Öt órára beszéltük meg!

XXVI. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 29. Szombat:

BIP! Lizi! Én vagyok az, Erick! Ha megkaptad az üzenetemet, azonnal hívj vissza! Nagyon fontos! El fogunk késni! BIP!

Az üzenetrögzítő hangjára riadtam. Ezt nem hiszem el! Elaludtam! Az édes, ragacsos csirke maradéka beleragadt a fehér szőnyegembe, ahogy kiborult a doboz a kezemből, mikor elaludtam. A tévében épp a Karib Tenger Kalózai ment. Rápillantottam az órámra. Öt óra múlt nyolc perccel. Elkések! Uram Isten elkések! További öt percre volt szükségem ahhoz, hogy felfogjam: már elkéstem. Mint egy félőrült, úgy rohantam a ruhásszekrényemhez, majd kihajigáltam az összes ruhámat remélve, hogy találok valami elfogadható kacatot, amit nem találok annyira cikinek mások előtt. A választásom egy világos színű farmerre esett és egy fehér ingre. Hát mit ne mondjak, nem sikerült túlzottan stílusos módon összehozni ezt az összeállítást, de abban a nagy sietségben ezt találtam a legmegfelelőbbnek. Aztán eszembe jutott, hogy egyszerű kinézetemet feldobhatnám pár kiegészítővel is. Megrohamoztam az ékszeres dobozomat, és sikerült megtalálnom a tökéletes darabokat: egy hosszú ezüstfülbevalót, amit pici, sötétkék kövek díszítettek, egy ezüstgyűrűt, amit kék kövek és gyöngyök tettek gyönyörűvé és egy karkötőt, amit azért szerettem annyira, mert amikor feltettem, mindig azt a hatást keltette, hogy ágak ölelik körül a csuklómat. A nyakam viszont csupaszon maradt. Ezt azért nem bántam, mert a szürke sálamtól (amit a csakugyan szürke kabátomhoz veszek majd fel) úgysem fog látszani. Ez után gyorsan egy helyre hajigáltam azokat a tárgyakat, amelyek egyetlen női táskából sem hiányozhatnak: pénztárcát, a telefonomat, papírzsebkendőt stb. Találtam egy Starbucks kupont is, ami 40%-os akciót ad a karamellás cappuccinora, abban az esetben ha veszek mellé egy csokis muffint is. Előkotortam az első táskát, ami a kezem ügyébe került, és belehajigáltam az összegyűjtött holmikat, majd amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam a szobámból. Negyed hat. Erick ki fog nyírni! Háromszor hallottam a csengő hangját. Ez ő lesz!

Az ajtóban már várt rám, nyakában ott lógott a fényképezőgépe.

-         Szia! Tudod öt órát beszéltünk meg, nem pedig hatot. – hangja nyugodt és higgadt volt annak ellenére, hogy negyed órás késésben voltunk.

-         Tudom, és ne haragudj! Az az igazság, hogy nagyon elaludtam…

-         Rá se ránts! Legfeljebb várnak egy kicsit. Gyere!

Ahogy blattyogtunk az utcán, egyre kínosabban éreztem magam. Nem szóltunk egymáshoz, csak szótlanul ballagtunk egymás mellett. Erick egész úton kattogtatott, én pedig elmélyedve tűnődtem azon, hogy kikkel is fogok ma megismerkedni és hogy egyáltalán hova megyünk. A nagy fényképezésben Ericknek megakadt a szeme rajtam. Hosszasan nézett, végigmért tetőtől talpig, majd szeméhez emelte a gépet, és arra készült, hogy lefényképezzen.

Szerencsére, épp időben nyúltam a lencse felé, eltakarva azt, s megakadályozva, hogy egy förtelmes kép tárolódjon el a készülék memóriájában.

-         Ne már! – ellenkeztem.

-         Na! Most miért? – bár a lencsét igyekeztem minél jobban lefogni nem jártam sikerrel. A vaku fényesen felvillant jelezve, hogy a kép elkészült.

-         Nem szeretem, ha fotóznak. – jelentettem ki mosolyogva.

-         Miért? – Erick értetlenül bámult rám. – Én igen! Képzeld csak el! Minél több kép készül rólad annál valószínűbb, hogy fennmarad a jövő nemzedéke számára. Hát nem tök jó? Tegyük fel, hogy a dátum 2100. Egy férfi belép egy antik boltba és meglátja ezt a fényképet ezzel a felirattal: Eliza Greenfield 2012. december 29. London.

-         Tényleg csodálatos! Folytathatom a történetet? – kérdeztem nevetve.

-         Örömmel hallgatom! - válaszolt Erick vidáman.

-         A férfi megveszi, és hazaviszi a képet két rosszcsont kölykének. S mikor azok valami rosszaságot csinálnak, az apukának nincs más dolga, mint elővenni a fényképet és a gyerkőcök annyira megrémülnek, hogy többet soha többet nem rosszalkodnak.

-         Szerintem nincs igazad, Eliza. – kacagott.

-         Ó igen?! És miért nem? – kérdeztem.

-         Mert szerintem jobban tenné, ha felszúrná egy botra és madárijesztőként használná. A siker biztosan garantált lenne!

-         Nagyon vicces! És amúgy is, honnan gondolod, hogy 2100-ban még madárijesztőket fognak használni?

Most nem? Szerintem 2100-ban olyan csúcstechnológiás robotok fognak vigyázni a gyümölcsösökre, hogy a madárijesztők nyugodtan elmehetnek nyugdíjba…

-         Vannak régimódi emberek. – rántotta meg a vállát Erick.

A Starbucks felé tartottunk. Nem szóltam semmit, nem kérdeztem semmit annak ellenére, hogy legszívesebben kérdésekkel bombáztam volna Ericket. Kikkel fogunk találkozni? Lesznek köztük lányok is? Hány fiú lesz a bandában? Mindenki a sulinkba jár, vagy jönnek más iskolákból is? Miért pont a Starbucksba megyünk? Milyen italt kérjek, ami nem ciki? És így tovább és így tovább. A kérdezgetés helyett azonban csak egyszerűen ráharaptam a nyelvemre mihelyt fel akartam tenni egy kérdést.

-         Sokan eljönnek a suliból. – kezdte Erick, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

-         Igazán? – kérdeztem meglepetést színlelve. Igazából tudtam, hogy így lesz…

Addigra megérkeztünk a végállomásra. Irtó izgatott voltam, és ezt ő is látta rajtam.

-         Tudod, nem hittem volna, hogy belemész ebbe az egészbe... – kezdte. – Nagyra értékelem, hiszen tudom, hogy ez egy óriási lépés a számodra. – bátorítóan mosolygott, majd két keze közé fogta az arcom, és így folytatta: - Nem engedem, hogy bárki is bántson! Oké?

Bizonytalanul bólintottam.

-         Oké. – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de ez akkor, abban a helyzetben, térben és időben lehetetlen volt.

Ha már idáig eljöttem, nem fordulhatok vissza, nem hátrálhatok meg! Elkezdett havazni ahogy ott álldogáltunk kint egymás mellett. Erick addig egy lépést sem tett a bejárat felé, amíg én meg nem mozdultam. Először nem bírtam, képtelen voltam megmozdulni. Csak álltam ott bambán és néztem a bejárati ajtóra kiakasztott, piros fényekben villogó Open táblát. A hóesés felerősödött, a hópelyhek nagyobb pelyhekben hulltak. Ez egy jel! – gondoltam magamban. Most, vagy soha! És megtettem az első lépést. Lábam alatt ropogott a hó. Léptem még egyet, majd még egyet előre egyenesen, toronyirányba. Majd megragadtam a fémből készült, a téli hidegben átjegesedett kilincset. Úgy éreztem, hogy ujjaim nyomban hozzáfagynak. Végül lenyomtam, és beléptem az épületbe. A kávézó melege megcsapta az arcom, a kiszolgálópult mögül egy férfi mosolygott rám. Fiatal férfi volt, húsz-huszonöt év körüli, magas és vékony. Kis asztaloknál ültek a vendégek. Volt, ahol kettesével, vagy hármasával és volt, ahol négyessével is ültek egy asztalnál. Szemem azonban a sarokban ülőkön akadt meg, akik talán az összes asztal közül a legnagyobbnál ültek. A bútort a sarokba tolták, hogy az olyan vad fiatalok, mint az évfolyamtársaim is a saját hangerejükön tudjanak beszélgetni anélkül, hogy a békésen kávézó emberek nyugalmát megzavarják. Nyolcan voltak, fiúk-lányok egyenlő arányban. Nem ismertem mindenkit, de voltak köztük ismerős arcok. Ott volt például Blair. Hosszú, szőke haja (a megszokott hajviseletével ellentétben) most csigákban hullt a vállára. Arcának apró hibáit púderrel tüntette el, szemét fekete spirállal, szemceruzával és bézs szemkontúrral emelte ki. Telt ajkait vörös rúzzsal tette még ellenállhatatlanabbá. Pólója elegáns, vékony és áttetsző, szemkontúrja színével tökéletesen egybevág. Fekete bársonynadrágjába világosbarna, kézzel készített bőrövet fűzött. Bőrét fekete harisnyával takarta el, lábára hosszú szárú, fekete csizmát húzott. Egyszóval úgy volt tökéletes, ahogy volt. Nem csoda, hiszen mégiscsak ő a gimnázium királynője... Én a tökéletes ellentéte voltam: csapzott, (a hajvasalás ellenére) begöndörödött haj, egyszerű, 5 perc alatt összedobott öltözet, smink nuku… Ő magas, én alacsony. Ő csinos, én aránytalan… Neki gyönyörű, hosszú lábai és combja van, nekem rövid és tömzsi... Elkeseredésemben először vissza akartam fordulni, de Erick rendíthetetlenül lépkedett mellettem. Ő hisz bennem! Akkor én miért nem?

A másik lány, aki Blairrel beszélgetett szintén olyan beképzelt volt, mint bálványa. Kate-nek hívják és köztudottan ő Blair kis pincsikutyája, aki lopva lesi úrnője minden mozdulatát. Gusztustalan, ahogy nyalizik neki, bár ezt még soha senki nem kötötte az orrára. Azt hiszem, ezt a tényt rajta kívül mindenki tudja a suliban…

És ott van Harry… Igen, tudom. Le kellene mondanom erről a plátói szerelemről. De ahányszor elhatározom magamban, hogy vége, mindig kudarcot vallok. Én megpróbáltam, becs szó! Soroltam fel már magamban olyan észérveket, amik a mellett szólnak, hogy hagyjam abba a felesleges álmodozást. Például, hogy ott van Blair, aki sokkal szebb és jobb mint én. Azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy annak az esély, hogy észrevesz engem, míg ez a gazdag szőke cica ott dorombol mellette, az nem sok.

Most is szívdöglesztően nézett ki. Haját úgy állította be, hogy azt a hatást keltse, mintha összeborzolódott volna egy hosszú délutáni szunyókálás után (szerintem ebben sikerült lepipálnom). Egyszerűen öltözködött pont úgy, mint egy átlagos srác. Egyszerűen, de stílusosan! Egy koptatott farmert, egy színátmenetes (kékből szürkébe) pulcsit és egy sötétkék színű Mustang cipőt vett fel. Maga a társaság nemigen köthette le a figyelmét, gondolatai valahol máshol jártak.

A nyolc emberből össz-vissz hármat ismertem, őket is csak látásból.

Az asztal végében két srác ült. Az egyikőjük egy I love basketball feliratú pólót viselt, szeme zöld volt, mint a fű, rendezetlen szőke haja folyton a szemébe lógott, és ő lusta mozdulatokkal söpörte ki szeméből, miközben vele szemben ülő barátjával eszmecserét folytatott. Beszélgetőpartnerének rövidre nyírt, fekete haja volt, amibe folyamatosan bele akart túrni. De félúton mindig megállította a kezét. Talán régebben hosszú haja lehetett és ez a szokás berögzült neki… Viszont volt valami gyönyörű ebben a fiúban: a szeme. Az is fekete volt csakúgy, mint a haja. Nem volt pupillája (legalábbis nem látszott). Ettől olyannak tűnt a szeme mint két sötét, feneketlen tó. Azt mondják, hogy a szem a lélek tükre. Nos, ha tényleg így van, akkor ez a fiú egy nagyon mély érzésű fiú lehet…

A fent említett embereken kívül két lány és még egy fiú is jelen volt. A lányokat viszont még soha életemben nem láttam. Mindkettejüknek vörös haja volt, és szeplők borították arcukat. Nagyon hasonlítottak egymásra. Szerintem testvérek lehettek. Egyikőjük fekete, testhezálló ruhát viselt a másik lány pedig egy olajzöld nadrágot és egy fehér, V-kivágású felsőt. Mindketten karcsúak voltak, és ruhájukkal még jobban sikerült az alakjukat kihangsúlyozniuk. A fekete ruhás, vörös hajú lány pár centivel magasabb volt testvérénél. Hirtelen felállt, és a mellette ülő fiúhoz fordult, aki eddig unottan piszkálta a sajttortájához kapott szalvétát. A lány beleült az ölébe, cirógatta az arcát, játszadozott a fiú koromfekete hajával, majd magához húzta, és megcsókolta. Ezek szerint járnak. Láttam, ahogy testvére féltékenyen elfordul és az italába bámul. Ekkorra már mi is ott álltunk Erickkel az asztal mellett.

-         Sziasztok! – intett barátságosan Erick.

-         Tudod, hány óra van? – szögezte neki a kérdést Blair. A köszönést természetesen nem viszonozta. – Legalább egy órája várunk rátok!

Blair szemrehányására mindenki felénk fordult, s az eddig élettel teli asztal most néma lett, mint a sír.