott egy macsós oldalmosolyt, majd ismét magához húzott.

Már az elejétől feltűnt, hogy nem kezdővel van dolgom. A kinézete, az, ahogyan csókolt, minden egyes gesztusa, a biztos mozdulatai mind ezt sugallták. Tudta, hogyan és mikor kell tempót változtatnia.

Az elején szinte alig ért hozzám. Ezzel minden egyes apró érintésével nagyobb hatást gyakorolt rám mint bármi mással. Tudta, látta, hogy mikor kell gyorsítania vagy lassítania. Figyelt testem minden gesztusára, figyelte a lélegzetvételem és ezekből az apró jelekből mindig pontosan ki tudta találni, hogy mit akarok. Talán ő egész végig jobban is tudta, mint én. Nem volt mohó, gyengéd volt és figyelmes. Minden tökéletes volt azokban a percekben, ennek ellenére sem elégedett sem boldog nem voltam. Tudtam, hogy ez csak figyelemelterelés. Nem csak nekem, mindkettőnk számára. Szükségünk volt egymásra ahhoz, hogy pár percre elmenekülhessünk ebből a szörnyű világból, erről a szörnyű helyről egy olyan érzésbe, egy olyan mámoros állapotba, amikor ezek mind elhalványulnak körülöttünk. Mert az erősebbek mindig elnyomják a gyengébbeket, mindig uralni fogják őket. És ez nem csak az állatoknál vagy az embereknél van így, az érzelmeknél is ugyanígy működik.

Kezei a melltartóm csatjával vívtak küzdelmet, majd diadalmaskodtak felette. De még mielőtt a csat engedett volna, megragadtam a kezét, mélyen a szemébe néztem és így szóltam:

-          Ha igazán szeretsz, akkor szerelmeskedj velem anélkül, hogy az apád parancsát teljesítve megdugnál!

Ez a kijelentésem megtörte a mámort, a menekülőút, a könnyebbik út, amire majdnem mindketten gondolkodás nélkül rátértünk volna már nem is tűnt olyan csábítónak, mint pár csókkal ezelőtt. Én már döntöttem, és tudtam, hogy legbelül ő is tudja, hogy mi a helyes. Megbíztam benne, ezért helyeztem át a döntést az ő kezébe.

– Az emberek a cselekedeteid, és nem a szavaid alapján ítélnek meg, ahogy én is. Nem számít, mit mondasz, ha a cselekedeteid mást mutatnak, Tom. – mondtam még, majd kezem lassan lecsúszott az övéről.

Nem vette le a melltartómat. Helyette keze a nadrágom gombjára vándorolt. Nem kellett odanéznem, éreztem, hogy a szorítás enged és tudtam, hogy mi fog történni ezután.

Egy perc se kellett hozzá, hogy a nadrágom a testemről a poros földre hulljon.

Összerezzentem. Tudom, hogy nem kellett volna ennyire megijednem, hiszen tisztában voltam azzal, hogy megvan az 50% esély arra, hogy Tom nem a helyes utat választja.

Az élet tele van döntésekkel. Az ember rengeteg döntést hoz egy nap, az ébredés pillanatától egészen az elalvás pillanatáig. Hogy felkel-e vagy visszaalszik, hogy melyik gabonapelyhet eszi reggelire, hogy busszal vagy gyalog megy-e munkába, hogy hogy viselkedik az őt körülvevő emberekkel, hogy iszik-e még egy kávét vagy sem…

Vannak nagyobb és vannak kisebb döntések. Jelentősebbek és jelentéktelenek. Vannak, amelyek életeket változtatnak meg és vannak, amelyek csak a sajátunkat. Így is úgy is döntenünk kell és számolnunk kell azzal is, hogy akár mi akár mások nem jó döntéseket hoznak, amelyeknek káros következményei is lehetnek. Ez a példa is mutatja, hogy az élet nem igazságos. Az ember egész életében próbál jó döntéseket hozni. A lehető legjobbakat, ami tőle telik. Mégse kerülheti el, hogy rossz döntéseket hozzon. Pedig az adott pillanatban, az adott lelkiállapotban az a rossz döntés tűnt a legjobbnak. Az mindig csak később derül ki, hogy talán mégse volt az olyan jó, mint amilyennek gondoltuk.

A másik fontos dolog, a döntések mennyisége. Alapjában véve az ember sokkal több jó döntést hoz (vagy inkább kevésbé rosszakat), mint rosszat. És mégis, ha ezer jó döntés mellé bekerül egy rossz, mindig az az egy lesz a sorsdöntő mind közül. Elég egyetlen hiba, egy óvatlan, meggondolatlan lépés és máris zuhansz a szakadékba.

Talán ezért is félnek az emberek döntéseket hozni, hiszen a döntéseikkel együtt felelősséget is kell vállalniuk, ami pedig senkinek sincs ínyére. Ha meg mégis rákényszerülnek, próbálnak minél kockázatmentesebb, minél komfortosabb döntést hozni és reménykedni, hogy minden rendben lesz. Én is mindig így tettem, apró, lassú, kimért léptekkel haladtam célom felé. Soha nem mertem kockáztatni, mert túlságosan féltem attól, hogy esetleg nem fog minden úgy összejönni, mint ahogy azt elterveztem. Féltem a kockázattól, hogy talán nem fogom tudni uralni azt a helyzetet, amit ezáltal teremtek magamnak. Senki sem szereti a bizonytalanságot, senki sem szeret félni. De ha az ember túl gyáva kockáztatni, rengeteg dologból és élményből kimarad.

A mostani döntésem az volt, hogy megbízok Tomban. Megvolt az az 50% esélye, hogy balul sülhet el a dolog. De nem bántam meg, mert életemben először kiléptem a komfortzónámból. Talán ez a hely tette ezt velem, vagy csak a halálfélelmem az oka mindennek. De az is lehet, hogy megbízom benne. Hogy megbíztam benne.

Így döntöttem és vállalnom kell a döntésem következményeit is. Lehet, hogy ennek így kell lennie. Lehet, hogy a sors valamit tartogat a számomra, ami ellen eddig kézzel-lábbal küzdöttem. Mindig is olyan ember voltam, aki szereti kezében tartani a dolgokat. Aki nem hisz a sorsban és semmilyen nagykönyvben, nem hisz Istenben és semmilyen túlvilági erőben, ami segíti életútján. Mindig is úgy gondoltam, hogy egyes egyedül csak magamra számíthatok. Ez eddig rendben is volna, hiszen vannak ilyen emberek, nem kell mindenkinek erdőtündérek felkutatásával töltenie az életét, csakhogy én még magamban sem hittem. És ez nagy baj.

Ezért akartam most csak egyszerűen az árral sodródni. Ha meghalok, mert beleverem egy sziklába a fejem, hát tudni fogom, hogy ez a következménye annak, ha elengedem magam. De egyszer az életben érdemes valami mást is kipróbálni, főleg akkor, ha az ember úgy érzi, hogy valami mégsem okés az életével annak ellenére sem, hogy semmi sem történik benne. Ha az ember nem boldog.

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben vártam, hogy mi fog történni velem ezután. Védtelenül, fehérneműben egy koszos lepedőjű, elkorhadt támlájú faágyon feküdtem egy ismeretlen házban. Minden idegen volt és hideg. Egyedül Tom volt az, aki meleget árasztott magából.

Olyan ez az egész hely, mint egy sötét, téli erdő.

A fák csupaszak, ágaikat nem borítja se levél se virág. Egymagukban, meztelenül állnak kitéve magukat szélnek, hónak és fagynak. Télen sok fa hal meg, mert már nem bírják se a magányt, se az őket érő megpróbáltatásokat. Szép lassan, de biztosan száll ki belőlük az élet. De ők nyugodtan és büszkén állnak a helyükön, beletörődve sorsukba megőrizve királyi méltóságukat. És mikor ők sem számítanak rá, amikor már ők is azt hiszik, hogy minden elveszett, akkor a nap előbújik a felhők közül, és aranyló sugaraival megvilágítja az öreg fákat, a csillogó, fehér havat. A hó megolvad, a fa fellélegzik. És megtörténik a csoda.

Laura egyszer megkérdezte, hogy hiszek-e a sorsban, a csodákban. Én azt feleltem neki, hogy csodák nincsenek, a sorsunkat pedig mi alakítjuk. Ez az előtt volt, mielőtt találkoztam Tommal, mielőtt elraboltak volna otthonról. Az idő múlásával, a különböző események hatására az ember rádöbben arra, hogy a világ sokkal csodálatosabb, összetettebb és pont ezért sokkal bonyolultabb, minthogy tényekkel vagy egyszerű állításokkal meg tudnánk határozni (vagy magyarázni) a működését.

Nem bántott. Ő az első ezen a helyen. Szeret. Látom és tudom, hisz‘ tisztel. Bíztam benne, hiszen átengedtem neki a döntést. Szeretet nincs tisztelet nélkül, de nem létezne bizalom nélkül sem. Ezt jól tudom, és ő is tudja. Ez nekem pont elég bizonyíték arra, hogy tudjam, valóban szeret.

Fejem csupasz mellkasán pihentetve arra kértem, hogy mondjon nekem egy verset, egy dalszövegnek a részletét, egy mondát vagy bármit. Azt akartam hogy beszéljen, hallani akartam a hangját. Hallani akartam, ahogy HOZZÁM beszél. Szükségem volt rá, belőle merítettem erőt a túléléshez, akár egy magányos fa a tavaszi nap első sugaraiból a hosszú, gyötrelmes tél után.

-          Egy dalszövegből van, de olyan, mint egy vers. – kezdte. -  Igazából minden dalszöveg egy vers, csak más módon adják elő. Szerintem legalábbis csak ez a különbség. Egy dalszöveg is lehet lírai, lehet művészi. Sok esetben még sokkal érzékibb is, mint egy vers, többet mond el és több érzelmet is közvetít.
Másrészt magától az olvasótól/hallgatótól is függ, hogy mekkora nyomást gyakorol az az adott vers vagy dal rá. Függ attól, hogy mennyire tudja magának azt, hogy mennyire képes azonosulni vele. Az, hogy ismered a betűket még nem jelenti azt, hogy tudsz is olvasni.

Hallgattam. Bármeddig képes lettem volna hallgatni, ahogy beszél. De nem mondta el rögtön, amit el akart mondani. Nem volt túl beszédes. Soha nem volt az. Ő mindig is a testbeszéd nagymestere volt. A pillantásával beszélt, a gesztusaival, azzal, hogy a fülembe suttog, vagy végigsimítja az arcom. Ahogy megcsókol, vagy ahogy elmélyülten a távolba mered.

Ez az ő külön, saját nyelve, amit csak azok értenek meg, akiket elég közel enged magához, hogy képesek legyenek megérteni vagy megtanulni. Nálam ez másképp működött. Bennem az volt a más, hogy én annak ellenére, hogy nem engedett közel magához figyeltem őt. Meg akartam ismerni, kíváncsi voltam, hogy mit érez, hogy mi jár a fejében vagy hogy mit miért tesz. Ez felkeltette az érdeklődését.

-          Hogy szól az idézet? – kérdeztem suttogva.

-          Csak egyet ismerek. – válaszolt, és átnyújtotta azt a könyvet, ami mindig ott volt az ágya mellett.

Kinyitottam. Rögtön az első oldal közepén egy négy sorból álló idézet állt:

-          „Szerelem van a testedben, de nem tudod magadban tartani,
Könnyek formájában folyik ki szemedből és csorog le a bőrödön.
A leggyengédebb érintés hagyja a legnagyobb nyomot,
És a legkedvesebb csók olvasztja meg a legkeményebb szívet.” – olvastam hangosan.

Tele volt érzelemmel ez a négy mondat. Ennek az idézetnek története van. Tom története, amit mélyen magában őriz és senkinek sem mond el. Erre viszont már nem kérdeztem rá, csak fölé hajoltam, megcsókoltam és ennyit mondtam:

-          Köszönöm.