XXX. rész
Eliza Naplójából:
2012. december 31. Hétfő:
Ma van az év utolsó napja. Holnaptól 2013-mat fogunk írni. Ma van
szilveszter, anyáék pedig (mint minden évben) bulit szerveznek. Azonban úgy
gondolom, hogy már túl idős vagyok ahhoz, hogy az őseimmel ropjam egész este.
Fiatal vagyok, és fiatalok közt van a helyem! Csak egy a bibi. Nem hívtak meg sehova.
Igen, bármilyen kínos is beismernem, egyetlen meghívást sem kaptam senkitől...
Reggel arra ébredtem, hogy húgom a fejemen ül, és ezt ordibálja:
- MA VAN SZILVESZTER! MA
VAN SZILVESZTER! MA VAN SZILVESZEEEEER! MAVANSZILVESZTERMAVANSZILVESZTER!!!
Csodás volt erre kelni, mit nem mondjak…
- Laura! Laura, szállj
már le a fejemről! – próbáltam lecsitítani, hiszen nem akartam, hogy felverje
az egész házat. Sajnos, ez a próbálkozásom is kudarcba fulladt.
Ránéztem az órámra. Éjfél van.
- Laura, ember vagy te
egyáltalán? Tudod, hogy mennyi az idő?
- Igen! – válaszolta
vidáman. – Éjfél múlt egy perccel. Kicsi vagyok, nem hülye!
Mintha öt doboz energiaitalt vedelt volna be. Ha hat órától fent vagyok
mennyi az esélye egy tízes skálán, hogy nem bírom ki éjfélig? Egy erős 8-as,
azt hiszem…
- De csak a hülyék
kukorékolnak így az éjszaka kellős közepén! Mit csinálsz te itt ilyenkor? Menj
vissza aludni!
- Már holnap van! Éhes
vagyok, és amúgy sem tudok aludni. Amióta eljöttünk otthonról, nem
korcsolyáztam. Szeretnék kimenni a korcsolyapályára.
- Laura! Nem megyek ki
korcsolyázni veled az éjszaka tök egyedül! Hideg van kint, fáradt vagyok és
amúgy is koriztunk már itt, Londonban. Nem emlékszel?
- De csak egyszer! –
fakadt ki Laurából. – Olyan igazságtalan vagy Liz! Gyere már! Gyeregyeregyere
máááááár!
- Halkabban! – suttogtam.
Viszont minél halkabban beszéltem, Laura annál hangosabb és hangosabb
lett. Ismerem már nagyon rég óta. Ő az a típus, akit hiába győzköd az ember, ha
a fejébe vesz valamit, nem tágít. Ez egy nagyon jó tulajdonsága, és a
későbbiekben az előnyére is válhat, most azonban a pokolba kívántam. Nem
tehettem mást, megadtam magam.
- Rendben. – megadóan felemeltem
a két kezem. – De ez nagyon nem helyes, drága húgocskám…
- Juhúúúúúú! – pattant
fel örömében. – Megyek öltözni! – elvigyorodott, majd átrohant a szobájába.
Ahogy kiment, visszazuhantam az ágyamba, és azonnal elaludtam. Viszont
sajnos Laurának sem tartott sokáig az öltözködés. Egy negyed óra múlva újra ott
toporgott az ajtóban.
Miután másodjára is felvert, már kénytelen voltam kikászálódni az
ágyból és felöltözni. A választásom a fekete alapon rózsaszín és sötétkék
pöttyös ruhámra esett. Felvettem hozzá egy vastag, fekete harisnyát meg egy
rózsaszín sálat. A hajam kócos volt és egyáltalán nem volt kedvem egy
hajkefével tépni a hajam, úgyhogy csak szimplán összefogtam abban a reményben,
hogy úgysem maradunk kint sokáig. A sarokban megtaláltam a korimat, felkaptam,
majd Laurával az oldalamon lelopóztunk a földszintre. Ott felkaptam a hozzám
legközelebb lévő, fekete kabátot meg egy pár kesztyűt, és kiléptünk a fagyos
estébe. Annak az egynek örültem, hogy Lau normálisan, melegen öltözött fel, és hogy
nem kellett vissza küldenem átöltözni. Most is, mint mindig, elég viccesen
nézett ki. Egyedi a stílusa, és ő pont így tökéletes. Színes virágmintás
leggingszet választott, hozzá egy keresztbe csíkos, zöld pólót és egy lila
kötött pulcsit. Ami a kabátját illeti, a citromsárgát vette fel a kék színű
kiscsizmájával és bélelt kesztyűjével.
Indulásra készen. A kérdés csak az, hogy merre. Emlékszem, mikor
elsőnek korizni mentünk még fényes nappal volt. Akkor a koripályára tartottunk,
de útközben összetalálkoztunk Blairrel, aki leégetett mindenki előtt. De akkor
ismertem meg Ericket is, úgyhogy végül nem is bánom, hogy ez az egész
megtörtént.
- Jobbra! – adtam ki az
utasítást.
Mire megérkeztünk a pályához, már minden fáradtságom elszállt, hiszen a
friss, esti levegő felébresztett pillanatok alatt. A korcsolyapálya szépen
kivilágított, tágas pálya volt, rajta több korcsolyázó, mint amennyire
számítottam. Legalább tudom, hogy nem vagyunk teljesen egyedül, és már csak
kevésbé hittem az ötletet őrültségnek, hiszen végül is nem mi voltunk az
egyetlenek, akik eljöttek ide, csak úgy, esti kiruccanásként.
Felhúztuk a korit, és kéz a kézben ráléptünk a jégre, és csak percek
kérdése volt, s Laura máris úgy száguldozott, mint aki születésétől kezdve mást
sem csinált, csak ezt. Nekem kicsit több idő kellett, míg újra hozzászoktam a
korihoz. Nagyon boldog volt, láttam az arcán, hogy valóban boldog és örül, hogy
velem lehet. Pirulettezett, leguggolt, ugrott, hol felgyorsult, hol
lelassított… Egy ilyen gyerek mellett nem lehet unatkozni! Vicceket is mesélt,
rengeteget! Főleg favicceket, amik úgy emésztik fel az ember agysejtjeit,
mintha a Valóvilágot nézném az RTL-en, otthon. Na jó, az utóbbi talán a
háromszorosát is felemészti, de szerintem a lehetett érteni a célzást. Az este
talán legnagyobb vicce az utolsó volt, amin akkorát röhögtem, hogy majdnem
elestem.
- Lizi! Szerinted miért
nincs haja a halnak?
- Nem tudom. –
válaszoltam. Bevallom, egy percre valóban elgondolkodtam rajta. – Na, miért?
- Mert soha nem tudná
megszárítani!
Nagyon vicces lány, ez tény és való. Apa humorából sajnos az összes
neki jutott.
Ahogy ott beszélgettünk és koriztunk, megláttam egy ismerős arcot.
Thomas Buchanan. Hogy miért nem írtam róla eddig? Mert úgy éreztem, hogy felesleges
rá pazarolnom a tintát, ha nincs is közünk egymáshoz. Mivel valóban nincs. Csak
nem írhatok a suli összes tanulójáról? Mindenesetre Tom a legnépszerűbb srácok
egyike a suliban és az összes csaj bálványa. Mindenki azt mondja róla, hogy egy
álompasi, annak ellenére, hogy őszintén szólva elég hátborzongató egy alak. Ha teheti, mindig félrehúzódik és magába zárkózik. Jobban szeret egyedül lenni és csak nagyon ritkán szólal meg. Egyébként ő a suli kosárcsapatának a
csapatkapitánya és Marcus Crawford egyik legjobb barátja. Bár megfigyeléseim szerint gyakran még Marcus sem tudja eldönteni, hogy barátja, mit miért csinál. Most joggal felmerülhet a kérdés, hogy mit is látnak akkor a lányok ebben a srácban? Egyszerű a válsz. Tom pont a titokzatosságáért és rejtelmességéért olyan szexi. Ha van valami olyan tulajdonságod, ami kíváncsivá teszi az embereket, egyre jobban kezdenek majd el érdeklődni irántad. Ez már csak ilyen...
Ahogy ott állt tőlem pár méterre jobban szemügyre tudtam venni. Jóképű
volt, mint ahogy azt már akkor megállapítottam, mikor legelőször megláttam a
suliban. Megérezhette, hogy őt bámulom, mert arca férfias vonásainak tanulmányozása közben rám pillantott. Ám ahogy azt később észre kellett vegyem, nem vette le rólam a szemét, ahogy összetalálkozott a tekintetünk. Éreztem,
hogy tekintete egészen a csontjaimig hatol. Percekig néztünk egymással farkasszemet, és kezdtem
nagyon zavarban érezni magam, s így arra az elhatározásra jutottam, hogy tennem kell valamit. Bár nincs túl sok
tapasztalatom e téren, azt azért tudom, hogy a fiúk két esetben fognak
kezdeményezni. 1: Ha falkában vadásznak. 2: Ha az áldozat egyedül van. Lau
eddig megvédett az éhes farkas elől, ám nem bujkálhatok örökké. Ráadásul nem is
volt nagyon ellenemre, hogy megtámadjanak…
Szerencsémre nem messze a pályától különböző utcai árusok árulták
frissen sült ételeiket vagy frissítő italaikat az éhes és kimerült
korcsolyázóknak.
- Laura, nem hozol
valamit inni- és enni?
Örült neki, hogy végre van valami feladata, így vidáman teljesítette
kérésemet és egy pillanat múlva fel is szívódott.
A tervem tökéletesen működött és a fiúkkal való sejtéseim is beigazolódni
látszottak, ugyanis ahogy egyedül maradtam, Tom elindult felém. Próbáltam úgy
tenni, mintha nem számítanék arra, hogy jön és mit sem sejtve korizni tovább
(persze olyan lassan, amilyen lassan csak tudok, hogy minél hamarabb utol
tudjon érni).
- Szia! – köszönt, miután beért.
- Szia! - egyenesen a
szemébe néztem, és próbáltam kiolvasni belőle, hogy mit akar tőlem.
- Mit csinálsz te
itt? – kérdezte.
- A húgom nem tudott
aludni. Te?
- Nem tudtam aludni. –
válaszolt. – Nem gond, ha csatlakozom hozzád? – kérdezte.
- Tudod a nevem? – a
kérdésre kérdéssel felelek mindig be szokott jönni.
- Igen. Eliza Greenfield. - válaszolt.
- Akkor igen. - mosolyogtam rá.
- És te tudod az enyém?
- Thomas Buchanan.
- Te tényleg tudod a
nevem? – olyan arcot vágott, mintha azt közöltem volna vele, hogy tegnap
találkoztam Itivel.
- Ne tégy úgy, mintha
annyira meglepne. A suliban mindenki tudja. Azt is, hogy hova szoktál menni
ebédelni, hogy hol laksz, hogy van-e kutyád, hogy kik voltak a barátnőid sőt,
még azt is, hogy melyik WC-t szoktad használni. – egyébként ez tényleg igaz
volt.
- A népszerűség átka… -
nevetett Tom. – Te ezt mind tudod rólam?
- Nem igazán izgat, hogy
hova jársz pisilni. Ami meg a többit illeti, az nekem bőven elég, ha tudom a
neved.
- Miért fontos, hogy tudd
a nevem? – azt hiszem, próbálja a macsót játszani és mindenáron el akarja érni,
hogy úgy jöjjek ki a helyzetből, mintha én mozdultam volna rá, és nem fordítva…
- Nem fontos. Csak
mindenkinek illik tisztában lennie legalább azzal, hogy hogy hívják az
osztálytársait. Legalábbis én így gondolom.
Most pár percnyi szünet következett. Azt már levettem, hogy az egója az
eget veri és azt is, hogy tetszem neki. Gondolom, hozzászokott, hogy csak
csettintenie kell és bárkit megkaphat, akit csak akar.
- Hol töltöd a
szilvesztert, Eliza?
- Miért akarod tudni? –
kérdésre kérdéssel. Kezdek undok lenni. De nem izgat.
- Csak megkérdeztem. –
válaszolt egykedvűen.
- Miért, te?
- Hát, tuti, hogy nem
otthon.
- Ja, gondolom egy csomó
házibuliba meghívtak már és most azon agyalsz, hogy a tíz közül melyiket
válaszd. – na jó, ez tényleg undok volt…
- Nem hívtak meg még
sehova, mi? – nézett rám kárörvendően.
- Ezt meg honnan veszed?
– próbáltam meglepetést színlelni, amibe egy nagy adag felháborodott
arckifejezést is kevertem, hogy hogy mer egyáltalán ilyet feltételezni. Nem
szabad, hogy lássa rajtam, hogy az ütése célba talált.
- Tudod, az emberek akkor
szoktak így viselkedni, ha féltékenyek a másikra.
Most komolyan kötekedni akar velem?
- Nem vagyok féltékeny! –
csattantam fel. Kikérem magamnak!
- De igen, az vagy!
Na, tessék, most meg elkezdett velem vitatkozni. Kinek képzeli ez
magát? Nem kell külön mondanom, hogy az első benyomásra tett varázsa rögtön
elillant…
- Te meg egoista és
bunkó! – kezdtem kijönni a sodromból.
- Ez csak egészséges
önbizalom. – láthatóan élvezi, hogy húzhatja a fejem.
Hogy lehet vitatkozás közben végig vigyorogni?!
- Tudod, csak az a baj az
efféle egészséges önbizalommal, hogy könnyen pofára eshetsz. És te nem tűnsz
olyannak, aki képes a földről felállni, mielőtt eltaknyolt.
- Egyszer mindenkinek fel
kell állnia, hacsak nem akarja eltölteni az egész életét a földön fekve.
Ez után a mondata után, hogy még jobban nyomatékosítsa mondanivalóját,
lepillantott a földre. Mint azt pár pillanattal később megtapasztaltam, nem ez
volt vele az egyetlen célja. A földről nem rögtön a szememre ugrott vissza a tekintete,
hanem szép lassan vándorolt fel a lábujjamtól kezdve a lábszáramon, a combomon, a csípőmön, a mellemen át az arcomig. Hogy mer így végigpásztázni?
Perverz disznó!
- Ez csak egy metafora
volt! – ebben a mondatban minden tehetetlen dühöm benne volt.
Talán túlságosan is felemeltem a hangom, mert hirtelen mindenki minket
kezdett el bámulni.
- Honnan tudod, hogy az
enyém nem az volt? Egyébként pedig innen látszik, hogy egyáltalán nem ismersz.
Tom higgadt maradt, semmi jelét nem mutatta, hogy zavarta volna, ahogy
az emberek minket néznek, vagy az, hogy kiabálok vele.
- Akkor miért jöttél ide?
Egy ilyen lányhoz, mint amilyen én vagyok? Csak hogy az orromra kösd, hogy népszerűbb vagy? Hogy érzékeltesd, hogy a magamfajta lányok mind alsóbbrendűek nálad és örüljenek, hogy egyáltalán rájuk nézel? Hogy felidegesíts, hogy aztán ordibáljak és úgy tűnjön, mintha én lennék a hülye? És aztán még én érzek bűntudatot és azon gondolkodok, hogy hogy lehettem ennyire gyökér, amikor te provokáltál engem! Tudod ez a baj a magadfajtákkal, elitkém! Ugyanaz, mint Blairrel. Egy kutya, mindegyikőtök. Csak mert sok pénzetek van, a legdrágább kocsival jártok suliba és a legmenőbb cuccokat hordjátok még nem jogosít fel titeket arra, hogy így bánjatok a másikkal!
Már éppen készültem arra, hogy faképnél hagyom és elviharzom, amikor úgy éreztem, még muszáj mondanom neki valamit.
- Ja, és még valami! Nem vagyok rád féltékeny! És ha felajánlkozna az alkalom arra, hogy cseréljek veled, csak úgy megjegyzem: habozás nélkül visszautasítanám ezt a lehetőséget!
Hozzáteszem, hogy azért akadtam ki ennyire, mert megtudtam, hogy ma jött össze Blair és Harry. Máris ezer megy egy smacizós képük van fent a Facebookon (az egyiken Blair meg is jelölt). Az a csaj mindent elvett tőlem. A fiút, akibe azóta szerelmes vagyok, mióta csak megláttam; a büszkeségem, amikor hozzájárult ahhoz, hogy lezúgjak a lépcsőn; az esélyemet, hogy népszerű lehetek... MINDENT! És most Tommal teljesen betelt a pohár.
És ő erre hogy reagált? Még egy arcizma sem rezzent, higgadt maradt. Körülbelül annyi jelentőséget tulajdoníthatott a szavaimnak, mint az aznapi időjárás jelentésnek a rádióban.
Mikor befejeztem, egészen közel hajolt az arcomhoz, annyira, hogy az orrunk majdnem összeért. Mélyen a szemembe nézett, mintha azon keresztül akart volna a lelkembe látni (mint később kiderült, nem volt szüksége közvetítőre), és ezt vágta a fejemhez:
- Tudod, nem minden vagyonos ember olyan, mint az a gazdagokról alkotott kép a fejedben. Ha ismernél, akkor nem hasonlítottál volna Blairhez. De te csak ítélkezni tudsz és arra már nem veszed a fáradságot, hogy valóban belenézz annak az embernek a lelkébe, akiről épp a véleményed alkotod. Ítélkezni könnyű. De én úgy érzem, hogy ezzel csak magadat mentegeted. Csak bebeszéled magadnak, hogy minden és mindenki rossz, és ezért ilyen rossz az életed. És igazad van! Könnyebb ujjal mutogatni a másikra, mint magadba nézni.
Mintha minden egyes mondatával lekevert volna nekem egy büdös nagy pofont. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Éreztem, hogy elönt a forróság és a szégyen. Igaza van. De ezt soha nem fogom neki beismerni!
Miután látta, hogy a képem olyan vörös, mint a főtt rák, még hozzátette:
- Egyébként aranyos vagy, amikor mérges vagy. Szép színt ad az arcodnak.
Ahogy távolodott, követtem a szememmel. Volt valami ijesztő ebben a halál nyugodt viselkedésben.
Valami ijesztő, idegesítő, de egyben vonzó is.
Döntenem
kellett, mégpedig azonnal. Ha hagyom elmenni, úgy könyvel el, mint egy kibírhatatlan,
veszekedős, erős kisebbségi komplexusban szenvedő csajt, akivel (mondjuk csak
ki bátran) egy levegőt szívni sem érdemes.
Viszont ha
utánamegyek, azzal mindent elrontok és visszatérek a "csak egy csitri,
akit bármikor megkaphatok, amikor csak akarok" szintre. Másrészt ezzel a tettel igazat adnék neki. És ezt semmiképpen sem akartam.
Egy másodperc
alatt mérlegeltem a lehetőségeimet, majd végül egy köztes megoldás mellett
döntöttem.
-
Otthon.
Tom megfordult, arcán meglepettség tükröződött. Jobb szemöldökét
felhúzva visszakérdezett:
-
Mi?
-
Kérdezted,
hogy hol töltöm a szilvesztert. Hát itt a válasz: otthon.
Erre Tom elmosolyodott, biccentett a fejével, és folytatta útját.