XXXVIII. rész
Eliza Naplójából:
2013. január 02. Szerda-2013. Január
03. Csütörtök:
A férfi nem maradt ott
sokáig. Nem mutatott be minket egymásnak. Vagy azért, mert ránk hagyta, vagy
mert tudta, hogy már ismerjük egymást. Vagy csak egyáltalán nem volt kedve
velünk foglalkozni. Én a C lehetőséget tartottam a legvalószínűbbnek. Igazából
nem is számított…
Mikor elment, bevágta maga
után az ajtót. A hangra összerezzentem. Eddig egész végig a padlóra szegeztem a
tekintetem. Nem akartam ránézni Tomra. Egyszerűen képtelen voltam ránézni.
Vajon benne volt ebben az
egészben, vagy csak egy furcsa véletlen ez az egész? Vajon egész ismeretségünk
csak abból állt, hogy kémkedett utánam?
Hogy felderíthesse a terepet megszerezve minden információt, amire szüksége van
az elrablásomhoz? Végül is mi sem egyszerűbb! Így legalább időt és energiát
spórol. Minek megküzdeni egy lány kegyeiért, ha el is rabolhatod?
Egyedül vagyunk a nyirkos szobában, ketten. Nem féltem tőle. Még annak ellenére se, hogy tök részeg
volt: hallottam szaggatott lélegzetvételét, éreztem a pia szagát terjengeni az
áporodott levegőben. Tudom, hogy engem nézett. Tudom, mert végig magamon
éreztem a tekintetét. De nem néztem rá, makacsul a padlóra szegeztem a
tekintetem.
Nem féltem tőle, mert tudtam, hogy soha nem emelne rám kezet. Legalábbis ma nem. Ahhoz túlságosan is ki volt ütve.
Aztán, magam sem tudom
miért, elkezdtem sírni. Próbáltam minél csendesebben, hogy ne hallja. Nem mintha
a vállam rázkódása nem árult volna el...
Mindezek ellenére sem jött
oda hozzám, hogy megvigasztaljon. Csak ült a helyén, mozdulatlanul és csak nézett. Emiatt
kicsit legbelül azért csalódott voltam.
Mikor már eléggé kisírtam
magam, megtöröltem az arcom és bekúsztam a hozzám legközelebb eső sarokba. Ez –
hála az Istennek - a szoba túlsó végében lévő sarok volt. Összekuporodtam.
Egyrészt mert nagyon fáztam, másrészt meg még a hideg is rázott a kimerültségtől.
Amint a fejem a korhadt padlóhoz ért, rögtön elnyomott az álom.
Álmomban otthon járok. Laura nevető arca ébreszt
reggel. Felöltözöm, majd lerohanok a lépcsőn Laurát kergetve. Anya épp akkor
lép ki a hálószobából. Ránk pillant, majd figyelmeztet, hogy lassítsunk, mert
balesetveszélyes, amit művelünk. Laura nem hogy lassítana, még gyorsabban kezd
el futni. A konyhába érek, Lau már az étkezőasztalnál ül, és a szokott reggeliét,
cornflakes-et eszik. Apa - mint mindig -
újságot olvas. Az arcára nyomok egy puszit. Már épp ülnék le reggelizni, amikor
kopogtatás hallatszik a bejárati ajtón. Odamegyek és kinyitom. Tom az,
öltönyben. Kezében egy szál vörös rózsa.
Rám mosolyog, életében először.
Felém nyújtja a rózsát. Viszont amint érte nyúlok, megragadja az alkarom és a
földhöz vág. Nem a fizikai fájdalom az, amitől megőrülök, hanem az, ami a szívemet
gyötri Tom viselkedése miatt.
A következő pillanatban már rajtam van és ököllel
üti az arcom. Mikor ránézek, akkor jövök rá, hogy nem Tom ütlegel, arca torz a
gyűlölettől, gyémántszínű szemei rubintvörössé váltak és szikrákat szórnak. Ez
nem az a Tom, akit ismerek. Bár az arca az övé, tudom hogy nem ő az. Valaki
más. Olyasvalaki, akinek nincsenek érzései, aki rideg és kegyetlen. Ez az ember
nem ő. Nem lehet ő!
Orromból és számból is vér folyik. Érzem, ahogy
arccsontjaim lassan végleg felmondják a szolgálatot. Kezdem elveszíteni az eszméletem…
Ekkor hirtelen megnyílik egy sötét lyuk, ami magába szippant.
Felriadok. Egy fekete
ruhadarab csúszik le a vállamról, ahogy riadtan, a fénysebességnél is gyorsabban
ülök fel. Tom öltönye az.
Hányingerem volt, forgott
velem a világ. Mintha még mindig abban a sötét lyukban forogtam volna, egyre
gyorsabban és gyorsabban le, a végtelen mélységbe. Aztán magam mellé hánytam...
Valószínűleg az lehetett
az oka, hogy már nagyon régen nem ettem semmit.
A nap hátralevő részében
nagyon rosszul voltam. Éhes voltam. Nagyon éhes (és szomjas)! Körbenéztem a
szobában, hátha akad valami ehető. (Mit ne mondjak, hamarabb is eszembe
juthatott volna...)
Találtam egy komódot
benne egy üveg Whiskyvel. Mást semmit. Rettenetesen éreztem magam, ráadásul
szomjas is voltam. Mivel kaját nem találtam, ezt elkönyveltem egy amolyan
félsikernek.
Nem volt nehéz beleinnom,
pedig azelőtt még soha nem ittam.
Lement a fél üveg
Whisky. Égette a torkom és szédültem tőle. De az első kortyok után olyan jóleső
melegség áradt szét a mellkasomban, hogy nem akartam abbahagyni. Jól éreztem
magam tőle, már nem fáztam, nem éreztem éhséget, nem voltam szomjas és nem
kellett gondolnom semmire. Nem is tudtam. Nem érdekeltek a tetteim következményei, mert tudtam, hogy nemsokára úgyis
elpatkolok, és hogy ezek a gazemberek úgysem fognak soha hazaengedni.
Valahol, nagyon távolról
hallottam, ahogy becsapódik egy ajtó. Talán Tom hangját hallottam. Azt hiszem,
engem szólított. Megint rám jött a hányinger és ismét rókáztam. Aztán KO…
CSÜTÖRTÖK:
Csak másnap tértem
magamhoz. Körülbelül 11 óra körül járhatott az idő. Azt hittem, hogy szétrobban
a fejem. Iszonyú másnapos voltam. Ahogy
felültem (harmadik próbálkozásom után) belerúgtam valamibe. A Whiskys üveg
volt. Ahogy akkor (egy kicsivel) tisztább fejjel megállapítottam, nem ittam meg
az egész üveggel. A felét kilöttyentettem a nagy ivászat közben. Megpróbáltam
felállni, de lábaim olyan erőtlenek voltak, hogy felmondták a szolgálatot, és
összerogytam. Másodjára már sikerült felállnom, de nagyon nehezemre esett
mindennemű mozgás, amit akkor végeztem. Szörnyen nézhettem ki akkor. Ezt elég volt
tapintásból megállapítanom. A hajam csomókban lógott, a karom kék-lila foltokban díszelgett, a körmeim
alatt megalvadt vérről már nem is beszélve. Aztán közelebbről is megvizsgáltam a karom, mivel ezek az újonnan szerzett harci sebek nem akármilyen sebek voltak. Ujjnyomok voltak, egy és ugyanazon személy ujjainak nyomai. Vajon mi történt az este?
Veszekedést hallok. Vagyis inkább azt, ahogy egy férfi ordibál. Természetesen tudom, hogy ki az.
Veszekedést hallok. Vagyis inkább azt, ahogy egy férfi ordibál. Természetesen tudom, hogy ki az.
-
Nem szeretem,
ha valaki hálátlan. Főleg azt nem, ha a saját vérem az. Elegem van abból a
kurvából és belőled is. Vagy megdugod azt a ribancot, vagy megjutalmazom a
többieket. Hidd el, ők megcsókolnák a seggem is egy ilyen szép kis ajándékért.
Hogy idegesített-e, hogy
állandóan „ajándék“-nak hív? Nem is kicsit!
Fülemet az ajtónak támasztva
hallgatóztam. Ám a következő pillanatban kinyílt az ajtó és előrezuhantam… volna,
ha Tom el nem kap. Majd talpra állított és bezárta maga mögött az ajtót. Csend.
Egy jó ideig. Végül tárgyilagos hangon megszólalt, mintha csak azt közölte volna, hogy szép az idő.
-
Le KELL
feküdnöd velem, Liz.
-
Soha! –
ráztam meg a fejem
-
De muszáj.
-
Nem!
-
Eliza! –
ezúttal elértem, hogy türelmetlenül szóljon hozzám. Hurrá…
-
Nem megy.
Kezdett egyre jobban
kijönni a sodrából.
-
Hogyan
magyarázzam el neked másképp? – kérdezte tanácstalanul.
-
Sehogy. Csak
hagyj békén. – morogtam magamban.
Ekkor felment benne a
pumpa. Megragadta a csuklómat és a falhoz nyomott. Az arcunk így olyan közel került egymáshoz, hogy ha egy kicsit előrébb hajolt volna, meg tudott volna csókolni. De
nem tette. A helyében én sem tettem volna. A leheletem piától bűzlött, már jó
néhány napja nem mosakodtam és valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy
összevert hajléktalan. Ellentétben velem ő baromi jól nézett ki. Józan volt, a
gyönyörű szép, kék szemei nem voltak üvegesek és nem meredtek a távolba. Olyan
kékek voltak, mint a végtelen óceán, mint a kék égbolt, vagy mint egy fénytől
ragyogó gyémánt. A bőre tökéletesen sima és hibátlan volt, és erős, fűszeres
illatot árasztott magából. Bódító volt.
Mindig is rühelltem,
amikor ezt csinálja. Utáltam, hogy ilyen arcátlan, hogy ilyen pofátlanul
közvetlen. Többek között azért is, mert ilyenkor teljesen a hatalmába kerített
és egyszerűen képtelen voltam bármi másra gondolni rajta kívül.
Közelebb lépett, arcával az
enyémhez közeledett. De nem csókolt meg, hanem elhaladt az ajkaim mellett és a
bal fülemet célozta meg. Majd ezeket a szavakat suttogta:
-
Félreérted a
helyzetet. Itt nem én vagyok az ellenség. És amíg ezt nem érted meg, vagy nem
akarod megérteni, addig nem tudok neked segíteni, bármennyire is szeretnék. Meg
kell bíznod bennem. Meg kell bíznod bennem, mert… - itt elakadt egy pillanatra,
mintha nehezére esne kimondani az utolsó szót. Aztán erőt vett magán, és befejezte
a mondatot. - … mert szeretlek.
Már nem azért, de nekem
nem úgy tűnt, mintha Tom olyan menthetetlenül szerelmes lett volna belém. Az a
közönyösség, az a tárgyilagos hangnem… Hinni akartam neki, de nem tudtam. Még
így se ment, tök másnaposan.
-
Tudod hogy
hívják ezt? – kérdeztem tőle némi gúnnyal a hangomban. – Érzelmi manipuláció.
Erre elmosolyodott.
Vagyis, majdnem. Igazából amolyan félmosoly volt ez. Na jó, negyed. De a
szándék a lényeg, nem igaz? Legalább megpróbálta.
-
Legyen úgy,
ahogy akarod. – suttogta a fülembe, majd elengedett.
Kihasználva az alkalmat,
sarkon fordultam, és célba vettem a szoba másik felét. Úgy látszik, Tom
időközben meggondolta magát, mert ahogy megindultam, elkapta a csuklóm, magához
húzott és megcsókolt. Forrón, hosszan és érzékien. Végem volt.
Aztán leült az ágyra és felvett
egy könyvet. De nem olvasta, hanem a megsárgult lapok mögül engem nézett. Kivételesen
nem sütöttem le a szemem. Rápillantottam. Ekkor tekintetünk találkozott.
Azután egy nagy
meggondolatlanságot csináltam. Felálltam és megindultam felé. Ezzel egy
teljesen új érzést váltottam ki belőle: kíváncsiságot. Lehet, hogy csak nagyon
el voltam keseredve. Lehet, hogy baromira egyedül éreztem magam, védtelennek és
csupasznak. Ijedt voltam és másnapos. Talán annyit ittam tegnap, hogy még
mindig bennem volt a tegnapi adag. Nem gondolkoztam, csak megragadtam Tom
nyakkendőjét, magamhoz húztam, és megcsókoltam. Ő pedig lehúzott az ágyra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése