2015. szeptember 28., hétfő

Megcsókolt. Forrón, hosszan, érzékien..



XXXVIII. rész
Eliza Naplójából:
2013. január 02. Szerda-2013. Január 03. Csütörtök:

A férfi nem maradt ott sokáig. Nem mutatott be minket egymásnak. Vagy azért, mert ránk hagyta, vagy mert tudta, hogy már ismerjük egymást. Vagy csak egyáltalán nem volt kedve velünk foglalkozni. Én a C lehetőséget tartottam a legvalószínűbbnek. Igazából nem is számított…
Mikor elment, bevágta maga után az ajtót. A hangra összerezzentem. Eddig egész végig a padlóra szegeztem a tekintetem. Nem akartam ránézni Tomra. Egyszerűen képtelen voltam ránézni.
Vajon benne volt ebben az egészben, vagy csak egy furcsa véletlen ez az egész? Vajon egész ismeretségünk csak abból állt, hogy kémkedett utánam? Hogy felderíthesse a terepet megszerezve minden információt, amire szüksége van az elrablásomhoz? Végül is mi sem egyszerűbb! Így legalább időt és energiát spórol. Minek megküzdeni egy lány kegyeiért, ha el is rabolhatod?
Egyedül vagyunk a nyirkos szobában, ketten. Nem féltem tőle. Még annak ellenére se, hogy tök részeg volt: hallottam szaggatott lélegzetvételét, éreztem a pia szagát terjengeni az áporodott levegőben. Tudom, hogy engem nézett. Tudom, mert végig magamon éreztem a tekintetét. De nem néztem rá, makacsul a padlóra szegeztem a tekintetem.
Nem féltem tőle, mert tudtam, hogy soha nem emelne rám kezet. Legalábbis ma nem. Ahhoz túlságosan is ki volt ütve.
Aztán, magam sem tudom miért, elkezdtem sírni. Próbáltam minél csendesebben, hogy ne hallja. Nem mintha a vállam rázkódása nem árult volna el...
Mindezek ellenére sem jött oda hozzám, hogy megvigasztaljon. Csak ült a helyén, mozdulatlanul és csak nézett. Emiatt kicsit legbelül azért csalódott voltam.
Mikor már eléggé kisírtam magam, megtöröltem az arcom és bekúsztam a hozzám legközelebb eső sarokba. Ez – hála az Istennek - a szoba túlsó végében lévő sarok volt. Összekuporodtam. Egyrészt mert nagyon fáztam, másrészt meg még a hideg is rázott a kimerültségtől. Amint a fejem a korhadt padlóhoz ért, rögtön elnyomott az álom.
Álmomban otthon járok. Laura nevető arca ébreszt reggel. Felöltözöm, majd lerohanok a lépcsőn Laurát kergetve. Anya épp akkor lép ki a hálószobából. Ránk pillant, majd figyelmeztet, hogy lassítsunk, mert balesetveszélyes, amit művelünk. Laura nem hogy lassítana, még gyorsabban kezd el futni. A konyhába érek, Lau már az étkezőasztalnál ül, és a szokott reggeliét, cornflakes-et eszik. Apa -  mint mindig - újságot olvas. Az arcára nyomok egy puszit. Már épp ülnék le reggelizni, amikor kopogtatás hallatszik a bejárati ajtón. Odamegyek és kinyitom. Tom az, öltönyben. Kezében egy szál vörös rózsa.
Rám mosolyog, életében először. Felém nyújtja a rózsát. Viszont amint érte nyúlok, megragadja az alkarom és a földhöz vág. Nem a fizikai fájdalom az, amitől megőrülök, hanem az, ami a szívemet gyötri Tom viselkedése miatt.
A következő pillanatban már rajtam van és ököllel üti az arcom. Mikor ránézek, akkor jövök rá, hogy nem Tom ütlegel, arca torz a gyűlölettől, gyémántszínű szemei rubintvörössé váltak és szikrákat szórnak. Ez nem az a Tom, akit ismerek. Bár az arca az övé, tudom hogy nem ő az. Valaki más. Olyasvalaki, akinek nincsenek érzései, aki rideg és kegyetlen. Ez az ember nem ő. Nem lehet ő!
Orromból és számból is vér folyik. Érzem, ahogy arccsontjaim lassan végleg felmondják a szolgálatot. Kezdem elveszíteni az eszméletem… Ekkor hirtelen megnyílik egy sötét lyuk, ami magába szippant.
Felriadok. Egy fekete ruhadarab csúszik le a vállamról, ahogy riadtan, a fénysebességnél is gyorsabban ülök fel. Tom öltönye az.
Hányingerem volt, forgott velem a világ. Mintha még mindig abban a sötét lyukban forogtam volna, egyre gyorsabban és gyorsabban le, a végtelen mélységbe. Aztán magam mellé hánytam...
Valószínűleg az lehetett az oka, hogy már nagyon régen nem ettem semmit.
A nap hátralevő részében nagyon rosszul voltam. Éhes voltam. Nagyon éhes (és szomjas)! Körbenéztem a szobában, hátha akad valami ehető. (Mit ne mondjak, hamarabb is eszembe juthatott volna...)
Találtam egy komódot benne egy üveg Whiskyvel. Mást semmit. Rettenetesen éreztem magam, ráadásul szomjas is voltam. Mivel kaját nem találtam, ezt elkönyveltem egy amolyan félsikernek.
Nem volt nehéz beleinnom, pedig azelőtt még soha nem ittam.
Lement a fél üveg Whisky. Égette a torkom és szédültem tőle. De az első kortyok után olyan jóleső melegség áradt szét a mellkasomban, hogy nem akartam abbahagyni. Jól éreztem magam tőle, már nem fáztam, nem éreztem éhséget, nem voltam szomjas és nem kellett gondolnom semmire. Nem is tudtam. Nem érdekeltek a tetteim következményei, mert tudtam, hogy nemsokára úgyis elpatkolok, és hogy ezek a gazemberek úgysem fognak soha hazaengedni.
Valahol, nagyon távolról hallottam, ahogy becsapódik egy ajtó. Talán Tom hangját hallottam. Azt hiszem, engem szólított. Megint rám jött a hányinger és ismét rókáztam. Aztán KO…
CSÜTÖRTÖK:
Csak másnap tértem magamhoz. Körülbelül 11 óra körül járhatott az idő. Azt hittem, hogy szétrobban a fejem. Iszonyú másnapos voltam.  Ahogy felültem (harmadik próbálkozásom után) belerúgtam valamibe. A Whiskys üveg volt. Ahogy akkor (egy kicsivel) tisztább fejjel megállapítottam, nem ittam meg az egész üveggel. A felét kilöttyentettem a nagy ivászat közben. Megpróbáltam felállni, de lábaim olyan erőtlenek voltak, hogy felmondták a szolgálatot, és összerogytam. Másodjára már sikerült felállnom, de nagyon nehezemre esett mindennemű mozgás, amit akkor végeztem. Szörnyen nézhettem ki akkor. Ezt elég volt tapintásból megállapítanom. A hajam csomókban lógott, a karom kék-lila foltokban díszelgett, a körmeim alatt megalvadt vérről már nem is beszélve. Aztán közelebbről is megvizsgáltam a karom, mivel ezek az újonnan szerzett harci sebek nem akármilyen sebek voltak. Ujjnyomok voltak, egy és ugyanazon személy ujjainak nyomai. Vajon mi történt az este?
Veszekedést hallok. Vagyis inkább azt, ahogy egy férfi ordibál. Természetesen tudom, hogy ki az.
-          Nem szeretem, ha valaki hálátlan. Főleg azt nem, ha a saját vérem az. Elegem van abból a kurvából és belőled is. Vagy megdugod azt a ribancot, vagy megjutalmazom a többieket. Hidd el, ők megcsókolnák a seggem is egy ilyen szép kis ajándékért.
Hogy idegesített-e, hogy állandóan „ajándék“-nak hív? Nem is kicsit!
Fülemet az ajtónak támasztva hallgatóztam. Ám a következő pillanatban kinyílt az ajtó és előrezuhantam… volna, ha Tom el nem kap. Majd talpra állított és bezárta maga mögött az ajtót. Csend. Egy jó ideig. Végül tárgyilagos hangon megszólalt, mintha csak azt közölte volna, hogy szép az idő.
-          Le KELL feküdnöd velem, Liz.
-          Soha! – ráztam meg a fejem
-          De muszáj.
-          Nem!
-          Eliza! – ezúttal elértem, hogy türelmetlenül szóljon hozzám. Hurrá…
-          Nem megy.
Kezdett egyre jobban kijönni a sodrából.
-          Hogyan magyarázzam el neked másképp? – kérdezte tanácstalanul.
-          Sehogy. Csak hagyj békén. – morogtam magamban.
Ekkor felment benne a pumpa. Megragadta a csuklómat és a falhoz nyomott. Az arcunk így olyan közel került egymáshoz, hogy ha egy kicsit előrébb hajolt volna, meg tudott volna csókolni. De nem tette. A helyében én sem tettem volna. A leheletem piától bűzlött, már jó néhány napja nem mosakodtam és valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy összevert hajléktalan. Ellentétben velem ő baromi jól nézett ki. Józan volt, a gyönyörű szép, kék szemei nem voltak üvegesek és nem meredtek a távolba. Olyan kékek voltak, mint a végtelen óceán, mint a kék égbolt, vagy mint egy fénytől ragyogó gyémánt. A bőre tökéletesen sima és hibátlan volt, és erős, fűszeres illatot árasztott magából. Bódító volt.
Mindig is rühelltem, amikor ezt csinálja. Utáltam, hogy ilyen arcátlan, hogy ilyen pofátlanul közvetlen. Többek között azért is, mert ilyenkor teljesen a hatalmába kerített és egyszerűen képtelen voltam bármi másra gondolni rajta kívül.
Közelebb lépett, arcával az enyémhez közeledett. De nem csókolt meg, hanem elhaladt az ajkaim mellett és a bal fülemet célozta meg. Majd ezeket a szavakat suttogta:
-          Félreérted a helyzetet. Itt nem én vagyok az ellenség. És amíg ezt nem érted meg, vagy nem akarod megérteni, addig nem tudok neked segíteni, bármennyire is szeretnék. Meg kell bíznod bennem. Meg kell bíznod bennem, mert… - itt elakadt egy pillanatra, mintha nehezére esne kimondani az utolsó szót. Aztán erőt vett magán, és befejezte a mondatot. - … mert szeretlek.
Már nem azért, de nekem nem úgy tűnt, mintha Tom olyan menthetetlenül szerelmes lett volna belém. Az a közönyösség, az a tárgyilagos hangnem… Hinni akartam neki, de nem tudtam. Még így se ment, tök másnaposan.
-          Tudod hogy hívják ezt? – kérdeztem tőle némi gúnnyal a hangomban. – Érzelmi manipuláció.
Erre elmosolyodott. Vagyis, majdnem. Igazából amolyan félmosoly volt ez. Na jó, negyed. De a szándék a lényeg, nem igaz? Legalább megpróbálta.
-          Legyen úgy, ahogy akarod. – suttogta a fülembe, majd elengedett.
Kihasználva az alkalmat, sarkon fordultam, és célba vettem a szoba másik felét. Úgy látszik, Tom időközben meggondolta magát, mert ahogy megindultam, elkapta a csuklóm, magához húzott és megcsókolt. Forrón, hosszan és érzékien. Végem volt.
Aztán leült az ágyra és felvett egy könyvet. De nem olvasta, hanem a megsárgult lapok mögül engem nézett. Kivételesen nem sütöttem le a szemem. Rápillantottam. Ekkor tekintetünk találkozott.
Azután egy nagy meggondolatlanságot csináltam. Felálltam és megindultam felé. Ezzel egy teljesen új érzést váltottam ki belőle: kíváncsiságot. Lehet, hogy csak nagyon el voltam keseredve. Lehet, hogy baromira egyedül éreztem magam, védtelennek és csupasznak. Ijedt voltam és másnapos. Talán annyit ittam tegnap, hogy még mindig bennem volt a tegnapi adag. Nem gondolkoztam, csak megragadtam Tom nyakkendőjét, magamhoz húztam, és megcsókoltam. Ő pedig lehúzott az ágyra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése