Tom Buchanan

XXX. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 31. Hétfő:

Ma van az év utolsó napja. Holnaptól 2013-mat fogunk írni. Ma van szilveszter, anyáék pedig (mint minden évben) bulit szerveznek. Azonban úgy gondolom, hogy már túl idős vagyok ahhoz, hogy az őseimmel ropjam egész este. Fiatal vagyok, és fiatalok közt van a helyem! Csak egy a bibi. Nem hívtak meg sehova. Igen, bármilyen kínos is beismernem, egyetlen meghívást sem kaptam senkitől...

Reggel arra ébredtem, hogy húgom a fejemen ül, és ezt ordibálja:

-         MA VAN SZILVESZTER! MA VAN SZILVESZTER! MA VAN SZILVESZEEEEER! MAVANSZILVESZTERMAVANSZILVESZTER!!!

Csodás volt erre kelni, mit nem mondjak…

-         Laura! Laura, szállj már le a fejemről! – próbáltam lecsitítani, hiszen nem akartam, hogy felverje az egész házat. Sajnos, ez a próbálkozásom is kudarcba fulladt.

Ránéztem az órámra. Éjfél van.

-         Laura, ember vagy te egyáltalán? Tudod, hogy mennyi az idő?

-         Igen! – válaszolta vidáman. – Éjfél múlt egy perccel. Kicsi vagyok, nem hülye!

Mintha öt doboz energiaitalt vedelt volna be. Ha hat órától fent vagyok mennyi az esélye egy tízes skálán, hogy nem bírom ki éjfélig? Egy erős 8-as, azt hiszem…

-         De csak a hülyék kukorékolnak így az éjszaka kellős közepén! Mit csinálsz te itt ilyenkor? Menj vissza aludni!

-         Már holnap van! Éhes vagyok, és amúgy sem tudok aludni. Amióta eljöttünk otthonról, nem korcsolyáztam. Szeretnék kimenni a korcsolyapályára.

-         Laura! Nem megyek ki korcsolyázni veled az éjszaka tök egyedül! Hideg van kint, fáradt vagyok és amúgy is koriztunk már itt, Londonban. Nem emlékszel?

-         De csak egyszer! – fakadt ki Laurából. – Olyan igazságtalan vagy Liz! Gyere már! Gyeregyeregyere máááááár!

-         Halkabban! – suttogtam.

Viszont minél halkabban beszéltem, Laura annál hangosabb és hangosabb lett. Ismerem már nagyon rég óta. Ő az a típus, akit hiába győzköd az ember, ha a fejébe vesz valamit, nem tágít. Ez egy nagyon jó tulajdonsága, és a későbbiekben az előnyére is válhat, most azonban a pokolba kívántam. Nem tehettem mást, megadtam magam.

-         Rendben. – megadóan felemeltem a két kezem. – De ez nagyon nem helyes, drága húgocskám…

-         Juhúúúúúú! – pattant fel örömében. – Megyek öltözni! – elvigyorodott, majd átrohant a szobájába.

Ahogy kiment, visszazuhantam az ágyamba, és azonnal elaludtam. Viszont sajnos Laurának sem tartott sokáig az öltözködés. Egy negyed óra múlva újra ott toporgott az ajtóban.

Miután másodjára is felvert, már kénytelen voltam kikászálódni az ágyból és felöltözni. A választásom a fekete alapon rózsaszín és sötétkék pöttyös ruhámra esett. Felvettem hozzá egy vastag, fekete harisnyát meg egy rózsaszín sálat. A hajam kócos volt és egyáltalán nem volt kedvem egy hajkefével tépni a hajam, úgyhogy csak szimplán összefogtam abban a reményben, hogy úgysem maradunk kint sokáig. A sarokban megtaláltam a korimat, felkaptam, majd Laurával az oldalamon lelopóztunk a földszintre. Ott felkaptam a hozzám legközelebb lévő, fekete kabátot meg egy pár kesztyűt, és kiléptünk a fagyos estébe. Annak az egynek örültem, hogy Lau normálisan, melegen öltözött fel, és hogy nem kellett vissza küldenem átöltözni. Most is, mint mindig, elég viccesen nézett ki. Egyedi a stílusa, és ő pont így tökéletes. Színes virágmintás leggingszet választott, hozzá egy keresztbe csíkos, zöld pólót és egy lila kötött pulcsit. Ami a kabátját illeti, a citromsárgát vette fel a kék színű kiscsizmájával és bélelt kesztyűjével.

Indulásra készen. A kérdés csak az, hogy merre. Emlékszem, mikor elsőnek korizni mentünk még fényes nappal volt. Akkor a koripályára tartottunk, de útközben összetalálkoztunk Blairrel, aki leégetett mindenki előtt. De akkor ismertem meg Ericket is, úgyhogy végül nem is bánom, hogy ez az egész megtörtént.

-         Jobbra! – adtam ki az utasítást.

Mire megérkeztünk a pályához, már minden fáradtságom elszállt, hiszen a friss, esti levegő felébresztett pillanatok alatt. A korcsolyapálya szépen kivilágított, tágas pálya volt, rajta több korcsolyázó, mint amennyire számítottam. Legalább tudom, hogy nem vagyunk teljesen egyedül, és már csak kevésbé hittem az ötletet őrültségnek, hiszen végül is nem mi voltunk az egyetlenek, akik eljöttek ide, csak úgy, esti kiruccanásként.

Felhúztuk a korit, és kéz a kézben ráléptünk a jégre, és csak percek kérdése volt, s Laura máris úgy száguldozott, mint aki születésétől kezdve mást sem csinált, csak ezt. Nekem kicsit több idő kellett, míg újra hozzászoktam a korihoz. Nagyon boldog volt, láttam az arcán, hogy valóban boldog és örül, hogy velem lehet. Pirulettezett, leguggolt, ugrott, hol felgyorsult, hol lelassított… Egy ilyen gyerek mellett nem lehet unatkozni! Vicceket is mesélt, rengeteget! Főleg favicceket, amik úgy emésztik fel az ember agysejtjeit, mintha a Valóvilágot nézném az RTL-en, otthon. Na jó, az utóbbi talán a háromszorosát is felemészti, de szerintem a lehetett érteni a célzást. Az este talán legnagyobb vicce az utolsó volt, amin akkorát röhögtem, hogy majdnem elestem.

-         Lizi! Szerinted miért nincs haja a halnak?

-         Nem tudom. – válaszoltam. Bevallom, egy percre valóban elgondolkodtam rajta. – Na, miért?

-         Mert soha nem tudná megszárítani!

Nagyon vicces lány, ez tény és való. Apa humorából sajnos az összes neki jutott.

Ahogy ott beszélgettünk és koriztunk, megláttam egy ismerős arcot. Thomas Buchanan. Hogy miért nem írtam róla eddig? Mert úgy éreztem, hogy felesleges rá pazarolnom a tintát, ha nincs is közünk egymáshoz. Mivel valóban nincs. Csak nem írhatok a suli összes tanulójáról? Mindenesetre Tom a legnépszerűbb srácok egyike a suliban és az összes csaj bálványa. Mindenki azt mondja róla, hogy egy álompasi, annak ellenére, hogy őszintén szólva elég hátborzongató egy alak. Ha teheti, mindig félrehúzódik és magába zárkózik. Jobban szeret egyedül lenni és csak nagyon ritkán szólal meg. Egyébként ő a suli kosárcsapatának a csapatkapitánya és Marcus Crawford egyik legjobb barátja. Bár megfigyeléseim szerint gyakran még Marcus sem tudja eldönteni, hogy barátja, mit miért csinál. Most joggal felmerülhet a kérdés, hogy mit is látnak akkor a lányok ebben a srácban? Egyszerű a válsz. Tom pont a titokzatosságáért és rejtelmességéért olyan szexi. Ha van valami olyan tulajdonságod, ami kíváncsivá teszi az embereket, egyre jobban kezdenek majd el érdeklődni irántad. Ez már csak ilyen...

Ahogy ott állt tőlem pár méterre jobban szemügyre tudtam venni. Jóképű volt, mint ahogy azt már akkor megállapítottam, mikor legelőször megláttam a suliban. Megérezhette, hogy őt bámulom, mert arca férfias vonásainak tanulmányozása közben rám pillantott. Ám ahogy azt később észre kellett vegyem, nem vette le rólam a szemét, ahogy összetalálkozott a tekintetünk. Éreztem, hogy tekintete egészen a csontjaimig hatol. Percekig néztünk egymással farkasszemet, és kezdtem nagyon zavarban érezni magam, s így arra az elhatározásra jutottam, hogy tennem kell valamit. Bár nincs túl sok tapasztalatom e téren, azt azért tudom, hogy a fiúk két esetben fognak kezdeményezni. 1: Ha falkában vadásznak. 2: Ha az áldozat egyedül van. Lau eddig megvédett az éhes farkas elől, ám nem bujkálhatok örökké. Ráadásul nem is volt nagyon ellenemre, hogy megtámadjanak…

Szerencsémre nem messze a pályától különböző utcai árusok árulták frissen sült ételeiket vagy frissítő italaikat az éhes és kimerült korcsolyázóknak.

-         Laura, nem hozol valamit inni- és enni?

Örült neki, hogy végre van valami feladata, így vidáman teljesítette kérésemet és egy pillanat múlva fel is szívódott.

A tervem tökéletesen működött és a fiúkkal való sejtéseim is beigazolódni látszottak, ugyanis ahogy egyedül maradtam, Tom elindult felém. Próbáltam úgy tenni, mintha nem számítanék arra, hogy jön és mit sem sejtve korizni tovább (persze olyan lassan, amilyen lassan csak tudok, hogy minél hamarabb utol tudjon érni).

-         Szia! – köszönt, miután beért.

-         Szia! - egyenesen a szemébe néztem, és próbáltam kiolvasni belőle, hogy mit akar tőlem.

-         Mit csinálsz te itt?  – kérdezte.

-         A húgom nem tudott aludni. Te?

-         Nem tudtam aludni. – válaszolt. – Nem gond, ha csatlakozom hozzád? – kérdezte.

-         Tudod a nevem? – a kérdésre kérdéssel felelek mindig be szokott jönni.

-         Igen. Eliza Greenfield. - válaszolt.

-         Akkor igen. - mosolyogtam rá.

-         És te tudod az enyém?

-         Thomas Buchanan.

-         Te tényleg tudod a nevem? – olyan arcot vágott, mintha azt közöltem volna vele, hogy tegnap találkoztam Itivel.

-         Ne tégy úgy, mintha annyira meglepne. A suliban mindenki tudja. Azt is, hogy hova szoktál menni ebédelni, hogy hol laksz, hogy van-e kutyád, hogy kik voltak a barátnőid sőt, még azt is, hogy melyik WC-t szoktad használni. – egyébként ez tényleg igaz volt.

-         A népszerűség átka… - nevetett Tom. – Te ezt mind tudod rólam?

-         Nem igazán izgat, hogy hova jársz pisilni. Ami meg a többit illeti, az nekem bőven elég, ha tudom a neved.

-         Miért fontos, hogy tudd a nevem? – azt hiszem, próbálja a macsót játszani és mindenáron el akarja érni, hogy úgy jöjjek ki a helyzetből, mintha én mozdultam volna rá, és nem fordítva…

-         Nem fontos. Csak mindenkinek illik tisztában lennie legalább azzal, hogy hogy hívják az osztálytársait. Legalábbis én így gondolom.

Most pár percnyi szünet következett. Azt már levettem, hogy az egója az eget veri és azt is, hogy tetszem neki. Gondolom, hozzászokott, hogy csak csettintenie kell és bárkit megkaphat, akit csak akar.

-         Hol töltöd a szilvesztert, Eliza?

-         Miért akarod tudni? – kérdésre kérdéssel. Kezdek undok lenni. De nem izgat.

-         Csak megkérdeztem. – válaszolt egykedvűen.

-         Miért, te?

-         Hát, tuti, hogy nem otthon.

-         Ja, gondolom egy csomó házibuliba meghívtak már és most azon agyalsz, hogy a tíz közül melyiket válaszd. – na jó, ez tényleg undok volt…

-         Nem hívtak meg még sehova, mi? – nézett rám kárörvendően.

-         Ezt meg honnan veszed? – próbáltam meglepetést színlelni, amibe egy nagy adag felháborodott arckifejezést is kevertem, hogy hogy mer egyáltalán ilyet feltételezni. Nem szabad, hogy lássa rajtam, hogy az ütése célba talált.

-         Tudod, az emberek akkor szoktak így viselkedni, ha féltékenyek a másikra.

Most komolyan kötekedni akar velem?

-         Nem vagyok féltékeny! – csattantam fel. Kikérem magamnak!

-         De igen, az vagy!

Na, tessék, most meg elkezdett velem vitatkozni. Kinek képzeli ez magát? Nem kell külön mondanom, hogy az első benyomásra tett varázsa rögtön elillant…

-         Te meg egoista és bunkó! – kezdtem kijönni a sodromból.

-         Ez csak egészséges önbizalom. – láthatóan élvezi, hogy húzhatja a fejem.

Hogy lehet vitatkozás közben végig vigyorogni?!

-         Tudod, csak az a baj az efféle egészséges önbizalommal, hogy könnyen pofára eshetsz. És te nem tűnsz olyannak, aki képes a földről felállni, mielőtt eltaknyolt.

-         Egyszer mindenkinek fel kell állnia, hacsak nem akarja eltölteni az egész életét a földön fekve.

Ez után a mondata után, hogy még jobban nyomatékosítsa mondanivalóját, lepillantott a földre. Mint azt pár pillanattal később megtapasztaltam, nem ez volt vele az egyetlen célja. A földről nem rögtön a szememre ugrott vissza a tekintete, hanem szép lassan vándorolt fel a lábujjamtól kezdve a lábszáramon, a combomon, a csípőmön, a mellemen át az arcomig. Hogy mer így végigpásztázni? Perverz disznó!

-         Ez csak egy metafora volt! – ebben a mondatban minden tehetetlen dühöm benne volt.

Talán túlságosan is felemeltem a hangom, mert hirtelen mindenki minket kezdett el bámulni.

-         Honnan tudod, hogy az enyém nem az volt? Egyébként pedig innen látszik, hogy egyáltalán nem ismersz.

Tom higgadt maradt, semmi jelét nem mutatta, hogy zavarta volna, ahogy az emberek minket néznek, vagy az, hogy kiabálok vele.

-         Akkor miért jöttél ide? Egy ilyen lányhoz, mint amilyen én vagyok? Csak hogy az orromra kösd, hogy népszerűbb vagy? Hogy érzékeltesd, hogy a magamfajta lányok mind alsóbbrendűek nálad és örüljenek, hogy egyáltalán rájuk nézel? Hogy felidegesíts, hogy aztán ordibáljak és úgy tűnjön, mintha én lennék a hülye? És aztán még én érzek bűntudatot és azon gondolkodok, hogy hogy lehettem ennyire gyökér, amikor te provokáltál engem! Tudod ez a baj a magadfajtákkal, elitkém! Ugyanaz, mint Blairrel. Egy kutya, mindegyikőtök. Csak mert sok pénzetek van, a legdrágább kocsival jártok suliba és a legmenőbb cuccokat hordjátok még nem jogosít fel titeket arra, hogy így bánjatok a másikkal!

Már éppen készültem arra, hogy faképnél hagyom és elviharzom, amikor úgy éreztem, még muszáj mondanom neki valamit.

- Ja, és még valami! Nem vagyok rád féltékeny! És ha felajánlkozna az alkalom arra, hogy cseréljek veled, csak úgy megjegyzem: habozás nélkül visszautasítanám ezt a lehetőséget!

Hozzáteszem, hogy azért akadtam ki ennyire, mert megtudtam, hogy ma jött össze Blair és Harry. Máris ezer megy egy smacizós képük van fent a Facebookon (az egyiken Blair meg is jelölt). Az a csaj mindent elvett tőlem. A fiút, akibe azóta szerelmes vagyok, mióta csak megláttam; a büszkeségem, amikor hozzájárult ahhoz, hogy lezúgjak a lépcsőn; az esélyemet, hogy népszerű lehetek... MINDENT! És most Tommal teljesen betelt a pohár.

És ő erre hogy reagált? Még egy arcizma sem rezzent, higgadt maradt. Körülbelül annyi jelentőséget tulajdoníthatott a szavaimnak, mint az aznapi időjárás jelentésnek a rádióban.

Mikor befejeztem, egészen közel hajolt az arcomhoz, annyira, hogy az orrunk majdnem összeért. Mélyen a szemembe nézett, mintha azon keresztül akart volna a lelkembe látni (mint később kiderült, nem volt szüksége közvetítőre), és ezt vágta a fejemhez:

-         Tudod, nem minden vagyonos ember olyan, mint az a gazdagokról alkotott kép a fejedben. Ha ismernél, akkor nem hasonlítottál volna Blairhez. De te csak ítélkezni tudsz és arra már nem veszed a fáradságot, hogy valóban belenézz annak az embernek a lelkébe, akiről épp a véleményed alkotod. Ítélkezni könnyű. De én úgy érzem, hogy ezzel csak magadat mentegeted. Csak bebeszéled magadnak, hogy minden és mindenki rossz, és ezért ilyen rossz az életed. És igazad van! Könnyebb ujjal mutogatni a másikra, mint magadba nézni.

Mintha minden egyes mondatával lekevert volna nekem egy büdös nagy pofont. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Éreztem, hogy elönt a forróság és a szégyen. Igaza van. De ezt soha nem fogom neki beismerni!

Miután látta, hogy a képem olyan vörös, mint a főtt rák, még hozzátette:

- Egyébként aranyos vagy, amikor mérges vagy. Szép színt ad az arcodnak.

Ahogy távolodott, követtem a szememmel. Volt valami ijesztő ebben a halál nyugodt viselkedésben. Valami ijesztő, idegesítő, de egyben vonzó is.

Döntenem kellett, mégpedig azonnal. Ha hagyom elmenni, úgy könyvel el, mint egy kibírhatatlan, veszekedős, erős kisebbségi komplexusban szenvedő csajt, akivel (mondjuk csak ki bátran) egy levegőt szívni sem érdemes.

Viszont ha utánamegyek, azzal mindent elrontok és visszatérek a "csak egy csitri, akit bármikor megkaphatok, amikor csak akarok" szintre. Másrészt ezzel a tettel igazat adnék neki. És ezt semmiképpen sem akartam.

Egy másodperc alatt mérlegeltem a lehetőségeimet, majd végül egy köztes megoldás mellett döntöttem.

-         Otthon.

Tom megfordult, arcán meglepettség tükröződött. Jobb szemöldökét felhúzva visszakérdezett:

-         Mi?

-         Kérdezted, hogy hol töltöm a szilvesztert. Hát itt a válasz: otthon.

Erre Tom elmosolyodott, biccentett a fejével, és folytatta útját.