XXXVI. rész
Eliza Naplójából:
2013. január 01. Kedd, valamikor hajnalban:
Kedves naplóm! A következő pár
oldalt utólag írom be, visszaemlékezve a dátumban feltüntetett napokra. Erről
még röviden annyit, hogy egy kis bajba kerültem és így nem volt arra
lehetőségem, hogy beszámoljak a velem történtekről.
Mielőtt megfordulhattam
volna, hogy megnézzem, ki áll mögöttem, egy kérges, férfikéz tapadt a számra.
Sikítani, ordítani akartam, segítségért kiáltani… de nem tudtam. A félelemtől
egy hang sem jött ki a torkomon. Ráadásul a számra szorított kéz is
megakadályozott ebben, mellesleg. Ennek ellenére mindent elkövettem, hogy kiszabadítsam
magam az idegen szorításából. Rúgkapáltam, lökdösődtem, ütöttem, vertem sőt,
még haraptam is. De minden hiába volt. Első harapásom meglepte a mögöttem
állót, és egy századmásodpercre elengedett. Ám társa rögtön segítségére
sietett és hátraszorította mindkét kezem. Ellenálltam. Ám ő belerúgott a térdhajlatomba, amire én automatikusan összerogytam. Ekkor
már sikerült összekötözniük a kezemet. Kihasználtam az adandó alkalmat:
felsikítottam.
-
Segít…
Felráncigáltak a földről,
és ismét befogták a számat. Nézzük mire jutottam: egy befogott száj,
megkötözött kezek, egy sikoly és egy fél segélykiáltás. Elég rosszul állt a
szénám...
A lábam azonban még
teljesen szabad volt. Hátralendítettem hát támadóm lábai közé. Az
elengedett. Kihasználva az alkalmat futásnak eredtem. Pár métert haladhattam
csak, mikor egy erős ütést éreztem a tarkómon, és elsötétült a világ.
Mikor magamhoz tértem, a hányinger kerülgetett. Próbáltam felmérni, hol vagyok. A fejemre húzott
zsáktól nem láttam semmit, így kénytelen voltam a többi érzékszervemre
hagyatkozni. Homok ízét éreztem a számban. Ebből tudtam, hogy a zsákban
korábban krumplik lehettek (bár ez az infó nem sokat segített). Kezeim és lábaim
összekötözték. Emiatt nem igazán tudtam mozogni. Bőrömet horzsolta az enyhén
érdes felület, amin feküdtem. Erős hullámmozgást éreztem. Ebből tudtam, hogy
egy kocsi csomagtartójában vagyok. Hogy hova visznek, nem tudom. Hogy miért,
azt sem. Ha közönséges rablók vagy erőszaktevők lettek volna, akkor ott helyben
kirabolnak és megerőszakolnak. Aztán megölnek. De ezek akarnak valamit. Ezért
hagytak életben.
Hagytam időt magamnak
pánikolni. Öt perc erre elég is volt. Azért csak ennyi, mert
kétségbeesésemet megszakította az az esemény, hogy hátradőlve bevágtam a fejem
valamibe. Annyira, hogy elkezdett vérezni. A fájdalom pedig segített lehiggadni. Miután
lenyugodtam ismét tudtam gondolkodni. Eszembe jutott, hogy minden alkalommal, amikor csak kilépek a házból viszek magammal
telefont. A mobilom a kabátzsebemben volt. Hátrakötözött kezeimmel próbáltam benyúlni a zsebembe sajnos,
sikertelenül. Azért olyan hosszú végtagjaim még nekem sincsenek… Oké, ez nem
jött be. Az egyetlen dolog, amit tehettem az a hallgatás volt. Vagyis nem,
pontosítok: a hallgatózás. Ha már sehogy sem tudok jelenlegi helyzetemben segíteni
magamon, legalább megtudok egyet s mást. A kocsi előteréből csak hangfoszlányok
hallatszottak, így be kellet érnem ezekkel. Pár percnyi feszült hallgatózás
után fülem eléggé hozzászokott ahhoz, hogy a mondattöredékekből kiszűrje a számomra
hasznos információkat. Volt, amikor tisztán hallottam, amit beszéltek és volt,
amikor egyáltalán nem értettem semmit.
-
Tüzes kislány
ez, én mondom! – röhögött az egyik.
-
Remélem,
megéri a pénzét! – így a másik.
Hangjuk rekedt volt, és
kelet-európai (vagy orosz?) akcentussal beszéltek. Mindketten (mert hogy ketten voltak) olyan negyven és ötven év körüliek lehettek. A hangjuk nem volt
barátságos, sőt! Egyenesen kirázott tőlük a hideg.
-
A főnök azt
mondta, hogy jó pénzt fognak fizetni érte. Van azoknak elég. Csak rá
kell nézni arra a bazi nagy házra, vagy a szülőkre. Olyan drága ruhákban
járnak, hogy a magunkfajta egy évig úgy elélne belőle, mint egy úr!
-
Akkor sem
értem, miért nem a kicsit hoztuk el. Azzal könnyebb dolgunk lett volna.
Ráadásul több zsozsót kaptunk volna érte. Már csak a cuki képe miatt is.
-
Ne
panaszkodj, Joe. Ezzel legalább lehet egy kicsit…
Bukkanó. Jobb is, hogy
nem hallottam…
-
Szóval a
lényeg, hogy szép summát kapunk majd érte.
-
Ja. A
főnök.
-
Neki is ki
kell fizetnie az alkalmazottait...
-
Hiszen tudod,
hogy nem százas. A fiát is folyton veri. Meg egyfolytában vedel. Örül az ember,
hogy szót ért vele.
-
Akkor is ki
kell fizetnie.
Ezzel vége is szakadt a
beszélgetésnek. Vagyis inkább a hallgatózásomnak. Ugyanis egyikőjük benyomta a
rádiót. Remek!
Hogy mit tudtam meg? Nos,
a jó hír az, hogy ez a kettő idióta. A rossz hír viszont, hogy a megbízójuk
egy pszichopata, aki mellesleg alkoholista és veri a fiát. Azt hiszem, az is jó
hírnek számít, hogy csak váltságdíjért raboltak el, és remélhetőleg nem fognak
megölni. Azért is hálát adtam Istennek, hogy engem raboltak el, és nem Laurát
Nem ültem csendesen,
tétlenül. Forogtam, mozgolódtam, próbáltam kivarázsolni a telefont a zsebemből.
Ismét bevágtam a fejem. Éreztem, ahogy meleg vérem végigfolyik az arcomon bele
a számba. Megborzongtam és öklendezni kezdtem, ahogy megéreztem saját vérem fémes ízét.
A kocsi lefékezett. Előreestem, és (immáron harmadjára is) bevágtam a fejem.
Aztán felnyílt a csomagtartó teteje, és ismét megcsapta aecom a fagyos, téli levegő.
Kiráncigáltak a csomagtartóból. Hallottam, ahogy veszekednek.
-
Mondtam, hogy
vedd el a telefonját, te idióta!
-
Azt hittem,
te már rég elvetted!
-
Ezért
mozgolódtál annyit mi, kicsikém? – azt hiszem, ez nekem szólt.
Valósággal kirántotta a
zsebemből a telefont. Azt hiszem, sikerült is elszakítania. Mármint a zsebemet. A telefonnal
sem volt kíméletesebb, nem cicózott, a földhöz vágta, majd rátaposott. Nagyszerű,
a telómnak is annyi!
-
Ezt
kifizeted, te barom! – ordítottam rá (nem tudva, hol is áll pontosan).
-
Nem kisanyám,
TE fogsz fizetni! – azzal visszalökött a kocsiba.
Az út hátralévő részét
azzal töltöttem, hogy segítségért ordibálva püföltem a csomagtartó hátulját
remélve, hogy meghallja valaki. Elrablóim többszöri kísérletet is tettek, hogy
elhallgattassanak. Hirtelen lefékeztek és elindultak, éles kanyarokat tettek,
sőt még ordibáltak is velem, hogy hagyjam abba. De én rendíthetetlen maradtam.
Egyszer csak megálltunk.
Azt hittem, csak egy újabb csel, amellyel próbálnak elcsitítani. De nem így
történt. Ugyanis megérkeztünk.
Hogy hova? Gőzöm sincs. Egyet tudtam: bárhol
szívesebben lennék, mint itt. A zsák még mindig a fejemre volt húzva, így, mikor
kinyílt a csomagtartó nem volt lehetőségem körülnézni (ez azért lett volna
fontos, mert hogyha netalántán segítséget tudnék hívni, körül tudjam írni, hogy
hol is vagyok pontosan). Nem láttam semmit.
Mikor kirángattak a
kocsiból, újrakezdődött ugyanaz a jelenet, ami elrablásom helyszínén folyt. Én
kapálóztam, rugdosódtam, vergődtem… ők meg újra és újra nekem rontottak és
letepertek.
-
Nyugi van,
kislány!
-
Ha nyugton
maradsz, talán megtarthatod a bal füledet.
Erre bazi nagy röhögés
tört ki. A bal fülemet? És mi lesz a jobbal? Kezdtem nagyon nagyon NAGYON
berezelni. De nem tehettem semmit. Csak azt, amit eddig is: megpróbáltam
elkerülni az elkerülhetetlent. Vagy legalábbis húzni az időt.
Vajon Ericknek és
Laurának feltűnt-e már, hogy eltűntem? Aggódnak miattam? Értesítették a
rendőrséget, vagy anyámékat? Laura biztos nagyon fél…
Remélem, Ericknek sikerül majd megnyugtatnia. Lau úgy tekint rá, mint a
bátyjára. Bízik benne és ezt nem sokan mondhatják el magukról. És vajon,
hazajutok-e még valaha? Vagy itt fogok meghalni megcsonkítva, jobb fül nélkül,
magányosan és kiszolgáltatva ezeknek a férfiaknak?
-
Hagyjanak
békén! Eresszenek el! – sikítottam.
Segélykérésem (mint ahogy eddig is)
süket fülekre talált.
-
Na jó,
kisanyám, elegem van belőled! – förmedt rám az egyik.
Ennek mélyebb hangja
volt, mint a másiknak. Talán elenged? Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt ismét elájultam.
Feleszméltem nem igazán tudtam magamról. Kába voltam, egy hideg padlón feküdtem egy
sötét szobában tök egyedül. Nem tudtam, hogy mit tettek velem, amíg nem voltam
eszméletemnél. A fejem lüktetett, minden karom sajgott és kétségbe voltam esve.
Meg sem bírtam mozdulni, csak feküdtem és éreztem, amint szememből
kicsordulnak a könnyek.
Aztán belépett a szobába
egy férfi. Éreztem, hogy lépteibe még a padló is beleremeg. Kihúzta a sötétítő
függönyt, majd megállt velem szemben pár méterrel és úgy nézett le rám. Ahogy ő
is, én is kihasználtam ezt a pillanatot arra, hogy tanulmányozni tudjam, hogy miféle
alak áll előttem.
Magas volt, kb. 190 cm
magas. Szőke haj, széles vállak… Valaha talán jóképű volt. De az alkohol és a
drog megtette a hatását.
Arca merev volt, vonásai kemények és parancsolóak. Kék
szemeiben az értelem leghalványabb fényét sem véltem felfedezni. Részeg volt.
És nagyon féltem tőle.
Hátrébb vonszoltam magam,
de a falnak ütköztem. Szerettem volna láthatatlanná válni, eltűnni erről a
helyről és soha többé nem gondolni erre az egészre. Szerettem volna, hogy ez
csak egy rémálom legyen, amiből mindjárt felébredek. Szerettem volna, hogy
minden rendben legyen. De nem volt. Nagyon nem.
A férfi rideg hangon
megszólalt.
-
Te vagy Eliza
Greenfield, jól mondom?
Választ várt. Egy
könyörgő, esedező kislányt várt, aki meghajol előtte és behódol neki. Aki némán
tűri, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak. Elhatároztam, hogy már csak azért sem leszek ilyen. Elővettem hát a leghiggadtabb hangomat, és válaszoltam.
-
Ha nem tudná
biztosan, most nem lennék itt.
Ijesztő vigyorra húzta a
száját.
-
A helyedben
nem beszélnék ilyen szemtelenül, kislány!
-
Még jó, hogy
nincs a helyemben, uram.
-
Még jó. –
felröhögött.
Érzelemmentes kacaj volt.
Hátborzongató itt minden és mindenki. Különösen ez a fickó. Bűzlik a Whiskytől.
-
Eddig te vagy
a legszórakoztatóbb mind közül, akivel eddig dolgom volt. Igen szórakoztató vagy.
Nem válaszoltam. Nem
fogok neki örömet okozni. Nem zavartatta magát, folytatta.
-
Elmondom a
szabályokat. Első számú szabály: egy feleselés-egy pofon. Ez így fer.
Nyeltem egyet. Tovább
beszélt.
-
Kettes számú
szabály: azt teszed, amit én mondok, és akkor, amikor én mondom.
-
És végül a
hármas: nem kérdezel, mert felesleges. Úgysem kapsz válaszokat.
Mivel látta, hogy úgysem
fogok megszólalni, tovább mondta a magáét.
-
És most,
térjünk rá az üzleti részére a dolognak. Nagyon egyszerű. Videofelvételeket
készítünk és küldünk el a szüleidnek rólad. A cél az, hogy minél nagyobb áron
vásároljanak vissza. Természetesen, feketén. Ha szólnak a hatóságoknak, a
rendőröknek, az államnak, az FBI-nak vagy bárkinek… Nos, annak csak te úszod
meg a levét. Hangsúlyozom: annál hatásosabb egy videofelvétel, minél
életszerűbb. A jó üzlet megkötéséhez az a legfontosabb, hogy minél jobban
kétségbe ejtsük a szüleidet. Így muszáj az orrodra kötnöm, hogy nem fogom visszafogni
magam.
A sírás szélén álltam.
Megint. Két szót sikerült kinyöszörögnöm. Szánalmas volt.
-
Miért én? –
kérdeztem.
-
Na mi van,
már nem olyan éles a nyelved? Hármas számú szabály, aranyom.
Készült elhagyni a
szobát. De mielőtt még elment volna, a következőket morogta magában.
-
Azt hiszem, kedveskedek
egy kicsit a fiacskámnak. Ideje, hogy abból a szemtelen kölyökből végre férfit faragjak. Ez a lány tökéletes ahhoz, hogy megtanítsak neki egyet s mást…
Végül felém fordult, és
ezzel a mondattal tetézte kiselőadását:
-
Új hálószobát
kapsz, kismadaram. És egy megtiszteltetés is ér: megismerkedhetsz a fiammal. –
azzal rám vágta az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése