Kutya el, cupcake fel!

XXIX. rész

Laura Naplójából:

2012. december 30. Vasárnap:

Újra itthon! Tegnap naaaaagyon jól éreztem magam és ha lehetne, csinálnék egy időgépet és visszatekerném az időt tegnap reggelig, hogy újra átéljem azt a napot! Az akvárium hatalmas volt, és ha lehetett volna, tutti, hogy beleugrottam volna és búvárkodtam volna egyet! Mennyi állat között úszkálhattam volna! Színes halacskák, delfinek, teknősbékák, csikóhalak, bohóchalak és zöld tengeri növények között lubickolnék és úgy érezném magam, akár Ariel, a sellőlány. Biztos nagyon izgalmas lehet halakkal együtt úszni, versenyezni és lebegni a víz tetején, ha netán elfáradnék…

Na jó, a cápák között biztosan nem mernék úszni, mert azok biztos két harapással bekapnának. Félelmetesek voltak, óriásiak és ijesztőek és nagy, hegyes foguk volt. Egyszerre féltem is tőlük és gyönyörködtem is bennük, ugyanis olyan lassan és kecsesen úsztak, hogy nem tudtam levenni róluk a szemem. Szerintem csak azért nem lennék hal, delfin, teknősbéka vagy sellő, mert nagyon-nagyon félnék a cápáktól. Főleg a nagyoktól. Ha sellő lennék, biztos minden nap gyakorolnám az úszást, és úszóversenyeken indulnék, hogy minél gyorsabban és gyorsabban tudjak úszni, hogy mikor jön valami nagy állat, például egy cápa, hogy megegyen, akkor gyorsan és sebesen, mint a szél el tudjak úszni onnan. Az az előnye, hogy kicsi vagyok, hogy könnyű vagyok és gyors, és a nagy cápák elől hamarabb elúsznék, minthogy észrevennének.

De hát nem vagyok sellő, se delfin és nem kell tartanom a cápáktól, mert a legközelebbi cápa a házunktól jó messze van egy vastag falú akváriumba bezárva.

Ma is havazik, tegnap este is havazott. Állandóan esik a hó. Szeretem a havat, csak az a baj vele, hogy hideg és ha sokat hógolyózok vagy ha nem öltözök fel eléggé, könnyen megbetegszem tőle. Ma vasárnap van. Nem szeretem a vasárnapokat, mert ilyenkor soha senki sem csinál semmit a családban, mert apa, anya és Lizi is azt mondja, hogy a Jóisten hat nap alatt teremtette a földet és a hetedik napon megpihent és nekünk is követnünk kell a példáját, mert hat napi kemény munka után mindenki megérdemli a pihenést. Én viszont nem vagyok a Jóisten, és utálok nem csinálni semmit. Arra gondoltam, lemegyek és megsétáltatom Fagyit és Hero-t, de anyáék nem engednek ki az utcára egyedül, mert azt mondják, hogy nem ismerem eléggé a környéket és könnyen eltévedhetek. Így elmentem Eliza szobájába, hogy megkérjem, jöjjön le velem sétálni. Mikor benyitottam, Lizi ott hevert az ágyon, és úgy nézett ki mint egy döglött polip. Elterült az ágyon, egyik keze lelógott az ágyról, a feje a párnába volt temetve. Gondoltam, hogy úgysem alszik, csak lustán henyél a paplan alatt. Így probléma nélkül feltettem a kérdést:

-         Elmegyünk megsétáltatni Fagyit és Herot?

Nem válaszolt. Gondoltam, megpróbálom újra, hátha csak az a gond, hogy nem hallotta elég jól.

-         Liziiiiiiiiiiiii! Elmegyünk megsétáltatni Fagyit és Heroooooooooot?

Mordult egyet, és befordult az ablak felé. Ez egy jó jel, nem alszik és hallotta, amit mondtam. Csak éppen nem vesz tudomást róla. Harmadjára is megkérdeztem:

-         Lizi, elmegyünk megsétáltatni Fagyit és Herot?

-         Nem… - morogta bele a párnájába alig hallhatóan.

Végső próbálkozásom az volt, hogy elkezdtem észérveket felsorakoztatni a mellett, hogy kimozduljunk a házból. Egyébként még mindig ott álltam az ajtóban, mert nem mertem odamenni az ágyához. Olyan ijesztő volt azokkal az össze-vissza álló karokkal meg lábakkal…

Ám mikor a második ponthoz jutottam, megunta és nekem vágott egy párnát. Vagyis majdnem, mert sikerült időben elhajolnom előle, így helyettem csak a falnak csapódott. Ám ezt határozottan vehettem egy NEM-nek…

Visszaballagtam a szobámba, oldalamon a két kutyussal. Amióta Lizinek könnyebben megy a barátkozás, eléggé elhanyagolja Herot, pedig ő akkor is mellette állt, amikor nem volt egy barátja sem Lizinek. Ez nagyon nem szép a nővéremtől…

A szobámba érve leheveredtem a szőnyegemre, megfogtam egy teniszlabdát és unottan elgurítottam a szoba másik sarkába. Ám a kutyusok egymással versengve utána iramodtak, és egy pillanat múlva a labda újra az ölemben volt. Nagyon megtetszett ez az új játék nekem is, így egy órán keresztül ezzel szórakoztattam magam. Aztán meguntam, és ismét azon gondolkodtam, hogy mit kellene csinálnom. Ekkor támadt egy remek ötletem. Ha Lizi nem is, de Erick biztosan szívesen eljön velem sétálni! Nagyon megörültem, hogy eszembe jutott ez a remek terv és rögtön meg is rohamoztam anyáék hálószobáját.

Ahogy sejtettem, anyáékat is az ágyban találtam. Anya egy vékony hálóinget, apa pedig egy kék csíkos pizsamaalsót viselt egy sima, bő, szürke pólóval . Anya apu ölében feküdt, apa anya fejét simogatta és épp egy film közepén tartottak, mikor beléptem. Beleegyeztek az Erickel való sétámba is, de anyu a lelkemre kötötte, hogy reggelizzek meg, mielőtt elmegyek és megígértette velem, hogy olyan vastagon öltözöm fel, ahogy csak lehet. Bólintottam és már rohantam is ki a konyhába. De nem találtam semmit és igazából nem volt semmi étvágyam, így úgy döntöttem, hogy a reggelit kihagyom, hiszen azt nem ígértem meg, hogy reggelizek, csak azt, hogy rendesen felöltözöm. Miután ezt is eldöntöttem, felszaladtam a szobámba és felöltöztem.

Mire átértem, elszállt a bátorságom, hiszen mégis csak egy idegen házba fogok bekopogtatni. És ha Erick anyukája nyitja ki az ajtót? Vagy az apukája? Csak egy kicsit tudok anolul… Vajon el tudom mondani, hogy mit szeretnék? És Ericknek hogy magyarázom el, hogy mit akarok? Ezeket a kérdéseket nem nagyon tudtam megválaszolni. De hát, ha már idáig eljöttem csak nem fordulhatok vissza! Majd csak lesz valahogy…

Kopogtattam, de senki sem nyitott ajtót. Biztos csak nem hallották meg. Még egyszer kopogtattam. Erick nyitott ajtót, és meglepetten tekintett le rám. Egy pillanatig haboztam, majd összeszedtem az összes angoltudásomat, és megszólaltam.

-         Would you like to walk with Fagyi, Hero and me?

Furcsa volt megszólalni angolul. Még soha nem beszéltem senkivel sem angolul. Erick szerintem még azt sem tudta, milyen hangom van, amikor beszélek. Még soha de soha nem beszéltem angolul! És ma megtörtént és olyan büszke voltam magamra, mint még soha! Úgy vigyorogtam, mint a tejbetök. Ezt Erick is látta. Én meg azt láttam, hogy kedvel engem és ez nekem nagyon sokat segített. Nagyon féltem attól, hogy meg kell szólalnom és most mégis sikerült!

-         Yeah, sure! – válaszolta, majd kitárta az ajtót jelezve, hogy menjek be.

Erick válasza nagyon egyszerű volt, nem bonyolította túl, így sikerült megértenem, hogy mit mond, ami ugyanolyan fontos volt, mint megkérni arra, hogy jöjjön sétálni. Mert ha elkezdett volna nekem beszélni angolul mindenfélét, majd bemegy a házba és rám zárja az ajtót, akkor biztos nem tudtam volna, hogy mihez kezdjek ezután. A válasz viszont annyira egyszerű volt, hogy még az is megértette volna, aki még soha életében nem hallott vagy olvasott egy angol szót sem.

Erick ezután bevezetett egy tágas nappaliba, leültetett egy szürke fotelba, leguggolt, és újra beszélni kezdett egész egyszerűen úgy, hogy megértsem, mit mond.

-         Wait here, while I dress up! Ok?

Bólintottam. Erre egy kacsintás volt a válasz, majd felment a szobájába öltözni.

Mikor visszajött, épp egy cérnát piszkáltam, ami a fotelból lógott ki.

-         Let’s go! – intett.

Igazából nem volt nehéz megérteni őt, mert olyan szavakat használt, amit én is értettem. Ráadásul a mondanivalójába mindig becsempészett egy kis activity-t, ahol tehette. Plusz mindig elismételte, amikor megkértem rá, szóval elég jól megértettük egymást. Elhoztuk a kutyusokat otthonról és elindultunk balra. Ez az az irány volt, amit még soha nem próbáltam és őszintén szólva nagyon élveztem a változatosságot. A sétát végigviccelődtük. Erick Herot hozta, és Hero arról híres, hogy szeret szaladgálni és nagyon könnyen kirántja a pórázt a kezünkből, ha nem vigyázunk. Háááát, Erick nem vigyázott, a kutya elszaladt és Erick kénytelen volt utána rohanni. De Hero nem hagyta magát, és mint egy villám, rohant el Erick elől. Én meg csak nevettem és nevettem. Már annyira, hogy fognom kellett a hasamat, mert különben megfájdult volna a sok nevetéstől. Hero nem hagyta magát, és egy fél óra kellett hozzá, mire sikerült elkapnunk. Így is csak úgy, hogy a kutyus elfáradt és bekerítettük, úgyhogy nem volt más választása, mint hagyni, magát.

Ekkorra már igazán megéheztem, mert, nem reggeliztem.

-         Hungry!!! – kiáltottam oda Ericknek.

Egyből megértette. De sajnos nem volt a közelben semmi ehető. Így nem volt mit tenni, tovább kellett menni. Hallgatnom kellett volna anyura! De akkorra már mindegy volt.

Így mentünk tovább éhesen és kifulladva, mígnem szembe jött velünk maga a guruló Mennyország. Nem volt az más, mint egy bódé, amiből kis muffinokat árultak. Vagyis, én azt hittem, hogy muffinok. Később azonban kiderült, hogy mégsem. Az igaz, hogy sokkal színesebbek voltak és sokkal szebbek, mint azok a muffinok, amiket Lizi szokott sütni. Azok soha nem jönnek fel normálisan, laposak és csúnyák. De végül is, az ízük nagyon finom, és csak ez számít.

Ezek azonban olyan szépek voltak, hogy amint megláttam őket, azonnal fel akartam falni az összeset. Meghúztam Erick kabátujját jelezve, hogy kellenek nekem ezek a muffinok.

-         Muffin! – mondtam neki, és rámutattam a bódéra.

Ő elmosolyodott, és megrázta a fejét.

-         They’re cupcakes, not muffins. – mondta.

-         I want a cupcake, Erick! – boci szemeket meresztettem rá, hiszen tudtam, hogy nála ez mindig beválik.

Annyi féle volt! Sárga, lila, rózsaszín, cukorkás, cukorka nélküli, csokis, epres vaníliás…

Mindketten kettőt-kettőt választottunk. Én egy csokisat rózsaszín krémmel és lila cukorkával, meg egy epreset vaníliás krémmel és egy fehér marcipán virággal a tetején. Erick egy csokisat választott zöld krémmel és csoki reszelékkel meg egy fehércsoki krémes csupacsokisat, amin étcsoki reszelék volt. Olyan szépek voltak, hogy sajnáltam őket megenni.

-         Be a beautiful cupcake in a world full of muffins!

Ezt a tanácsot meg fogom fogadni, bármit is jelent! Határoztam el magamban. Majd koccintottunk a sütikkel, csakúgy, mint a felnőttek az alkoholos italokkal szoktak szilveszterkor meg esküvőkön, majd elpusztítottuk őket egytől egyig.

Ahogy elsőre beleharaptam, úgy éreztem, mintha a különböző ízek háborúztak volna a számban. Még soha nem ettem ilyen finom sütit! Pedig azért elég sok sütit megettem már életemben!!!

Miután kivégeztük őket, elindultunk haza, mert már vagy négy órája sétáltunk és már jócskán elmúlt ebédidő is. Haza kellett mennünk, így kénytelenek voltunk visszafordulni. Örülök, hogy elhívtam Ericket csakúgy, mint a kutyusok, akik nagyon boldogak voltak, hogy láthatták Londont!

Beszámoló a tegnap estéről

XXVIII. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 30. Vasárnap:

Isten hat nap alatt teremtette a világot, és a hetedik nap megpihent. A zsidó emberek a világ minden részéről is ezt a mintát követve hat nap dolgoznak, a hetedik napon viszont pihennek, akárcsak Isten.

Vallásos családba születtem, olvastam a Bibliából Mózes teremtéstörténeteit, Jónás próféta könyvét, zsoltárokat és rendelkezem pár alapismerettel, amikkel szerintem minden keresztény embernek illene rendelkeznie. Szoktam imádkozni, ami lehet, hogy kicsit szokatlan a mai tinik körében, de szerintem ez teljesen normális. Néhányan szerintem nem is merik bevallani, hogy hisznek az Úrban és, hogy néha beszélgetnek vele. Ugyanis az ima nem más, mint Istennel való beszéd. Óriási dolog a hit. A hit megnyugvás, mert tudod, hogy valaki mindig veled van és hogy soha nem vagy egyedül. A hit bizalom, mert tudod, hogy abban, aki teremtett, mindig, minden körülmények között bízhatsz. A hit erő, mert tudod, hogy Isten mindig megsegít, s segítségével erősebb vagy bárkinél a világon. A hit szeretet, mert tudod, érzed, hogy szeretnek. A szeretet olyan, mint Isten. Nem látod, nincs szaga, nincs íze, nem tudod megérinteni, de érzed, és tudod, hogy ott van. A szeretet maga Isten.

A tegnapi napom nem is volt olyan katasztrofális, mint amilyenre számítottam. Megtudtam, hogy a szőke srác neve Nathaniel Norman, de mindenki csak Nate-nek hívja. Ő egész este nagyon rendes volt velem. Egy suliba járunk, csak ő kettővel felettem jár. Most 11-es.

A fekete szemű srác neve Marcus Crawford. Mindenki Márknak hívja, de nekem a teljes neve sokkal jobban tetszik.

Aztán ott van a vörös hajú testvérpár. Sheila és Shirley Dunn. Sheila-nak a fiúját pedig Keith Winslow-nak hívják.

Mint mindig, a fiúkkal sokkal jobban kijöttem, mint a lányokkal. Sheila Keithel volt elfoglalva egész este, a testvére meg folyton a nyomában volt. Shirley lehet a fiatalabb, mert ez a kisebb testvérekre jellemző. Rebecca Parker végig Blair mellett üldögélt, és leste minden szavát. Ha úrnője kávét kért, már ugrott is. Az ő nagy szerelme Blair, rajta kívül nem hallott nem látott semmit. Pedig a kávézóban sok ismeretlen, jóképű pasi is megnézte magának. De ő észre sem vette őket, mert csak a barátnőjét látta. Én soha nem tudnék ebbe a hibába esni… Rajtam egész este átnézett, mintha nem is lettem volna ott. A szőke topmodell úgyszintén. Ő egész idő alatt azzal volt elfoglalva, hogy elcsábítsa Harryt. Egyébként el is érte a célját, ugyanis egész idő alatt Harry mosolygott rá, udvarias volt vele és rengeteget beszélgettek. Engem (nem meglepő módon) észre sem vett. Mármint Harry. Hogy Blair észre vesz engem vagy sem, az hidegen hagy.

Talán ha odamentem volna Harryhez, akkor lett volna rá esélyem, hogy beszédbe elegyedjünk egymással, de odáig még nem igazán jutottam el. Végül is, nem lehet mindent egyszerre!

Szóval hárman maradtunk. Én, Nate, Erick és Marcus.

Erick, mint mindig, mindenben támogatott és (ahogy megígérte) megvédett Blair támadásaitól, amiket egyedül képtelen lettem volna elhárítani. Ő fizette a cappuccinomat. Ezt normál körülmények között nem engedtem volna, de abban a térben, helyen és időben nem volt más választásom. Ráadásul odaadtam neki a kedvezményes kuponomat, így elfogadhatónak találtam az ajánlatot, mert úgy éreztem, én is hozzájárulok valamelyest a költségekhez.

Nate nagy kosárlabdázó, szeret sportolni és sokat viccelődik. Folyton vigyorog mindenkire és minden adandó helyzetet kihasznált arra, hogy elsüssön egy poént. Többször is kacsingatott rám, és ez nagyon jól esett a hiúságomnak, még ha csak heccelt is vele, akkor is.

Marcussal már nehezebb volt a dolgom és csak nagyon nehezen sikerült feloldódnom mellette. Volt valami abban a fiúban, ami arra utasított, hogy tartsak tőle 10 lépés távolságot. De a végén mégis sikerült elbeszélgetnünk és sok mindent megtudtam róla. Például azt, hogy végzős, szereti a művészetet. Zongorázik és verseket olvas. A jegyei nagyon jók, és az Oxfordi Egyetemre készül. Gazdag családból származik, de úgy gondolja, hogy az embernek saját maga kell megdolgoznia a sikereiért és a céljaiért. Elutasítja a pénzt és azt mondja, hogy sokkal jobb érzés úgy sikeresnek és gazdagnak lenni az életben, ha te teremtetted meg és te dolgoztál meg érte.

-         Ha csak úgy az ölébe pottyan az embernek minden, előbb-utóbb természetessé válik, hogy van, és később már nem tudja értékelni. – mondta.

Szimpatikus volt, és tetszett az életfelfogása is. Szeretnék még vele találkozni.

Az este további részében, miután elhagytuk a kávéházat császkáltunk a városban. Szuper volt!

Mikor már igazán későre járt, Erick hazahozott kocsival. Ahogy elértem az ágyamhoz, nem törődve semmivel bedőltem, és egy perc múlva már húztam is a lóbőrt.

Ma pedig egészen délig aludtam, és ki sem mozdultam az ágyamból. Most írom a naplóm és semmit sem tervezek mára. Csak fekszem, agyalok, vagy olvasok, esetleg visszaalszok. Fel kell készülnöm a hétfőre, akármit is fog hozni az a nap. Megpihenek, akárcsak Isten.

Talán olvasok, ugyanis a könyv, amit levettem a könyvespolcomról nagyon felkeltette az érdeklődésem. A II. világháborúban játszódik, és a szerző olyan valósághűen írta meg benne a sztorit, hogy az olvasó szinte már érzi a frissen sült ételek illatát, a narancs aromáját és szinte maga előtt látja a hömpölygő Loire folyót és Les Laveuses francia falucska apró házacskáit. Joanne Harris könyve annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy alig bírom letenni!