Laura Naplójából: Rögtönzött hócsata!:D

XXI. rész

Laura Naplójából:

2012. december 29. Szombat

-          …havat lapátolunk. – fejezte be Eliza

-          Laura! – fordult felém anyu tettetett haraggal a szemében. – Megetted a reggelidet? – kérdezte tőlem.

-          Nem vagyok már éhes! – jelentettem ki.

-          Akkor, miért nem vagy már felöltözve? – tette csípőre a kezét anyu.

-          Hát mert… csak! – adtam meg az egyszerű választ.

-          Na, akkor futás Laura! – mosolygott rám Eliza. – A hóemberek nem építik ám fel magukat önszántukból! Futás, öltözz fel! Majd kint találkozunk! – és letette a tálcát maga mellé a székre.

-          De hát alig ettél valamit! – húzta vissza anyu.

-          Anyu, ne félts te engem! Majd megeszem később! Most éppen öltözni megyek, azután ki hólapátolni. A reggeli ráér, én Lauval akarok lenni! – és elindult a szekrénye felé.

Én pedig átrohantam a szobámba, és pár perc múlva már készen is voltam. Mivel láttam, hogy Eliza még készülődik, megettem a maradék palacsintámat, majd, amikor Eliza is készen volt, lerohantam a földszintre, gyorsan felhúztam a csizmámat, felvettem a kesztyűmet, a sálamat, a sapkámat és a kabátomat, és startra készen vártam Elizát az ajtóban. Amikor ő is lejött és felöltözött, kimentünk az ajtón. Megfogtuk a házunk falának támasztott két hólapátot, és elkezdtük két buckába hányni a havat.

Az én hólapátom egyébként sokkal kisebb volt, mint az Eliza kék lapátja, így én is tudtam dolgozni, különben amúgy el sem bírtam volna. Amikor már majdnem készen lettünk, akkor a szomszédban kinyílt az ajtó, és Eric lépett ki rajta. Én megláttam, és ő is minket. Eliza nagyban a havat lapátolta, így nem is vette észre őt. Én akkor intettem Ericnek, hogy jöjjön át, és próbáltam neki kézjelekkel elmagyarázni, hogy Lizit meg kellene hógolyózni. Ő értette, mert rám bólintott. Hátraszaladtam hát az udvarra, a ház mögötti udvarra, oda, ahol a szerszámos kamra is állt. Eliza, ahogy meglátta, hogy elfutottam, értetlen fejet vágott, majd utánam rohant:

-          Laura! Várj meg, Lau! Valami rossz történt? Gyere vissza! – és csak futott, és futott utánam. Gyanútlan volt, és nagyon nevettem, mert tudtam, hogy mi fog történni.

-          Laura! – kiáltott újra. – Hol vaaaaaaaaaaaaaaaaaagy? – az „a” betűt azért nyomta meg, mert éppen akkor érte a támadás, ugyanis akkor rohanta le Eric. Egy hókupacra esett, és a haja csupa hó lett. Eric belelökte a hókupacba, de Eliza olyan erősen tartotta magát, hogy csak nehezen dőlt el, úgyhogy Eric is utána esett. Szerencsére úgy esett, hogy nem esett Lizire, hanem előtte megtámaszkodott.

Egyéb se kellett nekem! Előbújtam rejtekhelyemről, és teljes erővel nekirohantam Ericnek. Ráugrottam a hátára, ő pedig összerogyott a súlyom alatt, és nem tudta tovább tartani magát a kezével, úgyhogy Elizára esett. Én csak nevettem, de Eric sem hagyta magát, hamar lerázott magáról, úgyhogy seggre huppantam. Lizi is elnevette magát, és miután Eric megszabadult tőlem, visszarántotta a hóba, persze úgy, hogy ő már nem volt ott. Ez után meg elkezdte hóval dobálni. Eric próbált védekezni, de ez elég sikertelennek bizonyult. Megvédtem, mert elkezdtem akkor Elizát hógolyókkal dobálni. Nagyon sokat csináltam, úgyhogy volt tartalékom is.

 Arcon, combon, háton és még egy nagy csomó helyen eltaláltam. Eliza most felém fordult, és elkezdett hógolyózni engem. Én futásnak eredtem, ő meg utánam futott. Csak futottam és futottam, amilyen gyorsan csak bírtam, de utolért. Jó sok havat nyeltem, az biztos! Elkezdte a havat hányni rám. Én nevettem, bár a hó bement mindenhova a ruhámba, és elkezdett olvadni, aztán lecsorgott a hátamon is… Brrrr… Elkezdtem tovább futni, és Lizi is futott volna utánam, ha Eric el nem kapta volna a bakancsát, mert így hasra vágódott a puha hóban. Akkor megfordult, és Ericet kezdte el „megfürdetni”. Ő is csupa hó lett, akárcsak én. Csak Eliza nem. Ekkor nekirohantam a nővéremnek, hogy megvédjem az újonnan szerzett szövetségesemet. Két oldalról kezdtük el dobálni hóval. Ő persze, próbált védekezni ellene sikertelenül. Addig addig dobáltuk Lizit, amíg fel nem kiáltott:

-          Eléééég, Laura elégg! – nevetett.

Aztán angolul Ericnek is:

-          OK, I give up! Please, stop it! It's very cold! – és rámosolygott a fiúra, mert ő abban a szent minutumban abbahagyta. Nagyon figyelmes srác!

-          Aztán, mivel Eric mellette volt, hátralökte úgy, hogy a drágalátos szomszédfiú hátraborult. Ő már akkor rég a földön volt.

Az után én is közéjük feküdtem, Elizát meg lehúztam magamhoz. Ő a könyökére támaszkodva felém és Erichez fordult. Én pedig közöltem vele, hogy ez volt eddigi életem legjobb hócsatája. Mindketten összenéztek, majd mosolyogtak, majd abban a pillanatban Eric felugrott, és arrébbment pár méterrel. Ott lefeküdt. Nem értettem, miért csinálta ezt, és csak később esett le a tantusz: hóangyalt csinál!

Akkor én gyorsan pár méterrel arrébb tőle lefeküdtem, és én is csináltam egyet. Eliza a helyén maradt, és ücsörögve a hóban figyelt minket.

Miután mindketten befejeztük az alkotásainkat, Eric felkeltés felkapott az ölébe. Olyan viccesen lóbált az ölében ide-oda. Forgott velem. Végig vigyorgott, mintha valami rosszat akart volna velem csinálni. Aztán elrohant velem a ház elé, oda, ahol épp a két nagy hókupac állt, amit mi emeltünk Lizivel, mikor ellapátoltuk a ház elől a havat. Na, azok közül az egyikbe, a nagyobba belegurított, én végiggurultam rajta, majd le a másik oldalán. Aztán fekve maradtam, és nem keltem fel. Vártam. Eric fölém hajolt, biztos meg akarta nézni, hogy jól vagyok-e. Pont ezt vártam, mert lehúztam a fejénél fogva, bele a kupacba. Örültem neki, hogy havas lett. Igazán megérdemelte!

Utána megfogott egy nagy adag havat, lekapta a sapimat, és teletömte hóval, majd a kapucnimat is. Mindkettőt ráhúzta a fejemre. Először a sapit, aztán a kapucnit. Én hasonlóképpen tettem vele, csak én az arcába tömtem a havat. Így játszottunk még egy ideig. Aztán Eliza megjelent, és mindkettőnkhöz mosolyogva hozzávágott néhány hógolyót, amit menet közben a kezében gyúrt össze.

-          Szerintem eleget kapott, Laura! – intett „álljt” a kezével.

Eric is leállt, és én ezt kihasználva ráugrottam a hasára. Lebirkóztam, és elkezdtem rá a havat hányni teljes erővel. Bele tettem havat a pólójába is, meg a sapijába is. Visszakapta, és nem állok le!

Azonban már-már elég volt neki. Ő is „megálljt” intett a kezével felém, majd rajzolni kezdett a hóba.

A rajzon egy hólapát volt, meg egy fiú pálcikaember, aki fogta, és lapátolt vele. Mellette két hókupac. Meg volt még két lány pálcikaember, az egyik egy kicsivel kisebb. Felé a „Lau” szó volt írva, a nagyobb felé pedig a „Lizi” név. A fiú pálcikaember felett az „Eric” név volt. Ebből az egészből egy nyíl vezetett ki, és a nyíl egy gőzölgő pohárra mutatott.

Szerintem ezzel azt akarta nekem elmondani, hogy ő ellapátolja a havat a házunk elől, egy pohár forrócsoki fejében. Hogy menjünk be, és csináljunk neki italt, amíg ő lapátol. Ez jó ötlet volt tőle!

Megint rajzolt, a pohár mellé egy kis lány pálcikaembert, és felé írta, hogy „Lau”.

Ezzel tehát azt akarja mondani, hogy ellapátolja a havat, ha bemegyek, és egyedül csinálok forrócsokit. Ez már nem annyira tetszett, de azért belementem. Kezet fogtam vele, és ettől nagynak éreztem magam, ami jó érzés volt, mert ezt a felnőttek szokták csinálni meg anyu is, amikor meggyezik az ügyfeleivel valamiben. Eliza azt mondta, hogy ő is havat lapátol, és Ericcel megcsinálják helyettem az én részemet is, csak csináljak neki is forrócsokit. Akkor már magamnak is készítek, már csak azért is!

Bár nem bántam, mert nagyon szeretek főzőcskézni! Szerintem én csinálom a legjobban a családban, és ezt Lizi is tudja. Mármint a forrócsokit. Ők meg csak nyugodtan lapátolják a havat, meg is érdemlik, hogy fáradjanak!

Laura Naplójából: Egy sztori és a kukucskálás

XX. rész

Laura Naplójából:

2012. december 29. Szombat

Lent anyu a tálcát habozva vette fel. Szerintem tartott Lizitől, vagy nem is tudom, de egy biztos, nem volt biztos és határozott a dolgában. Lizi tálcáján is egy vajas pirítós volt, narancslé, mivel ő azt jobban szereti, mint én (én inkább az almalevet szeretem, míg Lizi a narancslevet), egy narancs, és palacsinták voltak, ugyanolyan csoki- és karamell öntettel leöntve, akárcsak nekem. Azonban neki tejszínhab is volt a tetején. Pfúúúúj. Utálom, nem is értem, Lizi mit szeret benne. Egyébként nagy lopós ám, sokszor somfordál oda a hűtőhöz, belenyúl, majd megfogja a tejszínhabot, és belenyomja a szájába. A kakaóporral is így volt a múltkor, vagy a tejjel is ezt csinálja. Furi szokás, remélem nem fogok rászokni. Egyébként Lizi sem kedvtelésből csinálta eredetileg. Igazából először csak keresett valamit, amitől jobb kedve lesz, és elkezdte az ilyen csínyeket sorra elkövetni. Aztán már rá is szokott. Egyébként most eszembe jutott egy sztori, ami nagyon vicces volt, és még most is röhögnöm kell rajta. Elmondom:

Este volt, olyan éjfél környékén, amikor meghallok valami neszt. Felébredtem erre a neszre, majd kíváncsiskodva kiléptem a szobaajtómon. Lementem a lépcsőn, mert nem láttam senkit. Hát csak nem Lizit láttam éjszakai nassolásában?! Csak úgy elkezdett kajálni, amikor lement az emeletről. Aztán, hallottam valamit a hátam mögül, így elbújtam Lizi egy tálba éppen nutellával töltött gabonapelyhet öntött a tálkájába, majd ennek a vaníliás változatát is. Ezt követően elővette a nutellás üveget, és egy nagyon nagy kanál nutellát rakott a tányérjába. Majd meglangyosított egy kis tejet, és azt is ráöntötte. Belekanalazott, és egy összetéveszthetetlen elégedett Hmmmm… után távozott a konyhából be a fürdőbe. Aztán apa jelent meg a konyhában, és ugyanazokat a dolgokat rakta bele a tálkájába, mint Lizi. De az az érdekes, hogy nem láthatta Lizit, mert amikor nővérkém elhagyta a konyhát, akkor láttam őt lejönni a lépcsőn. Na szóval, belerakta ugyanazokat a dolgokat a tálkájába ugyanabban a sorrendben, és pont ugyanúgy, mint Lizi! Aztán megkavargatta, majd nekidőlt a pultnak. Aztán felállt, és épp elhagyni készült a konyhát, amikor a kijáratnál Elizába botlott. Mindkettejük szeme tágra nyílt, és egymás tálkáját kezdték nézegetni. A másik tálkájára néztek, majd a gazdájára. Aztán Lizi bevonult a konyhába és nekidőlt a pultnak, úgy, mint az előbb apa. Aztán elkezdték kanalazni a tálkájukból a kaját. Egy pillanatsorozat volt, amikor egyszerre kanalaztak, azt hittem, ott helyben elnevetem magam. Szótlanul ettek, majd apa szólt Lizihez:

-          Mogyorókrémmel töltött gabonapehely…

-          és vaníliával töltött gabonapehely…

-          egy nagy adag nutellával…

-          és langyosított tejjel. – mosolygott Eliza. – A legjobb éjféli nasi!

-          Egyetértek! – mosolygott vissza apa, majd tálkájukkal koccintottak egyet, és tovább beszélgettek együtt.

Igaz, nagyon vicces volt, de egyben jó látvány is. Az is igaz, hogy nagyon-nagyon kívántam azt a nutellás gabonapehely mixet, biztos fincsi is volt, de meg tudtam állni, hogy ne menjek oda. Ezért inkább visszaaraszoltam a szobámba.

Szóóóóval, ez volt az a bizonyos este, amit említettem. Most, térjünk vissza a mai reggelhez, anyához, és Lizihez. Nos anyu bevitte Lizinek a reggeliét. Amikor eltűnt az ajtóban, odalopóztam, és a fülemet nekitámasztva, hallgatózni kezdtem. Anyu és Lizi hangja jól érthetően átszűrődött az ajtón keresztül:

-          Jó reggelt, Eliza! – köszönt anyu Lizinek.

-          Jó reggelt Anya! – köszönt vissza Lizi. A hangja sokkal nyugodtabb volt, mint tegnap este. Nem tudom, hogy mi történt vele, de örülök, hogy megtörtént.

-          Úgy látom, jó kedved van! – anya hangjában öröm volt.

-          Igen, így is lehetne mondani…

-          Mit szeretnél ma csinálni, drágám?

-          Nem tudom, szerintem semmit. – Eliza egykedvűvé vált.

-          Hát, akkor mi lenne, ha egy kicsit hasznossá is tennéd magad? – kérdezte anyu. Összeráncoltam a szemöldököm. Vajon mire gondolt?

-          Mire gondolsz? – kérdezte Eliza tőle.

-          Nos, apád kora reggel elment a belvárosba…

-          Már megint elment? Jellemző! – Eliza már megint felemelte a hangját.

-          Nem fejeztem be! – mondta anyu. – Apád elment a belvárosba bevásárolni, mivel nincs itthon semmi kaja. A ház előtt pedig buckákban áll a hó. Nem lehet közlekedni, ráadásul még meg is büntethetnek. Én takarítok bent. Melyiket szeretnétek? Takarítani itt bent, velem, vagy kimentek hólapátolni? Nagyon sokat számítana nekem, ha segítenétek Laurával a házimunkában kicsit. Na, akkor mit szeretnél csinálni?

-          Hát, akkor inkább… - kezdte Eliza, de abban a pillanatban már én is bent voltam. Berontottam hozzájuk, mert nem bírtam tovább:

-          HÓLAPÁTOLÁS! HÓLAPÁTOLÁS! – kiáltoztam. – Akkor már lehet hógolyózni, meg hóembert építeni is! – vigyorogtam.

Laura Naplójából: Anyu ajándéka...

XIX. rész

Laura Naplójából:

2012. december 29. Szombat

Felébredtem. Reggel volt, szép reggel. Elmúlt Karácsony, aminek jó nagy részét apáék nem töltötték velük. De ezen már nem szeretnék többet rágódni. Ami volt, az elmúlt, és most tiszta lappal indulnak, és én is. Szerintem még Lizi is ezt gondolja. Felültem, de hirtelen fázni kezdtem, így visszabújtam a takaróm alá. Így már jobb volt, nem fáztam. Nem tudtam mit csinálni, nagyon unatkoztam. Egy újabb szép nap köszöntött rám, és én felébredtem. Ha az ember felébred, az azt jelenti, hogy kipihentem magát, és készen áll az újabb napra. És én is így voltam vele. Idegesített, hogy nem tudtam felkelni, idegesített, hogy nem szállhatok ki az ágyból, öltözhetek fel, és nem üdvözölhetem anyut, aput és Lizit.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, és sokáig elmélyedtem magamban. Ez után nem sokkal, mintha csak egy jótündér a kívánságom teljesítette volna, az ajtómban megjelent anyu, egy tálcával a kezében.
A tálcán mindenféle finomság volt. Amerikai palacsinta karamella és csoki öntettel leöntve, aztán volt a tálcán egy szelet vajas pirítós, egy pohár almalé meg egy narancs.

-          Jó reggelt, Laurám! – köszöntött anya.

-          Jó reggelt, mami! – mosolyogtam rá, majd a tálcát az ölembe rakta.

-          Ezt neked csináltam, édesem! – mondta anyu. – Remélem, hogy ízleni fog.

-          Biztosan! – biztattam anyut, majd hozzáláttam a reggelihez.

-          No megyek, odaviszem Elizának is a reggeliét.

-          Maradj még, mami! – kérleltem, majd ő felállt, odament a ruhásszekrényemhez, és az ágyamra tett pár ruhát. – Tessék, aranyom. Majd öltözz fel!

-          Rendben mami!  - egyeztem bele, majd egy nagyot haraptam a palacsintámba.

-          Jó kislány! – mosolygott boldogan anyu, majd újra elkezdett hozzám beszélni:

-          Elmúlt Karácsony, Laura, de én attól még át szeretném adni neked az ajándékod, ami téged jogosan is megillet.

Majd egy ajándékdobozt vett elő. Izgatott lettem, mert nagyon nagy és szép doboz volt. Nem mertem széttépni, így óvatosan bontogatni kezdtem.

Később, hogy mutatósabb legyen a karácsonyfa alá tettem,
hogy le tudjam fotózni, és beragasztani ide.
Mellette ott van a Lizié is.

A tálcát leraktam a földre, és csak bontottam és bontottam a csomagot. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet benne. Aztán, amikorra már végre felnyílt a doboz teteje, megpillantottam az ajándékomat. Egy tablet volt benne. Nagyon-nagyon meglepette, és örültem is neki. Emlékszem, hogy mielőtt anyu elment az ingatlanához az ország másik részébe, megkérdezte, hogy ha bármit, de tényleg bármit megkaphatnék a világon, akkor mi lenne az? Persze, tárgyra gondolt. Én mondtam neki, hogy az osztályomban már majdnem mindenkinek van tabletje, és azt mondtam, hogy nekem is jól jönne. Igazából csak azért mondtam, hogy mondjak valamit, mert szegény nagyon sietett, csak nem akarta nekem elmondani. Így ezt mondtam, de annyira nem gondoltam komolyan. De végül is, örülök neki. Hiszen ez egy nagyon modern gépezet, ami nagyon sok mindent tud. Például lehet vele játszani, fényképezni, képeket nézegetni, rajzprogramokba rajzolni, videózni meg ilyesmiket.

Miután odaadta az ajándékot, engem nézett, majd azt mondta, hogy a legmodernebbet választotta ki, és csak nekem. A legszebbet, a legmodernebbet és a legdrágábbat, mert én megérdemlem. Kedves volt tőle. Megfordítottam, hogy lássam, hogy milyen a hátulja, mivel anyu azt mondta, hogy ez volt a boltban a legszebb. A hátulja nagyon megtetszett nekem, mert fehér volt, és az aljától körülbelül a feléig kusza zöld, kacskaringós vonalak kúsztak fel. Úgy festett, mintha fű lenne, hiszen a zöld vonalak között néhol sötétpirosas-rózsaszín virágminták bújtak ki. A tetején pedig, felül szürke rajzolatok voltak, amik egyszerű, de mégis kreatív és gyönyörű módon madarakat ábrázoltak.

-          Tetszik? – kérdezte anyu az arcomat fürkészve. – Ugye, ilyenre gondoltál?

-          Igen, nagyon! – válaszoltam. – Nagyon tetszik!

Anyu rám mosolygott, majd felállt, a tálcámat az ölembe tette, majd kivonult a szobámból.

-          További jó étvágyat, Laura, én most bemegyek a nővéredhez is! – kukkantott visszaaz ajtó mögül még egyszer utoljára.

Én egy utolsót haraptam a palacsintámba, amikor anya benézett még egyszer hozzám. Utána, ahogy kiment, azonnal kipattantam az ágyamból, és anyu után szaladtam, persze úgy, hogy ne vegyen észre. Lement a konyhába. Érdekeltek a következmények, hogy Eliza hogy fog reagálni, hogy ő mit kap karácsonyra, meg reggelire. Tele voltam kíváncsisággal, és jobban belegondolva már nem is voltam éhes. Megettem négy palacsintát, amíg anyu bent volt, meg egy korty almalevet. A pirítóshoz meg a narancshoz hozzá sem nyúltam. Talán majd a narancsot visszafelé jövet megeszem, amikor majd bejövök felöltözni, most viszont sokkal jobban érdekelt Lizi meg anyu, szóval anyu után mentem a konyhába, persze úgy, hogy nem vett észre, én viszont mindent szemügyre tudtam venni.