A kíváncsi Laura London belvárosában

XXVII. rész

Laura Naplójából:

2012. december 29. Szombat:

Ma is tanultam valamit! Az akváriummal kapcsolatban félig igazam volt. Tényleg olyasmi, mint ami Annek van, csak sokkal-sokkal nagyobb!!! Miután elmentünk otthonról unalmas részek következtek. Apa és anya beszélgettek a gáz- meg villanyszámlákról, aztán anyu eldicsekedett apának, hogy tegnap e-mail formájában sikerült két házat is eladnia. Apa meg úgy bámulta az utat, mintha egy filmet vetítettek volna rá. Valószínűleg nem nagyon érdekelte, amit anya mond neki. Ennek ellenére bólogatott meg hümmögött, mint egy professzor. Aztán elmondták nekem, hogy oda, ahova megyünk, csak a jó kislányokat engedik be, és ha rosszcsont leszek, akkor a magas és erős bácsik megfognak és kiküldenek. Azt is elmagyarázták, hogy mi az az akvárium, ugyanis akkor én még mindig úgy tudtam, hogy az akvárium egy olyan kicsi, üvegből készült doboz, amit a nappaliban szoktak tartani, és amiben sok kis halacska úszkál. Hát, majdnem kitaláltam… Azt mondták, kétféle akvárium létezik. Az egyik az, amit én is ismerek. Most is egy olyasmit fogunk megnézni. Azonban az a bizonyos akvárium sok nagy akvárium összessége, amikben különböző színű és formájú halak vannak a világ minden tájáról. Olyan, mint a halak néptalálkozója! És az emberek kiépített utakon járkálnak az akváriumok között és megnézhetik őket a „természetes környezetükben”. Csudijó lesz, apa azt mondta, hogy lesz ott mindenféle vízben élő állat. Pingvinek, delfinek, cápák, piranhák, csikóhalak, bohóchalak, ráják, medúzák, krokodilok… Apa azt mondta, hogy úgy olvasta, hogy legalább 500 féle hal van ott beleértve a 12 fajhoz tartozó, több mint 40 cápát is. Azon gondolkoztam, hogy mennyi víz kell ahhoz, hogy ilyen sok halnak elég legyen.

-         Gőzöm sincs kicsim! – felelt apa a kérdésemre. – Majd ott megkérdezed valamelyik bácsitól vagy nénitől. Jó?

-         Jó.

Szavadon foglak apu! Megígérted, emlékezz rá!

Mentünk, mentünk, mentünk és mentünk a piros kocsival az unalmas betonúton. Unatkoztam, így kinéztem az ablakon és figyeltem a változatos formájú, tovatűnő házikókat. Majd megláttam egy folyót, ami itt folyt a város belsejében. Csak ámultam és bámultam, hiszen még soha nem voltunk Londonnak ezen a részén, így azt sem tudtam, hogy még mindig a fővárosban vagyunk-e, vagy átautóztunk egy sokkal nagyobb és érdekesebb városba. Eddig London nem volt más nekem, mint a házunkat, Erick házát és az iskolát összekötő kicsi háromszög.

-         Ez a Temze folyó, csillagom. – mondta apa és kicsit lelassított, hogy jobban is szemügyre tudjam venni. Biztos látta a visszapillantó tükörből, hogy mennyire elcsodálkoztam a folyó láttán. – Képzeld, ez a folyó kettészeli Londont.

-         Akkor ez a London olyan, mint Budapest, nem? – kérdeztem.

Büszke voltam magamra, mert felfedeztem az összefüggést a két város között.

-         Igen, olyasmi. – hagyta rám apa.

Ismét felgyorsítottunk. Elhajtottunk egy nagy, és bizonyára nagyon régi épület mellett.

-         Ez a Parlament, vagy más néven a Westmister Palota. Az angolok úgy hívják, hogy Houses of Parlament vagy Palace of Westmister.

-         És ez a nagy épület mire való?

-         Bácsik szokták megbeszélni a politikai dolgokat.

Szóval azért építették ezt a hatalmas épületet, hogy néhány bácsi tudjon beszélgetni? Miért nem mennek egy nyugdíjas otthonba vagy ilyesmi? Miért kell ezért egy ilyen nagy izét építeni? Nem értem a felnőtteket…

-         És hogy hívják azt a nagy tornyot azzal az órával? – kérdeztem aputól, mikor megláttam egy szép magas tornyot, amin egy óriási óra is volt. Nagyon megtetszett nekem, így gondoltam megkérdezem, hogy annak mi a neve. A felnőttek úgyis mindennek nevet adnak…

-      Az az Óratorony. Az angolok úgy hívják, hogy Clock Tower vagy Big Ben. Ez London jelképe.

Megcsodálni sem jutott időm, mert máris száguldottunk tovább…

Áthajtottunk egy hídon is. Apa azt mondta, hogy ezt a hidat úgy hívják, hogy Westmister híd, de az angolok Westmister Bridgenek nevezik.

Az úton elég sok furi busszal találkoztam. Pirosak voltak és hatalmasak. Tetejüket belepte a hó. Azon gondolkodtam, hogy miért építették ezeket az óriási buszokat ilyen nagyra. Aztán eszembe jutott, hogy nyáron biztos sok ezer turista utazik ezeken, ugyanis ezek a buszok a legjobbak arra, hogy a várost körbeutazzák, de ugyanakkor a friss levegőn legyenek, és az ablaküveg nem is akadályozza meg őket abban, hogy művészi fotókat készítsenek a városról. Meg is kérdeztem apát erről, s örömmel tapasztaltam, hogy nagyon is igazam volt. Ezek a buszok ugyanis kizárólag turistáknak vannak fenntartva, nem pedig a helyi embereknek.

A Westmister Hídon átérve balra kanyarodtunk. Pár perc múlva pedig megérkeztünk áhított úticélunkhoz.

Kívülről nézve nem volt nagy szám. Kb. úgy nézett ki, mint egy nagy, régi, öreg múzeum. A külseje alapján ítélve semmi jóra nem számítottam...

Aztán beléptünk. És akkor megtanultam, hogy semmit sem szabad a külseje alapján megítélni.