Sokáig kellett várnom!

II. rész:
Ugyanazon a napon:

Ahogy ott sírtunk, észre sem vettük, hogy, hogy elszállt az idő. Fél tíz volt, lassan éjszaka, Karácsony éjszakája, és mi csak bőgtünk egymás karjaiban a telefon mellett. Lizi nem az a csendben szenvedős típus, de én sem. Apu, anyu sehol. Ez fájt… Aztán Lizi kitalálta, hogy játsszunk kincskeresősdit. Ez a ház nagy és öreg. Jól lehet benne játszani.

A játékot úgy kell és úgy szoktuk játszani (elég gyakran), hogy Lizi elrejt a házban különféle dolgokat, például egy igazi kulcsot, ami valamit kinyit, vagy egy nyakláncot vagy ilyesmit. Mindegyikhez egy rejtvényt is ír egy papírra, és nekem az a feladatom, hogy megfejtsem ezt a rejtvényt. Amikor megvan, amit sejtek, mármint hogy hol van a következő nyom, akkor odamegyek. Sokat kell gondolkodni ebben a játékban, de nagyon tetszik. Szerintem Lizinek is. Lehet, hogy azért, mert szereti előkészíteni, de szerintem azért tetszik neki, mert minden játéknál bekapcsolja azt a nyavalyás videó kamerát, és felveszi filmre, hogy hogyan szoktam tök buta is lenni. Ez rossz érzés volt először, de aztán, amikor rossz kedvem lett, csak elővette Lizi az egyik filmet, csinált popcorn-t, és leültünk, és megnéztük. Jókat komédiázott rajtam, így mindig nevettünk egy csomót.

Mielőtt elkezdtük volna a játékot, Eliza a szobámba küldött, mert előkészült a játékhoz. Persze úgy, hogy bement a szobájába. Csak egy másfél óráig ült a szobájában… Én addig megnéztem Pou-t, az űrlényemet, meg Lightning-et, a sárkányomat a telefonomon. Jól vannak, megetettem őket, játszottam velük, megtakarítottam, megneveltem őket. Ez után eltettem őket holnapra. Ez után bekapcsoltam a TV-t, és azt bámultam. Rém unalmas volt egyedül, alig vártam már, hogy csináljak valamit. Nem szeretek várakozni. Nem vagyok türelmetlen, bár Lizi ezt sokszor vágja a fejemhez, de szerintem nem így van. Szerintem nagyon is türelmes vagyok, tudjátok meg! Szóval néztem a TV-t, és akkor végre Eliza feje bukkant fel.

-          Szia! – mondta. – Gyere, húgocskám! – és megfogta a kezem. Kivezetett a szobámból, és a kezembe nyomott egy papírt. – Az első nyom, sok szerencsét! – mosolygott rám, de abban a pillanatban előkerült a régi jó barátom, a kamera. Lizi elkiáltotta magát:

-          Éééééééééééééééés, FELVÉTEL!