XXIX. rész
Laura Naplójából:
2012.
december 30. Vasárnap:
Újra itthon! Tegnap
naaaaagyon jól éreztem magam és ha lehetne, csinálnék egy időgépet és
visszatekerném az időt tegnap reggelig, hogy újra átéljem azt a napot! Az
akvárium hatalmas volt, és ha lehetett volna, tutti, hogy beleugrottam volna és
búvárkodtam volna egyet! Mennyi állat között úszkálhattam volna! Színes
halacskák, delfinek, teknősbékák, csikóhalak, bohóchalak és zöld tengeri
növények között lubickolnék és úgy érezném magam, akár Ariel, a sellőlány.
Biztos nagyon izgalmas lehet halakkal együtt úszni, versenyezni és lebegni a
víz tetején, ha netán elfáradnék…
Na jó, a cápák között
biztosan nem mernék úszni, mert azok biztos két harapással bekapnának.
Félelmetesek voltak, óriásiak és ijesztőek és nagy, hegyes foguk volt.
Egyszerre féltem is tőlük és gyönyörködtem is bennük, ugyanis olyan lassan és
kecsesen úsztak, hogy nem tudtam levenni róluk a szemem. Szerintem csak azért
nem lennék hal, delfin, teknősbéka vagy sellő, mert nagyon-nagyon félnék a
cápáktól. Főleg a nagyoktól. Ha sellő lennék, biztos minden nap gyakorolnám az
úszást, és úszóversenyeken indulnék, hogy minél gyorsabban és gyorsabban tudjak
úszni, hogy mikor jön valami nagy állat, például egy cápa, hogy megegyen, akkor
gyorsan és sebesen, mint a szél el tudjak úszni onnan. Az az előnye, hogy kicsi
vagyok, hogy könnyű vagyok és gyors, és a nagy cápák elől hamarabb elúsznék,
minthogy észrevennének.
De hát nem vagyok sellő, se
delfin és nem kell tartanom a cápáktól, mert a legközelebbi cápa a házunktól jó
messze van egy vastag falú akváriumba bezárva.
Ma is havazik, tegnap este is
havazott. Állandóan esik a hó. Szeretem a havat, csak az a baj vele, hogy hideg
és ha sokat hógolyózok vagy ha nem öltözök fel eléggé, könnyen megbetegszem
tőle. Ma vasárnap van. Nem szeretem a vasárnapokat, mert ilyenkor soha senki
sem csinál semmit a családban, mert apa, anya és Lizi is azt mondja, hogy a
Jóisten hat nap alatt teremtette a földet és a hetedik napon megpihent és
nekünk is követnünk kell a példáját, mert hat napi kemény munka után mindenki
megérdemli a pihenést. Én viszont nem vagyok a Jóisten, és utálok nem csinálni
semmit. Arra gondoltam, lemegyek és megsétáltatom Fagyit és Hero-t, de anyáék
nem engednek ki az utcára egyedül, mert azt mondják, hogy nem ismerem eléggé a
környéket és könnyen eltévedhetek. Így elmentem Eliza szobájába, hogy
megkérjem, jöjjön le velem sétálni. Mikor benyitottam, Lizi ott hevert az
ágyon, és úgy nézett ki mint egy döglött polip. Elterült az ágyon, egyik keze
lelógott az ágyról, a feje a párnába volt temetve. Gondoltam, hogy úgysem
alszik, csak lustán henyél a paplan alatt. Így probléma nélkül feltettem a
kérdést:
-
Elmegyünk
megsétáltatni Fagyit és Herot?
Nem válaszolt. Gondoltam, megpróbálom
újra, hátha csak az a gond, hogy nem hallotta elég jól.
-
Liziiiiiiiiiiiii!
Elmegyünk megsétáltatni Fagyit és Heroooooooooot?
Mordult egyet, és befordult
az ablak felé. Ez egy jó jel, nem alszik és hallotta, amit mondtam. Csak éppen
nem vesz tudomást róla. Harmadjára is megkérdeztem:
-
Lizi, elmegyünk
megsétáltatni Fagyit és Herot?
-
Nem… - morogta
bele a párnájába alig hallhatóan.
Végső próbálkozásom az volt,
hogy elkezdtem észérveket felsorakoztatni a mellett, hogy kimozduljunk a
házból. Egyébként még mindig ott álltam az ajtóban, mert nem mertem odamenni az
ágyához. Olyan ijesztő volt azokkal az össze-vissza álló karokkal meg lábakkal…
Ám mikor a második ponthoz
jutottam, megunta és nekem vágott egy párnát. Vagyis majdnem, mert sikerült
időben elhajolnom előle, így helyettem csak a falnak csapódott. Ám ezt
határozottan vehettem egy NEM-nek…
Visszaballagtam a szobámba,
oldalamon a két kutyussal. Amióta Lizinek könnyebben megy a barátkozás, eléggé
elhanyagolja Herot, pedig ő akkor is mellette állt, amikor nem volt egy barátja
sem Lizinek. Ez nagyon nem szép a nővéremtől…
A szobámba érve leheveredtem a
szőnyegemre, megfogtam egy teniszlabdát és unottan elgurítottam a szoba másik
sarkába. Ám a kutyusok egymással versengve utána iramodtak, és egy pillanat
múlva a labda újra az ölemben volt. Nagyon megtetszett ez az új játék nekem is,
így egy órán keresztül ezzel szórakoztattam magam. Aztán meguntam, és ismét
azon gondolkodtam, hogy mit kellene csinálnom. Ekkor támadt egy remek ötletem.
Ha Lizi nem is, de Erick biztosan szívesen eljön velem sétálni! Nagyon
megörültem, hogy eszembe jutott ez a remek terv és rögtön meg is rohamoztam
anyáék hálószobáját.
Ahogy sejtettem, anyáékat is
az ágyban találtam. Anya egy vékony hálóinget, apa pedig egy kék csíkos
pizsamaalsót viselt egy sima, bő, szürke pólóval . Anya apu ölében feküdt, apa
anya fejét simogatta és épp egy film közepén tartottak, mikor beléptem.
Beleegyeztek az Erickel való sétámba is, de anyu a lelkemre kötötte, hogy
reggelizzek meg, mielőtt elmegyek és megígértette velem, hogy olyan vastagon
öltözöm fel, ahogy csak lehet. Bólintottam és már rohantam is ki a konyhába. De
nem találtam semmit és igazából nem volt semmi étvágyam, így úgy döntöttem,
hogy a reggelit kihagyom, hiszen azt nem ígértem meg, hogy reggelizek, csak
azt, hogy rendesen felöltözöm. Miután ezt is eldöntöttem, felszaladtam a
szobámba és felöltöztem.
Mire átértem, elszállt a
bátorságom, hiszen mégis csak egy idegen házba fogok bekopogtatni. És ha Erick
anyukája nyitja ki az ajtót? Vagy az apukája? Csak egy kicsit tudok anolul…
Vajon el tudom mondani, hogy mit szeretnék? És Ericknek hogy magyarázom el,
hogy mit akarok? Ezeket a kérdéseket nem nagyon tudtam megválaszolni. De hát,
ha már idáig eljöttem csak nem fordulhatok vissza! Majd csak lesz valahogy…
Kopogtattam, de senki sem
nyitott ajtót. Biztos csak nem hallották meg. Még egyszer kopogtattam. Erick
nyitott ajtót, és meglepetten tekintett le rám. Egy pillanatig haboztam, majd
összeszedtem az összes angoltudásomat, és megszólaltam.
-
Would you like to
walk with Fagyi, Hero and me?
Furcsa volt megszólalni
angolul. Még soha nem beszéltem senkivel sem angolul. Erick szerintem még azt
sem tudta, milyen hangom van, amikor beszélek. Még soha de soha nem beszéltem
angolul! És ma megtörtént és olyan büszke voltam magamra, mint még soha! Úgy
vigyorogtam, mint a tejbetök. Ezt Erick is látta. Én meg azt láttam, hogy
kedvel engem és ez nekem nagyon sokat segített. Nagyon féltem attól, hogy meg
kell szólalnom és most mégis sikerült!
-
Yeah, sure! –
válaszolta, majd kitárta az ajtót jelezve, hogy menjek be.
Erick válasza nagyon egyszerű
volt, nem bonyolította túl, így sikerült megértenem, hogy mit mond, ami
ugyanolyan fontos volt, mint megkérni arra, hogy jöjjön sétálni. Mert ha
elkezdett volna nekem beszélni angolul mindenfélét, majd bemegy a házba és rám
zárja az ajtót, akkor biztos nem tudtam volna, hogy mihez kezdjek ezután. A
válasz viszont annyira egyszerű volt, hogy még az is megértette volna, aki még
soha életében nem hallott vagy olvasott egy angol szót sem.
Erick ezután bevezetett egy
tágas nappaliba, leültetett egy szürke fotelba, leguggolt, és újra beszélni
kezdett egész egyszerűen úgy, hogy megértsem, mit mond.
-
Wait here, while
I dress up! Ok?
Bólintottam. Erre egy
kacsintás volt a válasz, majd felment a szobájába öltözni.
Mikor visszajött, épp egy cérnát
piszkáltam, ami a fotelból lógott ki.
-
Let’s go! –
intett.
Igazából nem volt nehéz
megérteni őt, mert olyan szavakat használt, amit én is értettem. Ráadásul a
mondanivalójába mindig becsempészett egy kis activity-t, ahol tehette. Plusz
mindig elismételte, amikor megkértem rá, szóval elég jól megértettük egymást.
Elhoztuk a kutyusokat otthonról és elindultunk balra. Ez az az irány volt, amit
még soha nem próbáltam és őszintén szólva nagyon élveztem a változatosságot. A
sétát végigviccelődtük. Erick Herot hozta, és Hero arról híres, hogy szeret
szaladgálni és nagyon könnyen kirántja a pórázt a kezünkből, ha nem vigyázunk.
Háááát, Erick nem vigyázott, a kutya elszaladt és Erick kénytelen volt utána rohanni.
De Hero nem hagyta magát, és mint egy villám, rohant el Erick elől. Én meg csak
nevettem és nevettem. Már annyira, hogy fognom kellett a hasamat, mert különben
megfájdult volna a sok nevetéstől. Hero nem hagyta magát, és egy fél óra
kellett hozzá, mire sikerült elkapnunk. Így is csak úgy, hogy a kutyus elfáradt
és bekerítettük, úgyhogy nem volt más választása, mint hagyni, magát.
Ekkorra
már igazán megéheztem, mert, nem reggeliztem.
-
Hungry!!! –
kiáltottam oda Ericknek.
Egyből megértette. De sajnos
nem volt a közelben semmi ehető. Így nem volt mit tenni, tovább kellett menni.
Hallgatnom kellett volna anyura! De akkorra már mindegy volt.
Így mentünk tovább éhesen és
kifulladva, mígnem szembe jött velünk maga a guruló Mennyország. Nem volt az
más, mint egy bódé, amiből kis muffinokat árultak. Vagyis, én azt hittem, hogy
muffinok. Később azonban kiderült, hogy mégsem. Az igaz, hogy sokkal
színesebbek voltak és sokkal szebbek, mint azok a muffinok, amiket Lizi szokott
sütni. Azok soha nem jönnek fel normálisan, laposak és csúnyák. De végül is, az
ízük nagyon finom, és csak ez számít.
Ezek azonban olyan szépek
voltak, hogy amint megláttam őket, azonnal fel akartam falni az összeset. Meghúztam
Erick kabátujját jelezve, hogy kellenek nekem ezek a muffinok.
-
Muffin! – mondtam
neki, és rámutattam a bódéra.
Ő elmosolyodott, és megrázta
a fejét.
-
They’re cupcakes,
not muffins. – mondta.
-
I want a cupcake,
Erick! – boci szemeket meresztettem rá, hiszen tudtam, hogy nála ez mindig
beválik.
Annyi féle volt! Sárga, lila,
rózsaszín, cukorkás, cukorka nélküli, csokis, epres vaníliás…
Mindketten kettőt-kettőt választottunk.
Én egy csokisat rózsaszín krémmel és lila cukorkával, meg egy epreset vaníliás krémmel
és egy fehér marcipán virággal a tetején. Erick egy csokisat választott zöld
krémmel és csoki reszelékkel meg egy fehércsoki krémes csupacsokisat, amin étcsoki
reszelék volt. Olyan szépek voltak, hogy sajnáltam őket megenni.
-
Be a beautiful
cupcake in a world full of muffins!
Ezt a tanácsot meg fogom
fogadni, bármit is jelent! Határoztam el magamban. Majd koccintottunk a
sütikkel, csakúgy, mint a felnőttek az alkoholos italokkal szoktak
szilveszterkor meg esküvőkön, majd elpusztítottuk őket egytől egyig.
Ahogy elsőre beleharaptam,
úgy éreztem, mintha a különböző ízek háborúztak volna a számban. Még soha nem
ettem ilyen finom sütit! Pedig azért elég sok sütit megettem már életemben!!!
Miután kivégeztük őket,
elindultunk haza, mert már vagy négy órája sétáltunk és már jócskán elmúlt
ebédidő is. Haza kellett mennünk, így kénytelenek voltunk visszafordulni.
Örülök, hogy elhívtam Ericket csakúgy, mint a kutyusok, akik nagyon boldogak
voltak, hogy láthatták Londont!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése