Kiskoromban hercegnő akartam lenni, ma már csak szabad

XXXVII. rész:

Eliza Naplójából:

2013. január 01. Kedd:

Minden kislány arról álmodik, hogy egyszer hercegnő lesz. Hogy palotában fog élni, hogy szolgák hada fogja lesni minden kívánságát, káprázatos ruhákban fog járni és táncolni... Hogy soha semmi baj nem fogja érni, hiszen jól tudja, hogy hogyha elrabolja őt a nagy, gonosz sárkány lesz valaki, aki megmenti. Tudja jól, hogy lesz egy herceg, aki tűzön-vízen, hegyen-völgyön át küzdi magát érte és megmenti. Aztán elveszi feleségül és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Minden kislány egész életében azt várja, hogy elrabolják, hisz akkor biztos lesz valaki, aki egyetlen csókért képes akár az életét is kockára tenni érte. Azért, hogy megmentse.

Az élet azonban más. Az nem egy tündérmese. Nincs HAPPY END, a szőke herceg nem is szőke, hanem kopasz és még a lova sem fehér. Sőt, útközben még el is téved, mert csak félúton derül ki, hogy mindvégig fejjel lefelé tartotta a térképet.

Nem fog megjönni a levél Hogwartsból. Soha nem fog besétálni egyetlen mágus sem a bejárati ajtón, tálcán kínálva minden idők legnagyobb kalandját. És soha nem fog megtörténni, hogy a diszkóból hazafelé menet belebotlok egy szívtipróba, aki közli, hogy árnyvadász vagyok és különleges képességekkel rendelkezem. Sorry.

Egy szó, mint száz, a herceg nem fog megmenteni. Így kénytelen vagyok egyedül kimászni a szarból.

Ilyen gondolatok marcangoltak, míg a földön fekve azt vártam, hogy történjen végre valami. Tudtam, hogy aludnom kellene, de abban a lelkiállapotban képtelen voltam rá.

Miután elegem lett az önsajnálatból, feltápászkodtam. Szar volt. Odamentem az egyetlen fényforráshoz ami a szobában volt, vagyis az ablakhoz. Eltoltam az útból az előtte álló kicsike íróasztalt, ami már annyira régi volt, hogy amikor odébb toltam, egy jókora darab le is tört belőle. Az asztalon szétszórva megsárgult papírok hevertek, amik a bútor elmozdítása után lecsúsztak a földre. Lehajoltam és felvettem az egyiket remélve, hogy valami hasznos információt nyújt számomra.azonban a lap üres volt. Mérgemben összegyűrtem és elhajítottam.

Ismét az ablakhoz léptem és kinéztem rajta. Egy utca képe tárult a szemem elé. Egy poros, kietlen utca egy Isten háta mögötti faluban, ahol még életemben nem jártam. Egy árva lelket sem láttam még a környéken sem.

Az ablak rozogább volt, mint amilyennek elsőre tűnt. Kezdtem meglátni ebben az ablakban egy lehetőséget. "Talán kimászhatok rajta és elmenekülhetek innen." - gondoltam. Hogy hova, arról fogalmam sem volt, de már a gondolat, hogy távol leszek ettől a háztól és ezektől az emberektől kecsegtetőbbnek hangzott, mint az, hogy itt maradjak.

Először az ablakkilinccsel próbálkoztam, de hiába rángattam, nem nyílt ki. Zár volt rajta. Az is megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha betörném az üveget valamivel. Na jó, de mivel? Körülnéztem a szobában:

A falak és a mennyezet omladozott, néhol már a vakolat is lejött. Körbejártam a helyiséget a falakat vizsgálva egy kiálló tégla vagy valami hasonló tárgy után kutatva. Semmi felhasználhatót sem találtam. Már arra gondoltam, hogy csak úgy spontán kiugrom az ablakon, mint egy akcióhős. Ez azonban valószínűleg nem pont úgy sült volna el, mint a hollywoodi filmekben. Nem kockáztathattam. Türelmesen ki kellett várnom a megfelelő alkalmat a szökésre. "És ha ez az alkalom megadatik, nem hibázhatok!" - figyelmeztettem magam kb. kismilliószor. Akkor azonban az egyetlen dolog, amit tehettem, az volt, hogy várok. Türelmesen.

Így összefontam magam előtt a karjaimat és az utcát fürkésztem valami életjel után kutatva.

Aztán ismét belépett a szobába az a férfi. Arca merev volt, kék szemei részegen csillogtak. Bár tudtam, hogy bejött, nem mozdultam. Makacsul az ablaktámlára szegeztem a tekintetem.

Mögém lépett, és egyetlen erőszakos mozdulattal maga felé fordított, és parancsoló hangon utasított, hogy hagyjam el a szobát.

-          Indulj kifelé!

A szemembe nézett és én nem dütöttem le a szemem. Álltam a tekintetét. Erre elvigyorodott. Ez a vigyor bátorságot öntött belém. Vissza akartam vágni. Utáltam ezt a fickót.

-          Nincs kedvem se magához, se a fiához. – jelentettem ki, majd gúnyosan hozzátettem: - Uram.

Erre a kijelentésemre egy akkora pofon volt a válasz, hogy azt hittem, lerepül tőle a fejem.

-          Egyes számú szabály, kislány. – mennydörögte. – Na lódulj!

Előrelökött. A pofon megtette a hatását, megindultam. Nem ellenkeztem, nem szóltam egy mukkot sem többet, csak magamba roskadva, csendesen lépdeltem előre.

Aztán megálltunk egy nagy, sötét színű faajtó előtt. A házban lévő körülményekhez képest egész jó állapotban volt, csak itt-ott kopott le róla a festék. Mielőtt benyitottunk volna, a falnak lökött. A becsapódásba az egész gerincem beleremegett.

-          Hadd vegyelek szemügyre kicsit alaposabban, bogaram. Eddig nem volt szerencsém…

Be sem fejezte a mondatot, közelebb lépett. Aztán végigsimította az arcom szélét, az ajkaimat, az orrom… Csak úgy áradt belőle a piaszag. Beleszédültem. Nem akartam, hogy ez a perverz disznó hozzám érjen, ezért elkaptam a fejem. Puff, még egy füles. Az arcom égett a fájdalomtól, szememből ismét kicsordultak a könnyek.

A férfi nem zavartatta magát, tovább vizsgálta és fogdosta az arcom. Aztán a hajam következett. Először csak igazgatta, simogatta. Majd elkezdte szagolgatni is… undorodtam tőle.

Immáron hagytam, hogy azt tegye, amihez a kedve tartja, bár legszívesebben képen töröltem volna. Végül imáim meghallgattattak és leszállt rólam.

-          Jó kis ajándék ez! – fröcsögött jókedvűen, majd felém fordult, és rám parancsolt, hogy maradjak veszteg.

Aztán ecsetelni kezdte, hogy hogyha megpróbálok elrohanni, akkor fel fog kötni a legközelebbi fára. Épp csak annyi lelkierőm maradt, hogy bólintsak. Ez 150%-ban fenyegetés volt. A leghatásosabb fenyegetés, amit életemben hallottam. Látszik, hogy a fickó nem most kezdte. Ez tényleg egy pszichopata!

Belépett a szobába és bezárta az ajtót maga mögött. Engem kint hagyott az ajtó előtt. Jó alkalom a szökésre. Viszont túl kockázatos. Ráadásul míg kint álltam, végig az az érzésem volt, hogy valaki szemmel tartja minden lépésem.

Tudtam, hogy veszélyes, amire készülök, de erőt vett rajtam a kíváncsiság. A fülemet az ajtónak tapasztottam, hogy halljam, mit beszélnek. Tudnom kellett, hogy mi vár rám.

-          Hé, kölyök! – a férfi meg sem próbált kedves lenni. – Kapsz tőlem valamit.

Kis szünet múlva jött a válasz. Egy tizenhét-tizennyolc, maximum tizenkilenc éves fiú hangja volt ez. Nem volt ismerős.

-          Tőled nem kell semmi. – hangja elutasító volt. – Apám. – tette hozzá. Ebben az utolsó szóban mély megvetés hangzott. Nyoma sem volt szeretetnek.

Hangos csattanást hallottam, egy nyögést, aztán újra a férfi hangját.

-          Egyes számú szabály, fiam. Hogy várjam el, hogy az alkalmazottjaim, vagy akár ez a kislány engedelmeskedjen és tisztelettel beszéljen velem, ha még a saját kölykömet sem vagyok képes megnevelni?

Hosszabb szünet, majd ismét a fiú hangja:

-          Bocsásson meg, apám.

-          Tudod… - folytatta a férfi. – az a csaj rohadtul emlékeztetett rád. Ezért is választottam őt neked. Többé-kevésbé...

Azt gondoltam, hogy jó lecke lenne. Együtt taníthatnánk engedelmességre. Ezt a bigét az ég küldte! Lehetőség egy jó kis apa-fia mulatságra. Meg persze, hogy magad lásd, hogy mi a következménye, ha továbbra is ilyen szemtelen leszel, mint amilyen most vagy.

Megborzongtam.

-          Legyen úgy, apám.

Aztán a férfi megindult felém (vagyis az ajtó felé). Hallottam lassú, kimért lépteit, ahogy egyre közelednek. Gyorsan elléptem, de a férfi elég hangosan tette fel az utolsó kérdését ahhoz, hogy meghalljam. Most utólag belegondolva lehet, hogy pont ez volt a célja...

-          Egyébként, mikor dugtál utoljára?

-          Semmi közöd… - a fiú időben észbekapott és sikerült helyesbítenie az apja szája íze szerint. Úgy vélem ezt apja gyilkos pillantása és a tőle való félelem válthatta ki belőle. – Akarom mondani… mikor behoztad azt az üresfejű, bedrogozott libát.

- Áh, igen. Hanyadik meglepi is volt? A tizennegyedik?

- A tizenhetedik, apám.

A fiú utolsó mondatától páni-félelem lett úrrá rajtam. De le kellett nyelnem. Nem volt szabad mutatnom, hogy hallottam az imént lezajlott beszélgetést, mert különben lebuktam volna.

Kinyílt az ajtó és egy kéz ragadta meg a karom és húzott be a sötét, dohos szobába. Ahogy beléptem, dohány- és Whiskyszag csapta meg az orrom. Lámpa nem volt, így az ablak volt az egyetlen, ami valami kis fényt adott. Összesen két tárgy állt a szobában. Egy fából készült, öreg zongora és egy szék. A széken egy fiú ült, aki a kezében tartott, félig üres üvegpohárra meredt. Bár hangja az ajtón keresztül nem csengett ismerősen, most, ahogy ott ült velem szemben, azonnal felismertem.

Tom volt az. Tom Buchanan.