Mínusz pontok meg miegymás

XXXV. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 31. Hétfő:

Senki sem szólt semmit, senki se mozdult. Ott álltam, nekidőlve a suli falának, Tom karjainak börtönében. Nem akartam, hogy vége szakadjon ennek a pillanatnak, pedig jól tudtam: egy szemét áll előttem, aki miatt még nagyon sokat fogok sírni. Ennek ellenére úgy vonzott ez a srác, mint vasat a mágnes. Tudtam, hogy végzetes hibát követek el, azzal, hogy nem lököm el magamtól és hogy még meg sem próbálok elhúzódni.

-          Adj esélyt arra, hogy boldoggá tegyelek. – suttogta elhaló hangon. Ez sokkal jobban hangzott segélykérésnek, mint kérésnek.

-          Megbántottál, és mindezek ellenére így viselkedsz velem. – mikor ezt mondtam, végig a földet néztem, de mielőtt belefogtam volna a következő mondatomba, felkaptam a fejem, és mélyen a szemébe néztem. – Nem tartasz tiszteletben!

-          Jobban tisztellek, mint amennyire szeretném. – jelentette ki.

Hű, ez tényleg nagyon meggyőző volt!

-          Akkor ezt ki is kellene mutatnod! – elléptem a Tom karjai által alkotott ketrecből. Hagyta. Még egy mínusz pont! – Nem gondolod?

Tom rám nézett, majd felnevetett. Olyan harsányan nevetett, hogy már azt hittem, hogy soha nem fogja abbahagyni. Nagy meglepetésemre ez a nevetés nem gúnyos volt. Sokkal inkább tűnt úgy, hogy valóban szórakoztatónak találja a dolgot. Még egy mínusz pont! Ennyit arról, hogy mennyire tisztel...

-          Tudod, sosem találkoztam még egy olyan lánnyal, mint te Eliza Greenfield! – nevetett. – Sőt, az az igazság, hogy még hasonlóval sem.

-          Ezt most bóknak vegyem vagy sértésnek? – kérdeztem.

-          Vedd, aminek akarod. – rántott egyet a vállán. Bunkó! Mínusz pont!

-          Te aztán tudod, hogy hogy kell elcsábítani egy lányt! – forgattam a szemem.

-          Először csinálom. – mosolyodott el szégyenlősen. Csak nem hoztam zavarba!?

-          Ezt meg hogy értsem? – kérdeztem hitetlenkedve.

-          Értsd úgy, hogy nem vagy egy könnyű eset. – kacsintott rám.

-          Ezért érdekellek annyira?

-          Igen, többnyire. – Már mínusz négynél tartunk, Tom! -  Bemegyünk?

Azzal rányomta a parókámat a fejemre, amit gőzöm sincs, hogy mikor vett fel a földről. Hála Istennek nem ment tönkre, és még sáros sem lett! Na jó, talán túloztam ezzel kicsit, de egyáltalán nem volt feltűnő, úgyhogy úgy döntöttem, hogy az est hátralévő részén is rajtam lesz.

Aztán felajánlotta nekem a karját. Én hülye, elfogadtam.

Bent minden ugyanolyan volt, mint mikor kimentem. Csak a kaja lett kevesebb...

-          Hozol nekem valamit inni? – kérdeztem Tomot.

El akartam küldeni magam mellől legalább pár percre, hogy megkereshessem Ericket. Csak miattam jött el, és rosszul éreztem magam, hogy egyedül hagytam.

Tom rám vigyorgott, majd távozott. Remélem, hogy ráborul a puncsos tál és lemossa az arcáról azt az elégedett vigyort!

-          Szia! – köszönt Erick, majd ő is nekidőlt a falnak, amit pár perccel ezelőtt sajátítottam ki magamnak, hogy így figyeljem tovább az est eseményeit, és (nem utolsó sorban), hogy szemmel végigkutathassam a termet legjobb barátomat keresve, aki mellesleg hamarabb talált rám, mint én rá. Ciki!

-          Szia! – köszöntem vissza. – Épp téged kerestelek.

-          Hol van Tom? – mintha meg se hallotta volna, amit az imént mondtam.

-          Elküldtem, hogy átkutathassam a termet téged keresgélve. – látszólag örült ennek a kijelentésemnek. -  Puncsért ment. – folytattam. – Mindjárt visszajön. – Ez már kevésbé tetszett neki. Ráhagytam.

-          Értem.

-          Jól mulatsz? – tereltem el a témát.

Próbált mosolyt erőltetni az arcára. Nem sikerült neki. Vagyis… elég idiótán festett.

-          Pazarul!

-          Nem igaz. – jelentettem ki egykedvűen. – Nem valami jól tudod álcázni, ha rossz a kedved.

-          Pedig még játszottam is az iskolai színdarabban. Tavaly, azt hiszem...

-          Hát… csapnivaló színész lehetsz! – nevettem.

Ő oldalba lökött, amitől csak még jobban nevettem. Végül ő is elmosolyodott, majd sóhajtva így szólt:

-          Elképesztő, hogy még ilyenkor is meg tudsz nevettetni.

-          Erre jók a barátok. – kacsintottam rá.

-          Ja… a barátok… - dünnyögött inkább magának, mint nekem. Nem vettem tudomásul.

-          Hé! – tettem a vállára a kezem. – Végy egy mély lélegzetet, és emlékeztesd magad arra, hogy csak ez a nap szar, és nem az élet. Ezt jobb, ha most megjegyzed, és soha nem felejted el.

-          Hűha! Ne tetováltassam is magamra, ó Eliza, az élet titkainak nagy tudója? – ezt úgy mondta, mintha épp szellemet idézett volna meg. Jót mulattam rajta.

-           Lehet, hogy jobban tennéd! – nevettem.

Ezzel a mondattal be is fejeződött a beszélgetésünk. Legalább is azt hittem.

-          Haza megyek. – jelentette ki öt perc hallgatás után.

-          Rendben. – válaszoltam automatikusan nem tudva, mit is jelent az a szó, amit kimondtam.

A válaszomat hallva Erick szemében valamiféle szomorúság csillant, majd megfordult, és távozni készült.

-          Hé! – szóltam utána. Megfordult, és kíváncsian szemlélt a tömegen keresztül. – Hazakísérsz?

Ez a kérés eléggé meglepte. Bólintott, aztán ismét megfordult, és folytatta útját a kijárat felé. Én egy tizedmásodperc alatt utolértem. Kilépve az iskolaépületből megkérdezte, hogy melyik úton akarok menni. A hosszabbat választottam. Minél később érek haza, annál jobb. Ő ebbe boldogan beleegyezett. Karöltve sétáltunk. A csípős, téli levegő teljesen kimosta a fejemből a szennyes gondolatokat. A házakból zene dübörgött és a bulizó (részeg?) emberek kurjongatásai szűrődtek ki az utcára. Figyeltem a házakat, és elképzeltem a bennük lakó embereket és azok élettörténeteit. Elhaladtunk egy nagy, kék ház mellett. Az ablakai sötétek voltak és semmilyen mozgást vagy zajt sem lehetett hallani bentről. Lehet, hogy egy család lakik itt. 

      - Egy kisgyermekes család. – gondoltam. - Már rég elmúlt a lefekvés ideje. A szüleiknek bizonyára csendes szilveszterük lesz idén. Jobban belegondolva, nem is lehet olyan rossz. Egy romantikus, szilveszteri vacsora gyertyafénynél, két pohár pezsgő, csók éjfélkor…

-          Lizi, már megint nem figyelsz rám. – ábrándozásomat Erick szakította félbe.

-          Mi? – mintha csak az imént ébredtem volna fel…

-          Azt kérdeztem, hogy felmehetek-e hozzátok.

-          Fel, persze. Legalább a szüleim addig sem rendeznek jelenetet. Legalábbis remélem, hogy a jelenlétedben nem… - motyogtam magam elé.

Előttünk a sötét utcán egy Laura-korabeli kislány alakja rajzolódott ki a sötétben. Mellette egy kiskutya ballagott. Mit kereshet egy kislány ilyenkor kint, a sötét utcákon? Mikor a lámpafény megvilágította a kislányt, láthatóvá téve az arcát, halkan felsikítottam.

-          Laura! – kiáltottam fel. Mellettem Erick is ugyanolyan döbbent arcot vágott, mint amilyet én is vághattam.

Kishúgom, látva, hogy kikkel találkozott össze, felkiáltott:

-          Lizi! Erick!

Beleszaladt a karjaimba, én pedig boldogan öleltem át. Éreztem, hogy remeg.Pár pillanat múlva kitört belőle a megkönnyebbült sírás.

Mikor félig-meddig sikerült megnyugtatnom, megkérdeztem, hogy hogy került ide.

-          El… - kezdte, de elcsuklott a hangja. – Elvittem Fagyit sétálni. Nem néztük, hogy merre sétálunk, csak mentünk. Aztán…

-          Jól van, jól van Lau. Azt hiszem, már értem. Semmi baj, már itt vagyok.

-          Hazamegyünk? - kérdezte.

Bólintottam, majd kézen fogtam, és tovább ballagtunk.

Természetesen a házat üresen találtuk. Nem lepődtem meg.

-          Ennyit a szilveszteri partiról… - biggyesztette le a száját Laura.

Majd én megmutatom anyáméknak, hogy tudunk mi nélküle is egy jót mulatni!

-          Ki mondta, hogy egy szilveszteri partihoz anyáék is kellenek? Amúgy is… apa tök szarul táncol! – mosolyogtam Laurára.

-          Ez igaz! – nevetett.

-          Akkor, van kedved velem és Erickkel bulizni itthon?

-          Igen! – A kérdés hallatára felcsillant a szeme.

Elkezdődött a készülődés. Laura felszaladt a padlásszobába, ahova a díszeket pakoltuk. Addig Erick átkutatta a szekrényeket, fiókokat és a hűtőt rágcsálnivalókért. Én pedig felszaladtam a szobámba a lila parókámért, amit pont az ilyen alkalmakra tartogattam. Leszedtem az arcomról a vakolatot. Csodálatos érzés volt, hogy az arcbőröm újra kap levegőt… Aztán ledobtam az összes ruhámat, becsavartam magam egy törölközőbe és átmentem a fürdőbe zuhanyozni. Zuhanyzás közben éreztem, hogy a víz nem csak az aznapi kosztól és izzadságtól szabadít meg. Eddig olyan érzésem volt, mintha egy nagy sziklát cipeltem volna a hátamon. Zuhanyzás után azonban teljesen megszabadultam ettől a tehertől. Frissebbnek és felszabadultabbnak éreztem magam, mint valaha! Valahogy… teljesen ellazultam.

Végül csak eljutottam a szobámig, ahol belebújtam egy farmerbe meg egy egyszerű, szürke pulcsiba. Mikor épp a parókámat akartam a fejemre nyomni, Erick hangja hallatszott a földszintről.

-          A francba! Nincs semmi kaja!

Ezt meghallva lekiáltottam neki:

-          Majd én elmegyek kajáért! Csak egy pillanat!

Feltettem a fejemre a parókám, és lementem a lépcsőn. Laura Erick fényképezőjével a kezében szaladt elém.

-          Csinálhatok rólad egy képet?

-          Persze.

Halványan elmosolyodtam. A vaku villanása után azon kaptam magam, hogy a parókám már nincs a fejemen. Lau ugyanis olyan villámgyorsan kapta le a fejemről, hogy észre sem vettem (lehet eltompultak az érzékeim…).

-          Egy fél óra múlva itt vagyok! – borzoltam fel Laura haját, miközben a kabátomat vettem.

-          Ne menjek veled? – kérdezte Erick.

Erre válaszul csak egy rosszalló nézést kapott . De úgy látszik, ebből is tökéletesen megértette az enyhe célzást, és úgy látszik, beletörődött a helyzetbe.

-         Rendben, de siess vissza!

Erick úgy viselkedik velem, mintha az apám lenne…

-          Akkor jövök vissza, amikor akarok!

Rávágtam az ajtót.

Unom már, hogy mindenki jobban tudja mint én, hogy mi a jó nekem! Elegem van abból, hogy parancsolgatnak, hogy rövid pórázon tartanak, hogy matt hülyének néznek…

Azért vállaltam el a bevásárlást, hogy legalább egy fél órára egyedül lehessek kint, a friss levegőn. Kicsit elegem van már abból, hogy mindig van valaki, aki a nyakamban liheg…

Az igazat megvallva nem is tudtam, hogy van-e itt valahol a környéken éjjel-nappali. Csak sétálni akartam egyet. És most sétáltam. Közben azon merengtem, hogy hova menjek kajáért.

-          Csak találok erre valahol egy benzinkutat… - morfondíroztam magamban.

Viszont mikor már vagy egy háromnegyed órája bolyongtam a sötét utcákon, elbizonytalanodtam. Sőt, kezdtem egyre paranoiásabban viselkedni. Többször is hátrafordultam, mert folyton az az érzésem támadt, hogy valaki követ. Egy pillanatra mintha lépések hangját hallottam volna. És ha ez nem lett volna elég, még a hó is elkezdett esni...

-          Na jó, most már elég, Eliza! Hülyén viselkedsz! - csitítottam magam.

Na tessék, most meg elkezdtem magamban beszélni! Még szerencse, hogy nincs itt az anyám, mert ha itt lenne, tuti bezárna egy diliházba. Legalább addig sem lenne gondja velem…

Őszinte leszek. Féltem. Ismét elkezdtem magamban beszélni:

     - Nem kellene késő éjjel egyedül bolyonganom ezeken az elhagyatott utcákon...

Tudniillik nem épp London legforgalmasabb utcáit választottam esti sétám helyszínéül.

-          Valóban nem, kislány. – szólalt meg egy idegen hang a hátam mögül. Majd meghallottam eddigi életem leggonoszabb kacaját.

Megfagyott bennem a vér.