Kétségbeesés, kiszolgáltatottság, félelem

XXXVI. rész

Eliza Naplójából:

2013. január 01. Kedd, valamikor hajnalban:

Kedves naplóm! A következő pár oldalt utólag írom be, visszaemlékezve a dátumban feltüntetett napokra. Erről még röviden annyit, hogy egy kis bajba kerültem és így nem volt arra lehetőségem, hogy beszámoljak a velem történtekről.

Mielőtt megfordulhattam volna, hogy megnézzem, ki áll mögöttem, egy kérges, férfikéz tapadt a számra. Sikítani, ordítani akartam, segítségért kiáltani… de nem tudtam. A félelemtől egy hang sem jött ki a torkomon. Ráadásul a számra szorított kéz is megakadályozott ebben, mellesleg. Ennek ellenére mindent elkövettem, hogy kiszabadítsam magam az idegen szorításából. Rúgkapáltam, lökdösődtem, ütöttem, vertem sőt, még haraptam is. De minden hiába volt. Első harapásom meglepte a mögöttem állót, és egy századmásodpercre elengedett. Ám társa rögtön segítségére sietett és hátraszorította mindkét kezem. Ellenálltam. Ám ő belerúgott a térdhajlatomba, amire én automatikusan összerogytam. Ekkor már sikerült összekötözniük a kezemet. Kihasználtam az adandó alkalmat: felsikítottam.

-          Segít…

Felráncigáltak a földről, és ismét befogták a számat. Nézzük mire jutottam: egy befogott száj, megkötözött kezek, egy sikoly és egy fél segélykiáltás. Elég rosszul állt a szénám...

A lábam azonban még teljesen szabad volt. Hátralendítettem hát támadóm lábai közé. Az elengedett. Kihasználva az alkalmat futásnak eredtem. Pár métert haladhattam csak, mikor egy erős ütést éreztem a tarkómon, és elsötétült a világ.

Mikor magamhoz tértem, a hányinger kerülgetett. Próbáltam felmérni, hol vagyok. A fejemre húzott zsáktól nem láttam semmit, így kénytelen voltam a többi érzékszervemre hagyatkozni. Homok ízét éreztem a számban. Ebből tudtam, hogy a zsákban korábban krumplik lehettek (bár ez az infó nem sokat segített). Kezeim és lábaim összekötözték. Emiatt nem igazán tudtam mozogni. Bőrömet horzsolta az enyhén érdes felület, amin feküdtem. Erős hullámmozgást éreztem. Ebből tudtam, hogy egy kocsi csomagtartójában vagyok. Hogy hova visznek, nem tudom. Hogy miért, azt sem. Ha közönséges rablók vagy erőszaktevők lettek volna, akkor ott helyben kirabolnak és megerőszakolnak. Aztán megölnek. De ezek akarnak valamit. Ezért hagytak életben.

Hagytam időt magamnak pánikolni. Öt perc erre elég is volt. Azért csak ennyi, mert kétségbeesésemet megszakította az az esemény, hogy hátradőlve bevágtam a fejem valamibe. Annyira, hogy elkezdett vérezni. A fájdalom pedig segített lehiggadni. Miután lenyugodtam ismét tudtam gondolkodni. Eszembe jutott, hogy minden alkalommal, amikor csak kilépek a házból viszek magammal telefont. A mobilom a kabátzsebemben volt. Hátrakötözött kezeimmel próbáltam benyúlni a zsebembe sajnos, sikertelenül. Azért olyan hosszú végtagjaim még nekem sincsenek… Oké, ez nem jött be. Az egyetlen dolog, amit tehettem az a hallgatás volt. Vagyis nem, pontosítok: a hallgatózás. Ha már sehogy sem tudok jelenlegi helyzetemben segíteni magamon, legalább megtudok egyet s mást. A kocsi előteréből csak hangfoszlányok hallatszottak, így be kellet érnem ezekkel. Pár percnyi feszült hallgatózás után fülem eléggé hozzászokott ahhoz, hogy a mondattöredékekből kiszűrje a számomra hasznos információkat. Volt, amikor tisztán hallottam, amit beszéltek és volt, amikor egyáltalán nem értettem semmit.

-          Tüzes kislány ez, én mondom! – röhögött az egyik.

-          Remélem, megéri a pénzét! – így a másik.

Hangjuk rekedt volt, és kelet-európai (vagy orosz?) akcentussal beszéltek. Mindketten (mert hogy ketten voltak) olyan negyven és ötven év körüliek lehettek. A hangjuk nem volt barátságos, sőt! Egyenesen kirázott tőlük a hideg.

-          A főnök azt mondta, hogy jó pénzt fognak fizetni érte. Van azoknak elég. Csak rá kell nézni arra a bazi nagy házra, vagy a szülőkre. Olyan drága ruhákban járnak, hogy a magunkfajta egy évig úgy elélne belőle, mint egy úr!

-          Akkor sem értem, miért nem a kicsit hoztuk el. Azzal könnyebb dolgunk lett volna. Ráadásul több zsozsót kaptunk volna érte. Már csak a cuki képe miatt is.

-          Ne panaszkodj, Joe. Ezzel legalább lehet egy kicsit…

Bukkanó. Jobb is, hogy nem hallottam…

-          Szóval a lényeg, hogy szép summát kapunk majd érte.

-          Ja. A főnök.

-          Neki is ki kell fizetnie az alkalmazottait...

-          Hiszen tudod, hogy nem százas. A fiát is folyton veri. Meg egyfolytában vedel. Örül az ember, hogy szót ért vele.

-          Akkor is ki kell fizetnie.

Ezzel vége is szakadt a beszélgetésnek. Vagyis inkább a hallgatózásomnak. Ugyanis egyikőjük benyomta a rádiót. Remek!

Hogy mit tudtam meg? Nos, a jó hír az, hogy ez a kettő idióta. A rossz hír viszont, hogy a megbízójuk egy pszichopata, aki mellesleg alkoholista és veri a fiát. Azt hiszem, az is jó hírnek számít, hogy csak váltságdíjért raboltak el, és remélhetőleg nem fognak megölni. Azért is hálát adtam Istennek, hogy engem raboltak el, és nem Laurát

Nem ültem csendesen, tétlenül. Forogtam, mozgolódtam, próbáltam kivarázsolni a telefont a zsebemből. Ismét bevágtam a fejem. Éreztem, ahogy meleg vérem végigfolyik az arcomon bele a számba. Megborzongtam és öklendezni kezdtem, ahogy megéreztem saját vérem fémes ízét. A kocsi lefékezett. Előreestem, és (immáron harmadjára is) bevágtam a fejem. Aztán felnyílt a csomagtartó teteje, és ismét megcsapta aecom a fagyos, téli levegő. Kiráncigáltak a csomagtartóból. Hallottam, ahogy veszekednek.

-          Mondtam, hogy vedd el a telefonját, te idióta!

-          Azt hittem, te már rég elvetted!

-          Ezért mozgolódtál annyit mi, kicsikém? – azt hiszem, ez nekem szólt.

Valósággal kirántotta a zsebemből a telefont. Azt hiszem, sikerült is elszakítania. Mármint a zsebemet. A telefonnal sem volt kíméletesebb, nem cicózott, a földhöz vágta, majd rátaposott. Nagyszerű, a telómnak is annyi!

-          Ezt kifizeted, te barom! – ordítottam rá (nem tudva, hol is áll pontosan).

-          Nem kisanyám, TE fogsz fizetni! – azzal visszalökött a kocsiba.

Az út hátralévő részét azzal töltöttem, hogy segítségért ordibálva püföltem a csomagtartó hátulját remélve, hogy meghallja valaki. Elrablóim többszöri kísérletet is tettek, hogy elhallgattassanak. Hirtelen lefékeztek és elindultak, éles kanyarokat tettek, sőt még ordibáltak is velem, hogy hagyjam abba. De én rendíthetetlen maradtam.

Egyszer csak megálltunk. Azt hittem, csak egy újabb csel, amellyel próbálnak elcsitítani. De nem így történt. Ugyanis megérkeztünk.

Hogy hova? Gőzöm sincs. Egyet tudtam: bárhol szívesebben lennék, mint itt. A zsák még mindig a fejemre volt húzva, így, mikor kinyílt a csomagtartó nem volt lehetőségem körülnézni (ez azért lett volna fontos, mert hogyha netalántán segítséget tudnék hívni, körül tudjam írni, hogy hol is vagyok pontosan). Nem láttam semmit.

Mikor kirángattak a kocsiból, újrakezdődött ugyanaz a jelenet, ami elrablásom helyszínén folyt. Én kapálóztam, rugdosódtam, vergődtem… ők meg újra és újra nekem rontottak és letepertek.

-          Nyugi van, kislány!

-          Ha nyugton maradsz, talán megtarthatod a bal füledet.

Erre bazi nagy röhögés tört ki. A bal fülemet? És mi lesz a jobbal? Kezdtem nagyon nagyon NAGYON berezelni. De nem tehettem semmit. Csak azt, amit eddig is: megpróbáltam elkerülni az elkerülhetetlent. Vagy legalábbis húzni az időt.

Vajon Ericknek és Laurának feltűnt-e már, hogy eltűntem? Aggódnak miattam? Értesítették a rendőrséget, vagy anyámékat? Laura biztos nagyon fél… Remélem, Ericknek sikerül majd megnyugtatnia. Lau úgy tekint rá, mint a bátyjára. Bízik benne és ezt nem sokan mondhatják el magukról. És vajon, hazajutok-e még valaha? Vagy itt fogok meghalni megcsonkítva, jobb fül nélkül, magányosan és kiszolgáltatva ezeknek a férfiaknak?

-          Hagyjanak békén! Eresszenek el! – sikítottam. 

Segélykérésem (mint ahogy eddig is) süket fülekre talált.

-          Na jó, kisanyám, elegem van belőled! – förmedt rám az egyik.

Ennek mélyebb hangja volt, mint a másiknak. Talán elenged? Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt ismét elájultam.

Feleszméltem nem igazán tudtam magamról. Kába voltam, egy hideg padlón feküdtem egy sötét szobában tök egyedül. Nem tudtam, hogy mit tettek velem, amíg nem voltam eszméletemnél. A fejem lüktetett, minden karom sajgott és kétségbe voltam esve. Meg sem bírtam mozdulni, csak feküdtem és éreztem, amint szememből kicsordulnak a könnyek.

De ez a sírás is néma volt, hangtalan. Nem akartam megadni azoknak az embereknek azt az örömet, amit az ilyen beteg szadista állatok éreznek, amikor végignézik, hogy valaki szenved. És az okozza nekik a gyönyört, hogy tudják: ez az ő művük.

Aztán belépett a szobába egy férfi. Éreztem, hogy lépteibe még a padló is beleremeg. Kihúzta a sötétítő függönyt, majd megállt velem szemben pár méterrel és úgy nézett le rám. Ahogy ő is, én is kihasználtam ezt a pillanatot arra, hogy tanulmányozni tudjam, hogy miféle alak áll előttem.

Magas volt, kb. 190 cm magas. Szőke haj, széles vállak… Valaha talán jóképű volt. De az alkohol és a drog megtette a hatását. 

Arca merev volt, vonásai kemények és parancsolóak. Kék szemeiben az értelem leghalványabb fényét sem véltem felfedezni. Részeg volt. És nagyon féltem tőle.

Hátrébb vonszoltam magam, de a falnak ütköztem. Szerettem volna láthatatlanná válni, eltűnni erről a helyről és soha többé nem gondolni erre az egészre. Szerettem volna, hogy ez csak egy rémálom legyen, amiből mindjárt felébredek. Szerettem volna, hogy minden rendben legyen. De nem volt. Nagyon nem.

A férfi rideg hangon megszólalt.

-          Te vagy Eliza Greenfield, jól mondom?

Választ várt. Egy könyörgő, esedező kislányt várt, aki meghajol előtte és behódol neki. Aki némán tűri, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak. Elhatároztam, hogy már csak azért sem leszek ilyen. Elővettem hát a leghiggadtabb hangomat, és válaszoltam.

-          Ha nem tudná biztosan, most nem lennék itt.

Ijesztő vigyorra húzta a száját.

-          A helyedben nem beszélnék ilyen szemtelenül, kislány!

-          Még jó, hogy nincs a helyemben, uram.

-          Még jó. – felröhögött.

Érzelemmentes kacaj volt. Hátborzongató itt minden és mindenki. Különösen ez a fickó. Bűzlik a Whiskytől.

-          Eddig te vagy a legszórakoztatóbb mind közül, akivel eddig dolgom volt. Igen szórakoztató vagy.

Nem válaszoltam. Nem fogok neki örömet okozni. Nem zavartatta magát, folytatta.

-          Elmondom a szabályokat. Első számú szabály: egy feleselés-egy pofon. Ez így fer.

Nyeltem egyet. Tovább beszélt.

-          Kettes számú szabály: azt teszed, amit én mondok, és akkor, amikor én mondom.

-          És végül a hármas: nem kérdezel, mert felesleges. Úgysem kapsz válaszokat.

Mivel látta, hogy úgysem fogok megszólalni, tovább mondta a magáét.

-          És most, térjünk rá az üzleti részére a dolognak. Nagyon egyszerű. Videofelvételeket készítünk és küldünk el a szüleidnek rólad. A cél az, hogy minél nagyobb áron vásároljanak vissza. Természetesen, feketén. Ha szólnak a hatóságoknak, a rendőröknek, az államnak, az FBI-nak vagy bárkinek… Nos, annak csak te úszod meg a levét. Hangsúlyozom: annál hatásosabb egy videofelvétel, minél életszerűbb. A jó üzlet megkötéséhez az a legfontosabb, hogy minél jobban kétségbe ejtsük a szüleidet. Így muszáj az orrodra kötnöm, hogy nem fogom visszafogni magam.

A sírás szélén álltam. Megint. Két szót sikerült kinyöszörögnöm. Szánalmas volt.

-          Miért én? – kérdeztem.

-          Na mi van, már nem olyan éles a nyelved? Hármas számú szabály, aranyom.

Készült elhagyni a szobát. De mielőtt még elment volna, a következőket morogta magában.

-          Azt hiszem, kedveskedek egy kicsit a fiacskámnak. Ideje, hogy abból a szemtelen kölyökből végre férfit faragjak. Ez a lány tökéletes ahhoz, hogy megtanítsak neki egyet s mást…

Végül felém fordult, és ezzel a mondattal tetézte kiselőadását:

-          Új hálószobát kapsz, kismadaram. És egy megtiszteltetés is ér: megismerkedhetsz a fiammal. – azzal rám vágta az ajtót.

Mínusz pontok meg miegymás

XXXV. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 31. Hétfő:

Senki sem szólt semmit, senki se mozdult. Ott álltam, nekidőlve a suli falának, Tom karjainak börtönében. Nem akartam, hogy vége szakadjon ennek a pillanatnak, pedig jól tudtam: egy szemét áll előttem, aki miatt még nagyon sokat fogok sírni. Ennek ellenére úgy vonzott ez a srác, mint vasat a mágnes. Tudtam, hogy végzetes hibát követek el, azzal, hogy nem lököm el magamtól és hogy még meg sem próbálok elhúzódni.

-          Adj esélyt arra, hogy boldoggá tegyelek. – suttogta elhaló hangon. Ez sokkal jobban hangzott segélykérésnek, mint kérésnek.

-          Megbántottál, és mindezek ellenére így viselkedsz velem. – mikor ezt mondtam, végig a földet néztem, de mielőtt belefogtam volna a következő mondatomba, felkaptam a fejem, és mélyen a szemébe néztem. – Nem tartasz tiszteletben!

-          Jobban tisztellek, mint amennyire szeretném. – jelentette ki.

Hű, ez tényleg nagyon meggyőző volt!

-          Akkor ezt ki is kellene mutatnod! – elléptem a Tom karjai által alkotott ketrecből. Hagyta. Még egy mínusz pont! – Nem gondolod?

Tom rám nézett, majd felnevetett. Olyan harsányan nevetett, hogy már azt hittem, hogy soha nem fogja abbahagyni. Nagy meglepetésemre ez a nevetés nem gúnyos volt. Sokkal inkább tűnt úgy, hogy valóban szórakoztatónak találja a dolgot. Még egy mínusz pont! Ennyit arról, hogy mennyire tisztel...

-          Tudod, sosem találkoztam még egy olyan lánnyal, mint te Eliza Greenfield! – nevetett. – Sőt, az az igazság, hogy még hasonlóval sem.

-          Ezt most bóknak vegyem vagy sértésnek? – kérdeztem.

-          Vedd, aminek akarod. – rántott egyet a vállán. Bunkó! Mínusz pont!

-          Te aztán tudod, hogy hogy kell elcsábítani egy lányt! – forgattam a szemem.

-          Először csinálom. – mosolyodott el szégyenlősen. Csak nem hoztam zavarba!?

-          Ezt meg hogy értsem? – kérdeztem hitetlenkedve.

-          Értsd úgy, hogy nem vagy egy könnyű eset. – kacsintott rám.

-          Ezért érdekellek annyira?

-          Igen, többnyire. – Már mínusz négynél tartunk, Tom! -  Bemegyünk?

Azzal rányomta a parókámat a fejemre, amit gőzöm sincs, hogy mikor vett fel a földről. Hála Istennek nem ment tönkre, és még sáros sem lett! Na jó, talán túloztam ezzel kicsit, de egyáltalán nem volt feltűnő, úgyhogy úgy döntöttem, hogy az est hátralévő részén is rajtam lesz.

Aztán felajánlotta nekem a karját. Én hülye, elfogadtam.

Bent minden ugyanolyan volt, mint mikor kimentem. Csak a kaja lett kevesebb...

-          Hozol nekem valamit inni? – kérdeztem Tomot.

El akartam küldeni magam mellől legalább pár percre, hogy megkereshessem Ericket. Csak miattam jött el, és rosszul éreztem magam, hogy egyedül hagytam.

Tom rám vigyorgott, majd távozott. Remélem, hogy ráborul a puncsos tál és lemossa az arcáról azt az elégedett vigyort!

-          Szia! – köszönt Erick, majd ő is nekidőlt a falnak, amit pár perccel ezelőtt sajátítottam ki magamnak, hogy így figyeljem tovább az est eseményeit, és (nem utolsó sorban), hogy szemmel végigkutathassam a termet legjobb barátomat keresve, aki mellesleg hamarabb talált rám, mint én rá. Ciki!

-          Szia! – köszöntem vissza. – Épp téged kerestelek.

-          Hol van Tom? – mintha meg se hallotta volna, amit az imént mondtam.

-          Elküldtem, hogy átkutathassam a termet téged keresgélve. – látszólag örült ennek a kijelentésemnek. -  Puncsért ment. – folytattam. – Mindjárt visszajön. – Ez már kevésbé tetszett neki. Ráhagytam.

-          Értem.

-          Jól mulatsz? – tereltem el a témát.

Próbált mosolyt erőltetni az arcára. Nem sikerült neki. Vagyis… elég idiótán festett.

-          Pazarul!

-          Nem igaz. – jelentettem ki egykedvűen. – Nem valami jól tudod álcázni, ha rossz a kedved.

-          Pedig még játszottam is az iskolai színdarabban. Tavaly, azt hiszem...

-          Hát… csapnivaló színész lehetsz! – nevettem.

Ő oldalba lökött, amitől csak még jobban nevettem. Végül ő is elmosolyodott, majd sóhajtva így szólt:

-          Elképesztő, hogy még ilyenkor is meg tudsz nevettetni.

-          Erre jók a barátok. – kacsintottam rá.

-          Ja… a barátok… - dünnyögött inkább magának, mint nekem. Nem vettem tudomásul.

-          Hé! – tettem a vállára a kezem. – Végy egy mély lélegzetet, és emlékeztesd magad arra, hogy csak ez a nap szar, és nem az élet. Ezt jobb, ha most megjegyzed, és soha nem felejted el.

-          Hűha! Ne tetováltassam is magamra, ó Eliza, az élet titkainak nagy tudója? – ezt úgy mondta, mintha épp szellemet idézett volna meg. Jót mulattam rajta.

-           Lehet, hogy jobban tennéd! – nevettem.

Ezzel a mondattal be is fejeződött a beszélgetésünk. Legalább is azt hittem.

-          Haza megyek. – jelentette ki öt perc hallgatás után.

-          Rendben. – válaszoltam automatikusan nem tudva, mit is jelent az a szó, amit kimondtam.

A válaszomat hallva Erick szemében valamiféle szomorúság csillant, majd megfordult, és távozni készült.

-          Hé! – szóltam utána. Megfordult, és kíváncsian szemlélt a tömegen keresztül. – Hazakísérsz?

Ez a kérés eléggé meglepte. Bólintott, aztán ismét megfordult, és folytatta útját a kijárat felé. Én egy tizedmásodperc alatt utolértem. Kilépve az iskolaépületből megkérdezte, hogy melyik úton akarok menni. A hosszabbat választottam. Minél később érek haza, annál jobb. Ő ebbe boldogan beleegyezett. Karöltve sétáltunk. A csípős, téli levegő teljesen kimosta a fejemből a szennyes gondolatokat. A házakból zene dübörgött és a bulizó (részeg?) emberek kurjongatásai szűrődtek ki az utcára. Figyeltem a házakat, és elképzeltem a bennük lakó embereket és azok élettörténeteit. Elhaladtunk egy nagy, kék ház mellett. Az ablakai sötétek voltak és semmilyen mozgást vagy zajt sem lehetett hallani bentről. Lehet, hogy egy család lakik itt. 

      - Egy kisgyermekes család. – gondoltam. - Már rég elmúlt a lefekvés ideje. A szüleiknek bizonyára csendes szilveszterük lesz idén. Jobban belegondolva, nem is lehet olyan rossz. Egy romantikus, szilveszteri vacsora gyertyafénynél, két pohár pezsgő, csók éjfélkor…

-          Lizi, már megint nem figyelsz rám. – ábrándozásomat Erick szakította félbe.

-          Mi? – mintha csak az imént ébredtem volna fel…

-          Azt kérdeztem, hogy felmehetek-e hozzátok.

-          Fel, persze. Legalább a szüleim addig sem rendeznek jelenetet. Legalábbis remélem, hogy a jelenlétedben nem… - motyogtam magam elé.

Előttünk a sötét utcán egy Laura-korabeli kislány alakja rajzolódott ki a sötétben. Mellette egy kiskutya ballagott. Mit kereshet egy kislány ilyenkor kint, a sötét utcákon? Mikor a lámpafény megvilágította a kislányt, láthatóvá téve az arcát, halkan felsikítottam.

-          Laura! – kiáltottam fel. Mellettem Erick is ugyanolyan döbbent arcot vágott, mint amilyet én is vághattam.

Kishúgom, látva, hogy kikkel találkozott össze, felkiáltott:

-          Lizi! Erick!

Beleszaladt a karjaimba, én pedig boldogan öleltem át. Éreztem, hogy remeg.Pár pillanat múlva kitört belőle a megkönnyebbült sírás.

Mikor félig-meddig sikerült megnyugtatnom, megkérdeztem, hogy hogy került ide.

-          El… - kezdte, de elcsuklott a hangja. – Elvittem Fagyit sétálni. Nem néztük, hogy merre sétálunk, csak mentünk. Aztán…

-          Jól van, jól van Lau. Azt hiszem, már értem. Semmi baj, már itt vagyok.

-          Hazamegyünk? - kérdezte.

Bólintottam, majd kézen fogtam, és tovább ballagtunk.

Természetesen a házat üresen találtuk. Nem lepődtem meg.

-          Ennyit a szilveszteri partiról… - biggyesztette le a száját Laura.

Majd én megmutatom anyáméknak, hogy tudunk mi nélküle is egy jót mulatni!

-          Ki mondta, hogy egy szilveszteri partihoz anyáék is kellenek? Amúgy is… apa tök szarul táncol! – mosolyogtam Laurára.

-          Ez igaz! – nevetett.

-          Akkor, van kedved velem és Erickkel bulizni itthon?

-          Igen! – A kérdés hallatára felcsillant a szeme.

Elkezdődött a készülődés. Laura felszaladt a padlásszobába, ahova a díszeket pakoltuk. Addig Erick átkutatta a szekrényeket, fiókokat és a hűtőt rágcsálnivalókért. Én pedig felszaladtam a szobámba a lila parókámért, amit pont az ilyen alkalmakra tartogattam. Leszedtem az arcomról a vakolatot. Csodálatos érzés volt, hogy az arcbőröm újra kap levegőt… Aztán ledobtam az összes ruhámat, becsavartam magam egy törölközőbe és átmentem a fürdőbe zuhanyozni. Zuhanyzás közben éreztem, hogy a víz nem csak az aznapi kosztól és izzadságtól szabadít meg. Eddig olyan érzésem volt, mintha egy nagy sziklát cipeltem volna a hátamon. Zuhanyzás után azonban teljesen megszabadultam ettől a tehertől. Frissebbnek és felszabadultabbnak éreztem magam, mint valaha! Valahogy… teljesen ellazultam.

Végül csak eljutottam a szobámig, ahol belebújtam egy farmerbe meg egy egyszerű, szürke pulcsiba. Mikor épp a parókámat akartam a fejemre nyomni, Erick hangja hallatszott a földszintről.

-          A francba! Nincs semmi kaja!

Ezt meghallva lekiáltottam neki:

-          Majd én elmegyek kajáért! Csak egy pillanat!

Feltettem a fejemre a parókám, és lementem a lépcsőn. Laura Erick fényképezőjével a kezében szaladt elém.

-          Csinálhatok rólad egy képet?

-          Persze.

Halványan elmosolyodtam. A vaku villanása után azon kaptam magam, hogy a parókám már nincs a fejemen. Lau ugyanis olyan villámgyorsan kapta le a fejemről, hogy észre sem vettem (lehet eltompultak az érzékeim…).

-          Egy fél óra múlva itt vagyok! – borzoltam fel Laura haját, miközben a kabátomat vettem.

-          Ne menjek veled? – kérdezte Erick.

Erre válaszul csak egy rosszalló nézést kapott . De úgy látszik, ebből is tökéletesen megértette az enyhe célzást, és úgy látszik, beletörődött a helyzetbe.

-         Rendben, de siess vissza!

Erick úgy viselkedik velem, mintha az apám lenne…

-          Akkor jövök vissza, amikor akarok!

Rávágtam az ajtót.

Unom már, hogy mindenki jobban tudja mint én, hogy mi a jó nekem! Elegem van abból, hogy parancsolgatnak, hogy rövid pórázon tartanak, hogy matt hülyének néznek…

Azért vállaltam el a bevásárlást, hogy legalább egy fél órára egyedül lehessek kint, a friss levegőn. Kicsit elegem van már abból, hogy mindig van valaki, aki a nyakamban liheg…

Az igazat megvallva nem is tudtam, hogy van-e itt valahol a környéken éjjel-nappali. Csak sétálni akartam egyet. És most sétáltam. Közben azon merengtem, hogy hova menjek kajáért.

-          Csak találok erre valahol egy benzinkutat… - morfondíroztam magamban.

Viszont mikor már vagy egy háromnegyed órája bolyongtam a sötét utcákon, elbizonytalanodtam. Sőt, kezdtem egyre paranoiásabban viselkedni. Többször is hátrafordultam, mert folyton az az érzésem támadt, hogy valaki követ. Egy pillanatra mintha lépések hangját hallottam volna. És ha ez nem lett volna elég, még a hó is elkezdett esni...

-          Na jó, most már elég, Eliza! Hülyén viselkedsz! - csitítottam magam.

Na tessék, most meg elkezdtem magamban beszélni! Még szerencse, hogy nincs itt az anyám, mert ha itt lenne, tuti bezárna egy diliházba. Legalább addig sem lenne gondja velem…

Őszinte leszek. Féltem. Ismét elkezdtem magamban beszélni:

     - Nem kellene késő éjjel egyedül bolyonganom ezeken az elhagyatott utcákon...

Tudniillik nem épp London legforgalmasabb utcáit választottam esti sétám helyszínéül.

-          Valóban nem, kislány. – szólalt meg egy idegen hang a hátam mögül. Majd meghallottam eddigi életem leggonoszabb kacaját.

Megfagyott bennem a vér.