Megcsókolt. Forrón, hosszan, érzékien..

XXXVIII. rész

Eliza Naplójából:

2013. január 02. Szerda-2013. Január 03. Csütörtök:

A férfi nem maradt ott sokáig. Nem mutatott be minket egymásnak. Vagy azért, mert ránk hagyta, vagy mert tudta, hogy már ismerjük egymást. Vagy csak egyáltalán nem volt kedve velünk foglalkozni. Én a C lehetőséget tartottam a legvalószínűbbnek. Igazából nem is számított…

Mikor elment, bevágta maga után az ajtót. A hangra összerezzentem. Eddig egész végig a padlóra szegeztem a tekintetem. Nem akartam ránézni Tomra. Egyszerűen képtelen voltam ránézni.

Vajon benne volt ebben az egészben, vagy csak egy furcsa véletlen ez az egész? Vajon egész ismeretségünk csak abból állt, hogy kémkedett utánam? Hogy felderíthesse a terepet megszerezve minden információt, amire szüksége van az elrablásomhoz? Végül is mi sem egyszerűbb! Így legalább időt és energiát spórol. Minek megküzdeni egy lány kegyeiért, ha el is rabolhatod?

Egyedül vagyunk a nyirkos szobában, ketten. Nem féltem tőle. Még annak ellenére se, hogy tök részeg volt: hallottam szaggatott lélegzetvételét, éreztem a pia szagát terjengeni az áporodott levegőben. Tudom, hogy engem nézett. Tudom, mert végig magamon éreztem a tekintetét. De nem néztem rá, makacsul a padlóra szegeztem a tekintetem.

Nem féltem tőle, mert tudtam, hogy soha nem emelne rám kezet. Legalábbis ma nem. Ahhoz túlságosan is ki volt ütve.

Aztán, magam sem tudom miért, elkezdtem sírni. Próbáltam minél csendesebben, hogy ne hallja. Nem mintha a vállam rázkódása nem árult volna el...

Mindezek ellenére sem jött oda hozzám, hogy megvigasztaljon. Csak ült a helyén, mozdulatlanul és csak nézett. Emiatt kicsit legbelül azért csalódott voltam.

Mikor már eléggé kisírtam magam, megtöröltem az arcom és bekúsztam a hozzám legközelebb eső sarokba. Ez – hála az Istennek - a szoba túlsó végében lévő sarok volt. Összekuporodtam. Egyrészt mert nagyon fáztam, másrészt meg még a hideg is rázott a kimerültségtől. Amint a fejem a korhadt padlóhoz ért, rögtön elnyomott az álom.

Álmomban otthon járok. Laura nevető arca ébreszt reggel. Felöltözöm, majd lerohanok a lépcsőn Laurát kergetve. Anya épp akkor lép ki a hálószobából. Ránk pillant, majd figyelmeztet, hogy lassítsunk, mert balesetveszélyes, amit művelünk. Laura nem hogy lassítana, még gyorsabban kezd el futni. A konyhába érek, Lau már az étkezőasztalnál ül, és a szokott reggeliét, cornflakes-et eszik. Apa -  mint mindig - újságot olvas. Az arcára nyomok egy puszit. Már épp ülnék le reggelizni, amikor kopogtatás hallatszik a bejárati ajtón. Odamegyek és kinyitom. Tom az, öltönyben. Kezében egy szál vörös rózsa.

Rám mosolyog, életében először. Felém nyújtja a rózsát. Viszont amint érte nyúlok, megragadja az alkarom és a földhöz vág. Nem a fizikai fájdalom az, amitől megőrülök, hanem az, ami a szívemet gyötri Tom viselkedése miatt.

A következő pillanatban már rajtam van és ököllel üti az arcom. Mikor ránézek, akkor jövök rá, hogy nem Tom ütlegel, arca torz a gyűlölettől, gyémántszínű szemei rubintvörössé váltak és szikrákat szórnak. Ez nem az a Tom, akit ismerek. Bár az arca az övé, tudom hogy nem ő az. Valaki más. Olyasvalaki, akinek nincsenek érzései, aki rideg és kegyetlen. Ez az ember nem ő. Nem lehet ő!

Orromból és számból is vér folyik. Érzem, ahogy arccsontjaim lassan végleg felmondják a szolgálatot. Kezdem elveszíteni az eszméletem… Ekkor hirtelen megnyílik egy sötét lyuk, ami magába szippant.

Felriadok. Egy fekete ruhadarab csúszik le a vállamról, ahogy riadtan, a fénysebességnél is gyorsabban ülök fel. Tom öltönye az.

Hányingerem volt, forgott velem a világ. Mintha még mindig abban a sötét lyukban forogtam volna, egyre gyorsabban és gyorsabban le, a végtelen mélységbe. Aztán magam mellé hánytam...

Valószínűleg az lehetett az oka, hogy már nagyon régen nem ettem semmit.

A nap hátralevő részében nagyon rosszul voltam. Éhes voltam. Nagyon éhes (és szomjas)! Körbenéztem a szobában, hátha akad valami ehető. (Mit ne mondjak, hamarabb is eszembe juthatott volna...)

Találtam egy komódot benne egy üveg Whiskyvel. Mást semmit. Rettenetesen éreztem magam, ráadásul szomjas is voltam. Mivel kaját nem találtam, ezt elkönyveltem egy amolyan félsikernek.

Nem volt nehéz beleinnom, pedig azelőtt még soha nem ittam.

Lement a fél üveg Whisky. Égette a torkom és szédültem tőle. De az első kortyok után olyan jóleső melegség áradt szét a mellkasomban, hogy nem akartam abbahagyni. Jól éreztem magam tőle, már nem fáztam, nem éreztem éhséget, nem voltam szomjas és nem kellett gondolnom semmire. Nem is tudtam. Nem érdekeltek a tetteim következményei, mert tudtam, hogy nemsokára úgyis elpatkolok, és hogy ezek a gazemberek úgysem fognak soha hazaengedni.

Valahol, nagyon távolról hallottam, ahogy becsapódik egy ajtó. Talán Tom hangját hallottam. Azt hiszem, engem szólított. Megint rám jött a hányinger és ismét rókáztam. Aztán KO…

CSÜTÖRTÖK:

Csak másnap tértem magamhoz. Körülbelül 11 óra körül járhatott az idő. Azt hittem, hogy szétrobban a fejem. Iszonyú másnapos voltam.  Ahogy felültem (harmadik próbálkozásom után) belerúgtam valamibe. A Whiskys üveg volt. Ahogy akkor (egy kicsivel) tisztább fejjel megállapítottam, nem ittam meg az egész üveggel. A felét kilöttyentettem a nagy ivászat közben. Megpróbáltam felállni, de lábaim olyan erőtlenek voltak, hogy felmondták a szolgálatot, és összerogytam. Másodjára már sikerült felállnom, de nagyon nehezemre esett mindennemű mozgás, amit akkor végeztem. Szörnyen nézhettem ki akkor. Ezt elég volt tapintásból megállapítanom. A hajam csomókban lógott, a karom kék-lila foltokban díszelgett, a körmeim alatt megalvadt vérről már nem is beszélve. Aztán közelebbről is megvizsgáltam a karom, mivel ezek az újonnan szerzett harci sebek nem akármilyen sebek voltak. Ujjnyomok voltak, egy és ugyanazon személy ujjainak nyomai. Vajon mi történt az este?
Veszekedést hallok. Vagyis inkább azt, ahogy egy férfi ordibál. Természetesen tudom, hogy ki az.

-          Nem szeretem, ha valaki hálátlan. Főleg azt nem, ha a saját vérem az. Elegem van abból a kurvából és belőled is. Vagy megdugod azt a ribancot, vagy megjutalmazom a többieket. Hidd el, ők megcsókolnák a seggem is egy ilyen szép kis ajándékért.

Hogy idegesített-e, hogy állandóan „ajándék“-nak hív? Nem is kicsit!

Fülemet az ajtónak támasztva hallgatóztam. Ám a következő pillanatban kinyílt az ajtó és előrezuhantam… volna, ha Tom el nem kap. Majd talpra állított és bezárta maga mögött az ajtót. Csend. Egy jó ideig. Végül tárgyilagos hangon megszólalt, mintha csak azt közölte volna, hogy szép az idő.

-          Le KELL feküdnöd velem, Liz.

-          Soha! – ráztam meg a fejem

-          De muszáj.

-          Nem!

-          Eliza! – ezúttal elértem, hogy türelmetlenül szóljon hozzám. Hurrá…

-          Nem megy.

Kezdett egyre jobban kijönni a sodrából.

-          Hogyan magyarázzam el neked másképp? – kérdezte tanácstalanul.

-          Sehogy. Csak hagyj békén. – morogtam magamban.

Ekkor felment benne a pumpa. Megragadta a csuklómat és a falhoz nyomott. Az arcunk így olyan közel került egymáshoz, hogy ha egy kicsit előrébb hajolt volna, meg tudott volna csókolni. De nem tette. A helyében én sem tettem volna. A leheletem piától bűzlött, már jó néhány napja nem mosakodtam és valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy összevert hajléktalan. Ellentétben velem ő baromi jól nézett ki. Józan volt, a gyönyörű szép, kék szemei nem voltak üvegesek és nem meredtek a távolba. Olyan kékek voltak, mint a végtelen óceán, mint a kék égbolt, vagy mint egy fénytől ragyogó gyémánt. A bőre tökéletesen sima és hibátlan volt, és erős, fűszeres illatot árasztott magából. Bódító volt.

Mindig is rühelltem, amikor ezt csinálja. Utáltam, hogy ilyen arcátlan, hogy ilyen pofátlanul közvetlen. Többek között azért is, mert ilyenkor teljesen a hatalmába kerített és egyszerűen képtelen voltam bármi másra gondolni rajta kívül.

Közelebb lépett, arcával az enyémhez közeledett. De nem csókolt meg, hanem elhaladt az ajkaim mellett és a bal fülemet célozta meg. Majd ezeket a szavakat suttogta:

-          Félreérted a helyzetet. Itt nem én vagyok az ellenség. És amíg ezt nem érted meg, vagy nem akarod megérteni, addig nem tudok neked segíteni, bármennyire is szeretnék. Meg kell bíznod bennem. Meg kell bíznod bennem, mert… - itt elakadt egy pillanatra, mintha nehezére esne kimondani az utolsó szót. Aztán erőt vett magán, és befejezte a mondatot. - … mert szeretlek.

Már nem azért, de nekem nem úgy tűnt, mintha Tom olyan menthetetlenül szerelmes lett volna belém. Az a közönyösség, az a tárgyilagos hangnem… Hinni akartam neki, de nem tudtam. Még így se ment, tök másnaposan.

-          Tudod hogy hívják ezt? – kérdeztem tőle némi gúnnyal a hangomban. – Érzelmi manipuláció.

Erre elmosolyodott. Vagyis, majdnem. Igazából amolyan félmosoly volt ez. Na jó, negyed. De a szándék a lényeg, nem igaz? Legalább megpróbálta.

-          Legyen úgy, ahogy akarod. – suttogta a fülembe, majd elengedett.

Kihasználva az alkalmat, sarkon fordultam, és célba vettem a szoba másik felét. Úgy látszik, Tom időközben meggondolta magát, mert ahogy megindultam, elkapta a csuklóm, magához húzott és megcsókolt. Forrón, hosszan és érzékien. Végem volt.

Aztán leült az ágyra és felvett egy könyvet. De nem olvasta, hanem a megsárgult lapok mögül engem nézett. Kivételesen nem sütöttem le a szemem. Rápillantottam. Ekkor tekintetünk találkozott.

Azután egy nagy meggondolatlanságot csináltam. Felálltam és megindultam felé. Ezzel egy teljesen új érzést váltottam ki belőle: kíváncsiságot. Lehet, hogy csak nagyon el voltam keseredve. Lehet, hogy baromira egyedül éreztem magam, védtelennek és csupasznak. Ijedt voltam és másnapos. Talán annyit ittam tegnap, hogy még mindig bennem volt a tegnapi adag. Nem gondolkoztam, csak megragadtam Tom nyakkendőjét, magamhoz húztam, és megcsókoltam. Ő pedig lehúzott az ágyra.

Kiskoromban hercegnő akartam lenni, ma már csak szabad

XXXVII. rész:

Eliza Naplójából:

2013. január 01. Kedd:

Minden kislány arról álmodik, hogy egyszer hercegnő lesz. Hogy palotában fog élni, hogy szolgák hada fogja lesni minden kívánságát, káprázatos ruhákban fog járni és táncolni... Hogy soha semmi baj nem fogja érni, hiszen jól tudja, hogy hogyha elrabolja őt a nagy, gonosz sárkány lesz valaki, aki megmenti. Tudja jól, hogy lesz egy herceg, aki tűzön-vízen, hegyen-völgyön át küzdi magát érte és megmenti. Aztán elveszi feleségül és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Minden kislány egész életében azt várja, hogy elrabolják, hisz akkor biztos lesz valaki, aki egyetlen csókért képes akár az életét is kockára tenni érte. Azért, hogy megmentse.

Az élet azonban más. Az nem egy tündérmese. Nincs HAPPY END, a szőke herceg nem is szőke, hanem kopasz és még a lova sem fehér. Sőt, útközben még el is téved, mert csak félúton derül ki, hogy mindvégig fejjel lefelé tartotta a térképet.

Nem fog megjönni a levél Hogwartsból. Soha nem fog besétálni egyetlen mágus sem a bejárati ajtón, tálcán kínálva minden idők legnagyobb kalandját. És soha nem fog megtörténni, hogy a diszkóból hazafelé menet belebotlok egy szívtipróba, aki közli, hogy árnyvadász vagyok és különleges képességekkel rendelkezem. Sorry.

Egy szó, mint száz, a herceg nem fog megmenteni. Így kénytelen vagyok egyedül kimászni a szarból.

Ilyen gondolatok marcangoltak, míg a földön fekve azt vártam, hogy történjen végre valami. Tudtam, hogy aludnom kellene, de abban a lelkiállapotban képtelen voltam rá.

Miután elegem lett az önsajnálatból, feltápászkodtam. Szar volt. Odamentem az egyetlen fényforráshoz ami a szobában volt, vagyis az ablakhoz. Eltoltam az útból az előtte álló kicsike íróasztalt, ami már annyira régi volt, hogy amikor odébb toltam, egy jókora darab le is tört belőle. Az asztalon szétszórva megsárgult papírok hevertek, amik a bútor elmozdítása után lecsúsztak a földre. Lehajoltam és felvettem az egyiket remélve, hogy valami hasznos információt nyújt számomra.azonban a lap üres volt. Mérgemben összegyűrtem és elhajítottam.

Ismét az ablakhoz léptem és kinéztem rajta. Egy utca képe tárult a szemem elé. Egy poros, kietlen utca egy Isten háta mögötti faluban, ahol még életemben nem jártam. Egy árva lelket sem láttam még a környéken sem.

Az ablak rozogább volt, mint amilyennek elsőre tűnt. Kezdtem meglátni ebben az ablakban egy lehetőséget. "Talán kimászhatok rajta és elmenekülhetek innen." - gondoltam. Hogy hova, arról fogalmam sem volt, de már a gondolat, hogy távol leszek ettől a háztól és ezektől az emberektől kecsegtetőbbnek hangzott, mint az, hogy itt maradjak.

Először az ablakkilinccsel próbálkoztam, de hiába rángattam, nem nyílt ki. Zár volt rajta. Az is megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha betörném az üveget valamivel. Na jó, de mivel? Körülnéztem a szobában:

A falak és a mennyezet omladozott, néhol már a vakolat is lejött. Körbejártam a helyiséget a falakat vizsgálva egy kiálló tégla vagy valami hasonló tárgy után kutatva. Semmi felhasználhatót sem találtam. Már arra gondoltam, hogy csak úgy spontán kiugrom az ablakon, mint egy akcióhős. Ez azonban valószínűleg nem pont úgy sült volna el, mint a hollywoodi filmekben. Nem kockáztathattam. Türelmesen ki kellett várnom a megfelelő alkalmat a szökésre. "És ha ez az alkalom megadatik, nem hibázhatok!" - figyelmeztettem magam kb. kismilliószor. Akkor azonban az egyetlen dolog, amit tehettem, az volt, hogy várok. Türelmesen.

Így összefontam magam előtt a karjaimat és az utcát fürkésztem valami életjel után kutatva.

Aztán ismét belépett a szobába az a férfi. Arca merev volt, kék szemei részegen csillogtak. Bár tudtam, hogy bejött, nem mozdultam. Makacsul az ablaktámlára szegeztem a tekintetem.

Mögém lépett, és egyetlen erőszakos mozdulattal maga felé fordított, és parancsoló hangon utasított, hogy hagyjam el a szobát.

-          Indulj kifelé!

A szemembe nézett és én nem dütöttem le a szemem. Álltam a tekintetét. Erre elvigyorodott. Ez a vigyor bátorságot öntött belém. Vissza akartam vágni. Utáltam ezt a fickót.

-          Nincs kedvem se magához, se a fiához. – jelentettem ki, majd gúnyosan hozzátettem: - Uram.

Erre a kijelentésemre egy akkora pofon volt a válasz, hogy azt hittem, lerepül tőle a fejem.

-          Egyes számú szabály, kislány. – mennydörögte. – Na lódulj!

Előrelökött. A pofon megtette a hatását, megindultam. Nem ellenkeztem, nem szóltam egy mukkot sem többet, csak magamba roskadva, csendesen lépdeltem előre.

Aztán megálltunk egy nagy, sötét színű faajtó előtt. A házban lévő körülményekhez képest egész jó állapotban volt, csak itt-ott kopott le róla a festék. Mielőtt benyitottunk volna, a falnak lökött. A becsapódásba az egész gerincem beleremegett.

-          Hadd vegyelek szemügyre kicsit alaposabban, bogaram. Eddig nem volt szerencsém…

Be sem fejezte a mondatot, közelebb lépett. Aztán végigsimította az arcom szélét, az ajkaimat, az orrom… Csak úgy áradt belőle a piaszag. Beleszédültem. Nem akartam, hogy ez a perverz disznó hozzám érjen, ezért elkaptam a fejem. Puff, még egy füles. Az arcom égett a fájdalomtól, szememből ismét kicsordultak a könnyek.

A férfi nem zavartatta magát, tovább vizsgálta és fogdosta az arcom. Aztán a hajam következett. Először csak igazgatta, simogatta. Majd elkezdte szagolgatni is… undorodtam tőle.

Immáron hagytam, hogy azt tegye, amihez a kedve tartja, bár legszívesebben képen töröltem volna. Végül imáim meghallgattattak és leszállt rólam.

-          Jó kis ajándék ez! – fröcsögött jókedvűen, majd felém fordult, és rám parancsolt, hogy maradjak veszteg.

Aztán ecsetelni kezdte, hogy hogyha megpróbálok elrohanni, akkor fel fog kötni a legközelebbi fára. Épp csak annyi lelkierőm maradt, hogy bólintsak. Ez 150%-ban fenyegetés volt. A leghatásosabb fenyegetés, amit életemben hallottam. Látszik, hogy a fickó nem most kezdte. Ez tényleg egy pszichopata!

Belépett a szobába és bezárta az ajtót maga mögött. Engem kint hagyott az ajtó előtt. Jó alkalom a szökésre. Viszont túl kockázatos. Ráadásul míg kint álltam, végig az az érzésem volt, hogy valaki szemmel tartja minden lépésem.

Tudtam, hogy veszélyes, amire készülök, de erőt vett rajtam a kíváncsiság. A fülemet az ajtónak tapasztottam, hogy halljam, mit beszélnek. Tudnom kellett, hogy mi vár rám.

-          Hé, kölyök! – a férfi meg sem próbált kedves lenni. – Kapsz tőlem valamit.

Kis szünet múlva jött a válasz. Egy tizenhét-tizennyolc, maximum tizenkilenc éves fiú hangja volt ez. Nem volt ismerős.

-          Tőled nem kell semmi. – hangja elutasító volt. – Apám. – tette hozzá. Ebben az utolsó szóban mély megvetés hangzott. Nyoma sem volt szeretetnek.

Hangos csattanást hallottam, egy nyögést, aztán újra a férfi hangját.

-          Egyes számú szabály, fiam. Hogy várjam el, hogy az alkalmazottjaim, vagy akár ez a kislány engedelmeskedjen és tisztelettel beszéljen velem, ha még a saját kölykömet sem vagyok képes megnevelni?

Hosszabb szünet, majd ismét a fiú hangja:

-          Bocsásson meg, apám.

-          Tudod… - folytatta a férfi. – az a csaj rohadtul emlékeztetett rád. Ezért is választottam őt neked. Többé-kevésbé...

Azt gondoltam, hogy jó lecke lenne. Együtt taníthatnánk engedelmességre. Ezt a bigét az ég küldte! Lehetőség egy jó kis apa-fia mulatságra. Meg persze, hogy magad lásd, hogy mi a következménye, ha továbbra is ilyen szemtelen leszel, mint amilyen most vagy.

Megborzongtam.

-          Legyen úgy, apám.

Aztán a férfi megindult felém (vagyis az ajtó felé). Hallottam lassú, kimért lépteit, ahogy egyre közelednek. Gyorsan elléptem, de a férfi elég hangosan tette fel az utolsó kérdését ahhoz, hogy meghalljam. Most utólag belegondolva lehet, hogy pont ez volt a célja...

-          Egyébként, mikor dugtál utoljára?

-          Semmi közöd… - a fiú időben észbekapott és sikerült helyesbítenie az apja szája íze szerint. Úgy vélem ezt apja gyilkos pillantása és a tőle való félelem válthatta ki belőle. – Akarom mondani… mikor behoztad azt az üresfejű, bedrogozott libát.

- Áh, igen. Hanyadik meglepi is volt? A tizennegyedik?

- A tizenhetedik, apám.

A fiú utolsó mondatától páni-félelem lett úrrá rajtam. De le kellett nyelnem. Nem volt szabad mutatnom, hogy hallottam az imént lezajlott beszélgetést, mert különben lebuktam volna.

Kinyílt az ajtó és egy kéz ragadta meg a karom és húzott be a sötét, dohos szobába. Ahogy beléptem, dohány- és Whiskyszag csapta meg az orrom. Lámpa nem volt, így az ablak volt az egyetlen, ami valami kis fényt adott. Összesen két tárgy állt a szobában. Egy fából készült, öreg zongora és egy szék. A széken egy fiú ült, aki a kezében tartott, félig üres üvegpohárra meredt. Bár hangja az ajtón keresztül nem csengett ismerősen, most, ahogy ott ült velem szemben, azonnal felismertem.

Tom volt az. Tom Buchanan.

Kétségbeesés, kiszolgáltatottság, félelem

XXXVI. rész

Eliza Naplójából:

2013. január 01. Kedd, valamikor hajnalban:

Kedves naplóm! A következő pár oldalt utólag írom be, visszaemlékezve a dátumban feltüntetett napokra. Erről még röviden annyit, hogy egy kis bajba kerültem és így nem volt arra lehetőségem, hogy beszámoljak a velem történtekről.

Mielőtt megfordulhattam volna, hogy megnézzem, ki áll mögöttem, egy kérges, férfikéz tapadt a számra. Sikítani, ordítani akartam, segítségért kiáltani… de nem tudtam. A félelemtől egy hang sem jött ki a torkomon. Ráadásul a számra szorított kéz is megakadályozott ebben, mellesleg. Ennek ellenére mindent elkövettem, hogy kiszabadítsam magam az idegen szorításából. Rúgkapáltam, lökdösődtem, ütöttem, vertem sőt, még haraptam is. De minden hiába volt. Első harapásom meglepte a mögöttem állót, és egy századmásodpercre elengedett. Ám társa rögtön segítségére sietett és hátraszorította mindkét kezem. Ellenálltam. Ám ő belerúgott a térdhajlatomba, amire én automatikusan összerogytam. Ekkor már sikerült összekötözniük a kezemet. Kihasználtam az adandó alkalmat: felsikítottam.

-          Segít…

Felráncigáltak a földről, és ismét befogták a számat. Nézzük mire jutottam: egy befogott száj, megkötözött kezek, egy sikoly és egy fél segélykiáltás. Elég rosszul állt a szénám...

A lábam azonban még teljesen szabad volt. Hátralendítettem hát támadóm lábai közé. Az elengedett. Kihasználva az alkalmat futásnak eredtem. Pár métert haladhattam csak, mikor egy erős ütést éreztem a tarkómon, és elsötétült a világ.

Mikor magamhoz tértem, a hányinger kerülgetett. Próbáltam felmérni, hol vagyok. A fejemre húzott zsáktól nem láttam semmit, így kénytelen voltam a többi érzékszervemre hagyatkozni. Homok ízét éreztem a számban. Ebből tudtam, hogy a zsákban korábban krumplik lehettek (bár ez az infó nem sokat segített). Kezeim és lábaim összekötözték. Emiatt nem igazán tudtam mozogni. Bőrömet horzsolta az enyhén érdes felület, amin feküdtem. Erős hullámmozgást éreztem. Ebből tudtam, hogy egy kocsi csomagtartójában vagyok. Hogy hova visznek, nem tudom. Hogy miért, azt sem. Ha közönséges rablók vagy erőszaktevők lettek volna, akkor ott helyben kirabolnak és megerőszakolnak. Aztán megölnek. De ezek akarnak valamit. Ezért hagytak életben.

Hagytam időt magamnak pánikolni. Öt perc erre elég is volt. Azért csak ennyi, mert kétségbeesésemet megszakította az az esemény, hogy hátradőlve bevágtam a fejem valamibe. Annyira, hogy elkezdett vérezni. A fájdalom pedig segített lehiggadni. Miután lenyugodtam ismét tudtam gondolkodni. Eszembe jutott, hogy minden alkalommal, amikor csak kilépek a házból viszek magammal telefont. A mobilom a kabátzsebemben volt. Hátrakötözött kezeimmel próbáltam benyúlni a zsebembe sajnos, sikertelenül. Azért olyan hosszú végtagjaim még nekem sincsenek… Oké, ez nem jött be. Az egyetlen dolog, amit tehettem az a hallgatás volt. Vagyis nem, pontosítok: a hallgatózás. Ha már sehogy sem tudok jelenlegi helyzetemben segíteni magamon, legalább megtudok egyet s mást. A kocsi előteréből csak hangfoszlányok hallatszottak, így be kellet érnem ezekkel. Pár percnyi feszült hallgatózás után fülem eléggé hozzászokott ahhoz, hogy a mondattöredékekből kiszűrje a számomra hasznos információkat. Volt, amikor tisztán hallottam, amit beszéltek és volt, amikor egyáltalán nem értettem semmit.

-          Tüzes kislány ez, én mondom! – röhögött az egyik.

-          Remélem, megéri a pénzét! – így a másik.

Hangjuk rekedt volt, és kelet-európai (vagy orosz?) akcentussal beszéltek. Mindketten (mert hogy ketten voltak) olyan negyven és ötven év körüliek lehettek. A hangjuk nem volt barátságos, sőt! Egyenesen kirázott tőlük a hideg.

-          A főnök azt mondta, hogy jó pénzt fognak fizetni érte. Van azoknak elég. Csak rá kell nézni arra a bazi nagy házra, vagy a szülőkre. Olyan drága ruhákban járnak, hogy a magunkfajta egy évig úgy elélne belőle, mint egy úr!

-          Akkor sem értem, miért nem a kicsit hoztuk el. Azzal könnyebb dolgunk lett volna. Ráadásul több zsozsót kaptunk volna érte. Már csak a cuki képe miatt is.

-          Ne panaszkodj, Joe. Ezzel legalább lehet egy kicsit…

Bukkanó. Jobb is, hogy nem hallottam…

-          Szóval a lényeg, hogy szép summát kapunk majd érte.

-          Ja. A főnök.

-          Neki is ki kell fizetnie az alkalmazottait...

-          Hiszen tudod, hogy nem százas. A fiát is folyton veri. Meg egyfolytában vedel. Örül az ember, hogy szót ért vele.

-          Akkor is ki kell fizetnie.

Ezzel vége is szakadt a beszélgetésnek. Vagyis inkább a hallgatózásomnak. Ugyanis egyikőjük benyomta a rádiót. Remek!

Hogy mit tudtam meg? Nos, a jó hír az, hogy ez a kettő idióta. A rossz hír viszont, hogy a megbízójuk egy pszichopata, aki mellesleg alkoholista és veri a fiát. Azt hiszem, az is jó hírnek számít, hogy csak váltságdíjért raboltak el, és remélhetőleg nem fognak megölni. Azért is hálát adtam Istennek, hogy engem raboltak el, és nem Laurát

Nem ültem csendesen, tétlenül. Forogtam, mozgolódtam, próbáltam kivarázsolni a telefont a zsebemből. Ismét bevágtam a fejem. Éreztem, ahogy meleg vérem végigfolyik az arcomon bele a számba. Megborzongtam és öklendezni kezdtem, ahogy megéreztem saját vérem fémes ízét. A kocsi lefékezett. Előreestem, és (immáron harmadjára is) bevágtam a fejem. Aztán felnyílt a csomagtartó teteje, és ismét megcsapta aecom a fagyos, téli levegő. Kiráncigáltak a csomagtartóból. Hallottam, ahogy veszekednek.

-          Mondtam, hogy vedd el a telefonját, te idióta!

-          Azt hittem, te már rég elvetted!

-          Ezért mozgolódtál annyit mi, kicsikém? – azt hiszem, ez nekem szólt.

Valósággal kirántotta a zsebemből a telefont. Azt hiszem, sikerült is elszakítania. Mármint a zsebemet. A telefonnal sem volt kíméletesebb, nem cicózott, a földhöz vágta, majd rátaposott. Nagyszerű, a telómnak is annyi!

-          Ezt kifizeted, te barom! – ordítottam rá (nem tudva, hol is áll pontosan).

-          Nem kisanyám, TE fogsz fizetni! – azzal visszalökött a kocsiba.

Az út hátralévő részét azzal töltöttem, hogy segítségért ordibálva püföltem a csomagtartó hátulját remélve, hogy meghallja valaki. Elrablóim többszöri kísérletet is tettek, hogy elhallgattassanak. Hirtelen lefékeztek és elindultak, éles kanyarokat tettek, sőt még ordibáltak is velem, hogy hagyjam abba. De én rendíthetetlen maradtam.

Egyszer csak megálltunk. Azt hittem, csak egy újabb csel, amellyel próbálnak elcsitítani. De nem így történt. Ugyanis megérkeztünk.

Hogy hova? Gőzöm sincs. Egyet tudtam: bárhol szívesebben lennék, mint itt. A zsák még mindig a fejemre volt húzva, így, mikor kinyílt a csomagtartó nem volt lehetőségem körülnézni (ez azért lett volna fontos, mert hogyha netalántán segítséget tudnék hívni, körül tudjam írni, hogy hol is vagyok pontosan). Nem láttam semmit.

Mikor kirángattak a kocsiból, újrakezdődött ugyanaz a jelenet, ami elrablásom helyszínén folyt. Én kapálóztam, rugdosódtam, vergődtem… ők meg újra és újra nekem rontottak és letepertek.

-          Nyugi van, kislány!

-          Ha nyugton maradsz, talán megtarthatod a bal füledet.

Erre bazi nagy röhögés tört ki. A bal fülemet? És mi lesz a jobbal? Kezdtem nagyon nagyon NAGYON berezelni. De nem tehettem semmit. Csak azt, amit eddig is: megpróbáltam elkerülni az elkerülhetetlent. Vagy legalábbis húzni az időt.

Vajon Ericknek és Laurának feltűnt-e már, hogy eltűntem? Aggódnak miattam? Értesítették a rendőrséget, vagy anyámékat? Laura biztos nagyon fél… Remélem, Ericknek sikerül majd megnyugtatnia. Lau úgy tekint rá, mint a bátyjára. Bízik benne és ezt nem sokan mondhatják el magukról. És vajon, hazajutok-e még valaha? Vagy itt fogok meghalni megcsonkítva, jobb fül nélkül, magányosan és kiszolgáltatva ezeknek a férfiaknak?

-          Hagyjanak békén! Eresszenek el! – sikítottam. 

Segélykérésem (mint ahogy eddig is) süket fülekre talált.

-          Na jó, kisanyám, elegem van belőled! – förmedt rám az egyik.

Ennek mélyebb hangja volt, mint a másiknak. Talán elenged? Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt ismét elájultam.

Feleszméltem nem igazán tudtam magamról. Kába voltam, egy hideg padlón feküdtem egy sötét szobában tök egyedül. Nem tudtam, hogy mit tettek velem, amíg nem voltam eszméletemnél. A fejem lüktetett, minden karom sajgott és kétségbe voltam esve. Meg sem bírtam mozdulni, csak feküdtem és éreztem, amint szememből kicsordulnak a könnyek.

De ez a sírás is néma volt, hangtalan. Nem akartam megadni azoknak az embereknek azt az örömet, amit az ilyen beteg szadista állatok éreznek, amikor végignézik, hogy valaki szenved. És az okozza nekik a gyönyört, hogy tudják: ez az ő művük.

Aztán belépett a szobába egy férfi. Éreztem, hogy lépteibe még a padló is beleremeg. Kihúzta a sötétítő függönyt, majd megállt velem szemben pár méterrel és úgy nézett le rám. Ahogy ő is, én is kihasználtam ezt a pillanatot arra, hogy tanulmányozni tudjam, hogy miféle alak áll előttem.

Magas volt, kb. 190 cm magas. Szőke haj, széles vállak… Valaha talán jóképű volt. De az alkohol és a drog megtette a hatását. 

Arca merev volt, vonásai kemények és parancsolóak. Kék szemeiben az értelem leghalványabb fényét sem véltem felfedezni. Részeg volt. És nagyon féltem tőle.

Hátrébb vonszoltam magam, de a falnak ütköztem. Szerettem volna láthatatlanná válni, eltűnni erről a helyről és soha többé nem gondolni erre az egészre. Szerettem volna, hogy ez csak egy rémálom legyen, amiből mindjárt felébredek. Szerettem volna, hogy minden rendben legyen. De nem volt. Nagyon nem.

A férfi rideg hangon megszólalt.

-          Te vagy Eliza Greenfield, jól mondom?

Választ várt. Egy könyörgő, esedező kislányt várt, aki meghajol előtte és behódol neki. Aki némán tűri, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak. Elhatároztam, hogy már csak azért sem leszek ilyen. Elővettem hát a leghiggadtabb hangomat, és válaszoltam.

-          Ha nem tudná biztosan, most nem lennék itt.

Ijesztő vigyorra húzta a száját.

-          A helyedben nem beszélnék ilyen szemtelenül, kislány!

-          Még jó, hogy nincs a helyemben, uram.

-          Még jó. – felröhögött.

Érzelemmentes kacaj volt. Hátborzongató itt minden és mindenki. Különösen ez a fickó. Bűzlik a Whiskytől.

-          Eddig te vagy a legszórakoztatóbb mind közül, akivel eddig dolgom volt. Igen szórakoztató vagy.

Nem válaszoltam. Nem fogok neki örömet okozni. Nem zavartatta magát, folytatta.

-          Elmondom a szabályokat. Első számú szabály: egy feleselés-egy pofon. Ez így fer.

Nyeltem egyet. Tovább beszélt.

-          Kettes számú szabály: azt teszed, amit én mondok, és akkor, amikor én mondom.

-          És végül a hármas: nem kérdezel, mert felesleges. Úgysem kapsz válaszokat.

Mivel látta, hogy úgysem fogok megszólalni, tovább mondta a magáét.

-          És most, térjünk rá az üzleti részére a dolognak. Nagyon egyszerű. Videofelvételeket készítünk és küldünk el a szüleidnek rólad. A cél az, hogy minél nagyobb áron vásároljanak vissza. Természetesen, feketén. Ha szólnak a hatóságoknak, a rendőröknek, az államnak, az FBI-nak vagy bárkinek… Nos, annak csak te úszod meg a levét. Hangsúlyozom: annál hatásosabb egy videofelvétel, minél életszerűbb. A jó üzlet megkötéséhez az a legfontosabb, hogy minél jobban kétségbe ejtsük a szüleidet. Így muszáj az orrodra kötnöm, hogy nem fogom visszafogni magam.

A sírás szélén álltam. Megint. Két szót sikerült kinyöszörögnöm. Szánalmas volt.

-          Miért én? – kérdeztem.

-          Na mi van, már nem olyan éles a nyelved? Hármas számú szabály, aranyom.

Készült elhagyni a szobát. De mielőtt még elment volna, a következőket morogta magában.

-          Azt hiszem, kedveskedek egy kicsit a fiacskámnak. Ideje, hogy abból a szemtelen kölyökből végre férfit faragjak. Ez a lány tökéletes ahhoz, hogy megtanítsak neki egyet s mást…

Végül felém fordult, és ezzel a mondattal tetézte kiselőadását:

-          Új hálószobát kapsz, kismadaram. És egy megtiszteltetés is ér: megismerkedhetsz a fiammal. – azzal rám vágta az ajtót.