XXXI. rész
Laura Naplójából:
2012.
december 31. Hétfő:
Ma a szokásosnál is hamarabb keltem fel. Nem hétkor, vagy hatkor, hanem
éjszaka. Nem tudtam, hogy mi a fene bajom volt. Csak felpattant a szemem, és miután
ez megtörtént, már tudtam, hogy képtelen leszek visszaaludni. Nem is éreztem
magam fáradtnak, olyan éber voltam, mint általában reggel szoktam. Ma a tél egyik
legnevezetesebb napja van, mégpedig szilveszter! Mindig is imádtam
szilveszterezni, és ezt nem befolyásolja az, hogy Magyarországon vagy Londonban
vagyunk. Egy a lényeg, mégpedig az, hogy anyu és apu itthon van, és hogy egész
éjszaka bulizzunk. Csak mi négyen! Azért is szeretem a szilvesztert, mert ez az
a nap, amikor annyi édességet ehetek, amennyi belém fér. Ezeken a családi
bulikon mindig társasozunk, videójátékozunk, táncolunk, filmet nézünk és
éjfélkor megnézzük a nagy tűzijátékot (miután koccintottunk). Magyarországon
mindig volt legalább egy olyan szomszédunk, aki vett egy halom tűzijátékot, így
a tűzijáték mindig része volt a szilveszternek (és még nem is kellett fizetnünk
érte). Mivel ez az első évünk itt Londonban, fogalmam sincs, hogy itt is
ugyanolyan szerencsénk lesz-e, mint otthon. Na, majd meglátjuk!
Miután felébredtem, elkezdtem gondolkodni, hogy mit is kellene
csinálnom. A visszaalvást kizártam, mert én már csak olyan vagyok, hogyha
felébredek, hiába próbálkozom, nem tudok visszaaludni, és csak azt érem el,
hogy fenekestül felforgatom az egész ágyam Nem, ezt nem tehetem meg szegény
ágyikómmal, az csakugyan nagy gorombaság lenne. Helyette úgy döntöttem, hogy
Fagyi társaságában fogom eltölteni az este hátralévő részét. Ahogy ezt
elhatároztam, kipattantam az ágyból, felvettem a székemre kiterített rózsaszín
köntösömet (nagyon szeretem, puha, és van rajta két szőrös, rózsaszín bojt) meg
a hozzá való, rózsaszín mamuszomat (olyan, mint a házi papucs, csak felér a
bokámig és sokkal melegebb) és kicammogtam a szobámból. Fagyi meghallhatta,
hogy jövök, mert Heroval együtt felszaladtak a lépcsőn, hogy üdvözöljenek.
Nagyon megörültem annak, hogy Lizi beengedte őket a konyhába, mert nagyon hideg
van kint, és már attól a gondolattól is, hogy a feledékenységem miatt Fagyi
kint fagyoskodik, kirázott a hideg. Másrészt hálás voltam nekik, hogy nem
kellett lebotorkálnom a lépcsőn a sötétben. Mindkettejüket beengedtem a
szobámba, majd követtem őket én is. Hát persze, hogy az ágyamat célozták meg!
Mintha távirányítóval vezérelné őket valaki, olyan egyszerre ugrottak fel az
ágyikómba (amit egyébként pont azzal próbáltam megkímélni, hogy a kutyusommal
játszom). Miután megláttak, hogy közeledem feléjük, mindketten a hátukra
fordultak, a lábukat az égbe emelték és olyan bűnbánó bociszemeket vágtak rám,
hogy már kezdtem kételkedni abban, hogy az ágyamban valóban két kutyus fekszik.
Természetesen nem bántam, hogy felmentek az ágyamba. Én is befeküdtem közéjük,
és miközben simiztem őket azon gondolkoztam, hogy mi a fenét csináljak. És a
hosszas gondolkozásnak az lett a vége, hogy rájöttem arra, hogy egyedül dög
unalmas, bármit is csinálok. De hát anyut meg aput csak nem ébreszthetem fel!
Ők visszazavarnának a szobába aludni és amúgy is, nem akarom, hogy miattam
legyenek fáradtak, mert annak csak az lesz a vége, hogy jól összevesznek
egymással, ami se nekem, se Elizának nem hiányzik. Felmértem a lehetőségeimet
és csak egy választásom maradt: Lizi!
A következő pillanatban már kint voltam a folyosón, és úgy álldogáltam
a nővérem szobája előtt, mint egy szentély előtt, amibe azért nem merek
belépni, mert félek, hogy életem végéig átok fog ülni rajtam. Végül elszántam
magam, és nem óvatosan lépkedve, mintha porcelánon járnék, hanem mint egy
üvöltő vadmacska, úgy vetettem rá magam nővéremre azt ordibálva, hogy ideje
felkelnie, hiszen ma van szilveszter. Szegényt eléggé sokkolta a mellette lévő
óra számlapja, amikor ránézett. De azt hiszem, beletörődött, hogy addig nem
szállok le róla, amíg nem enged. Így kénytelen-kelletlen felült. És ekkor
jöhetett az én nagy ötletem! Mégpedig az, hogy menjünk korizni. Imádok korizni,
mert otthonra emlékeztet, amikor a kocsibeállóban órákat voltunk képesek
gurulni és közben egyfolytában ráztuk magunkat az üvöltő Rock and Roll
számokra. Ám ez csak görkori volt, és arra eddig nem nagyon nyílt alkalmam itt,
Londonban. Ennek talán az az oka, hogy most kisebb a kocsibeállónk és az úttesten
képtelenség korizni a nagy forgalom miatt. Csakúgy, mint otthon, Londonban is
csak egyszer koriztunk jégen, és úgy gondoltam, hogy legfőbb ideje annak, hogy
felelevenítsük letompult tudásunkat. Nagy nehezen, de Lizi is beleegyezett.
Amikor a pályára értünk, azt hittem, hogy leesik az állam. Azt hittem,
hogy egyedül fogunk korizni egy sötét, elhagyatott pályán. És ehhez képest mit
találtam? Nevető embereket, szerelmes párokat, családokat, izzó lámpafényben
pirulettező jégtáncosokat… Majd kibújtam a bőrömből, úgy örültem annak, hogy
társaságunk van. Eliza arcáról is sütöttek a hasonló gondolatok.
Jégre szállásunk óta megszakítás nélkül csúszkáltunk egymás kezét
fogva, hogy (biztos ami biztos) ne tanyáljon el egyikőnk sem. Rengeteget
nevettünk és egy csomó viccet is meséltem Lizinek, amitől csak még jobban
rájött a röhögőgörcs. Lizi pedig azzal okozott nekem jó kedvet, hogy folyton
úgy viselkedett velem, mint egy hercegnővel. Kezet csókolt, hajbókolt sőt, még
az ölében is vitt! A kezemet is végig úgy tartotta, mint egy hercegnőjét
szokás. Kezdtem megirigyelni az angol királynőt!
Olyan jó érzés volt csak siklani és siklani a jégen és fogni Lizi kezét!
Már jó hosszú ideje most éreztem először közel magamhoz Elizát. Nem panaszkodok
azzal, hogy elhanyagol, mert nem így van. Egyszerűen csak új barátokra lelt, és
én örülök neki, mert az a régi, bánatos Lizi teljesen eltűnt és az új olyan
boldog, amilyennek legutoljára Magyarországon láttam. Visszakaptam a tesómat és
semmi más nem izgat.
Most pedig itt vagyunk ketten az éjszaka közepén és nem létezik semmi
rajtam és rajta kívül. Mintha egy hatalmas buborékban lennénk, ami semmit sem
enged be rajtunk kívül.
Nagyon sokáig játszottunk így. Végül Eliza éhes lett és el kellett
szaladnom a pálya másik oldalára.
Mire visszaértem, elkezdett nagyon furán viselkedni és már nem volt
kedve korizni, így leültünk a pálya szélére és megettük a szerzeményemet. Aztán
Lizi felvetette, hogy mi lenne, ha sétálni mennénk. Az az igazság, hogy nem
akartam semmiféleképpen sem hazamenni. Bármire rá lehetett volna venni abban a
pillanatban a hazamenés kivételével. Így boldogan rábólintottam a javaslatra.
Ekkorra már kezdett világosodni, és gyönyörű rózsaszínben pompázott az ég alja.
Egészen reggelig sétáltunk és mást sem csináltunk, csak beszélgettünk. Hogy
miről? Mindenféléről. A suliról, Londonról, anyáékról, a szilveszterről… Épp
értekezést tartottam a kutyusom lelkiállapotáról, amikor Lizi egyszer csak
félbeszakított.
-
Lau! Szeretnék bocsánatot kérni
tőled.
-
De miért?
-
Mert mostanában nagyon is
elhanyagoltalak, és ez nem volt szép tőlem. Tudod, elkezdtem különböző
embereket megismerni, eljárni velük meg hasonlók… És közben nem vettem észre,
hogy elhanyagoltam azt, aki számomra a legfontosabb. Téged. Sajnálom, Laura!
Sajnálom, hogy bárkit is fontosabbnak találtam nálad és hogy nem vettem észre,
hogy nem érzed jól magad, mert neked ugyanúgy nincsenek barátaid, és…
-
Lizi elég nagy vagyok már ahhoz,
hogy egyedül hagyjanak. Tudod, én szívesen játszom Fagyival.
A válaszomra Lizi olyan arcot vágott, mint akit pofon vágtak. Mi
rosszat mondtam már megint?
-
Tudom. És Fagyi nagyon szeret
téged ezért. – mosolygott.
-
Meg ott van Erick is. – vetettem
közbe. – Tudod, nagyon szeretek vele lenni.
-
Te Erickkel szoktál lógni?
-
Nem lógtunk mi sehol, csak
elmentünk sétálni. – hencegtem és nővérem döbbent arcát látva elöntött a
büszkeség. Igen, egy angol fiúval mentem sétálni!
-
Hű, te aztán tartogatsz egy-két
meglepetést számomra, húgocskám! És beszélgettetek is?
Bólintottam. Lizi ennek
annyira megörült, hogy megborzolta a hajam, majd magához szorított és azt
suttogta a fülembe, hogy én vagyok a világ legeslegügyesebb húgocskája.
Ahogy visszafelé
tartottunk a házunkhoz megláttam a távolban egy felénk közeledő alakot. Ahogy
egyre közelebb és közelebb ért, annál könnyebb volt kivenni az alakját. Magas,
szőke fiú volt kék szemekkel. Elegáns, fekete kabát volt rajta, és egyenes
háttal, felszegett fejjel járt, ami nem túl gyakori a mai, Elizával egykorú
fiúk esetében… Egy pillanat! Nem ő az a fiú a korcsolyapályáról, aki állandóan
Lizit bámulta?!
Már a házunk előtt
voltunk és épp be akartunk lépni, amikor a fiú utolért minket. Ahogy Lizi
meglátta olyan tanácstalan fejet vágott, mint én a matekdoga közben. Azt is láttam
rajta, hogy ismeri a srácot és eléggé kellemetlenül érzi magát. Ennek ellenére
nem ment be a házba, hanem hozzám fordult és ezt mondta:
-
Laura, ő az egyik osztálytársam.
Megtennéd, hogy visszamennél a szobádba és visszafeküdnél az ágyadba, mintha mi
sem történt volna? Nem akarsz balhét anyáéktól, ugye? – kérdezte.
-
Nem. – válaszoltam tömören. – És
te?
-
Nekem még el kell intéznem
valamit, aztán majd megyek utánad. Küldök egy SMS-t, ha kész vagyok, és akkor
majd együtt lemegyünk a konyhába. Közben meg azt a játékot játsszuk, aminek az
a célja, hogy meggyőzzük anyuékat arról, hogy csak most keltünk fel. Rendben?
-
Rendben. – egyeztem bele, bár nem
szívesen hagytam Lizit egyedül ezzel az alakkal…
-
Akció indul! – kacsintott rám,
majd megfordult, és a fiúhoz lépett.
A további eseményeket nem láttam, mert már akkor rég a szobámban ültem
Eliza SMS-ére várva, amiben (amikor megérkezett) egészen más állt, mint amire
számítottam…
Anyáék még alszanak, és én is visszafeküdnék picit. Öltözz vissza
pizsibe és próbálj meg pihenni legalább egy órát.
Puszi: Lizi
 |
| Ahogy ott feküdtem az ágyamban Eliza utasítására, elkezdtem unatkozni. Így elővettem a képeket, amik az akváriumban készültek. Gondoltam, beragasztom Lulut (így neveztem el). Lulu volt a kedvencem, és nagyon jól összebarátkoztunk, mikor ott jártunk. Sokáig a szemembe nézett, míg ott álltam az üveg másik oldalán és őt figyeltem. Ráadásul még séta közben is követett (végig mellettem úszott). Akkor azt kívántam, bárcsak tudna ő is járni... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése