Mit tehettem volna? Kiugrom az ablakon?

XXXI. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 31. Hétfő:

Aznap korizás után megkértem Laurát, hogy ne menjünk haza, helyette inkább járjunk egyet. Ez a kis séta azonban tovább tartott, mint terveztem. Egészen pirkadatig. A látvány egészen magával ragadott. Mintha az ég egy óriási kék vászon lett volna, melyen a rózsaszín és a lila festék a festőművész gondatlansága miatt összefolyt volna, s ő ezt apró ecsetvonásokkal szerette volna kompenzálni. Ám ennek eredményeképpen csak még jobban összekeveredett volna a két szín, ez azonban csak a festőnek tűnik fel, mert egyedül ő hiszi azt, hogy elrontotta a képet és ez a tudat megakadályozza, hogy meglássa a szépet abban, amit alkotott. Egyedül ő lesz az, aki nem képes gyönyörködni ebben a remekműben, mert minden egyes alkalommal, amikor ránéz, annak a képnek az árnyéka tűnik fel, amit megfesthetett volna, ha nem történik meg az a baleset a festékkel, s közben észre sem veszi, hogy az emberek élete legszebb művének tartják.

Miközben hazafelé ballagtunk, meghallottam Tom lassú, kimért lépteit magunk mögött. Hogy ne érjen utol, elkezdtem egyre gyorsabban szedni a lábam. Laura bár észrevette a hirtelen tempóváltást, nem szólt semmit és szó nélkül alkalmazkodott hozzám.

Tom végül a bejárati ajtónál ért utol. Nem volt mit tenni, muszáj volt beszélnem vele. Felküldtem Laurát a szobájába, majd mikor becsukta maga mögött az ajtót nagy levegőt vettem és megfordultam.

Lélekben már elterveztem magamban az egészet. Veszek egy 180°-os fordulatot, rámosolygok, lemegyek a lépcsőn és udvariasan megkérem, hogy távozzon. Ám ahogyan a mondás is tartja: ember tervez, Isten végez.

Mikor megfordultam közvetlenül magam előtt találtam őt. Alig pár centi választott el minket egymástól. Éreztem meleg lélegzetvételét, a bőréből áradó fűszeres illatot és a köztünk izzó feszültséget. Vagy csak én voltam ideges? Mindenesetre Tom tartotta a szemkontaktust és mikor már nagyon kellemetlenül éreztem magam, kénytelen voltam lesütni a szemem.

-          Miért követtél minket? – szegeztem neki az első kérdést, ami eszembe jutott, majd hátraléptem.

-          Hogy meghívjalak a szilveszteri buliba. Ma este lesz.

-          Miért, a többi kétszáz lány nem ér rá?

-          Biztos ráérnek. – rántott egyet a vállán Tom. – De én veled akarok menni.

-          Hát… - erre most tényleg nem tudtam mit mondani. 
Látva, hogy nem fog választ kapni a kérdésére, benyúlt a kabátzsebébe, kihúzott onnan egy tollat meg egy vonalas füzetből kitépett papírfecnit, két másodperc alatt ráfirkantott valamit, a kezembe nyomta, és így szólt:

-          Gondold át.

És lelépett. Ennyi? Látszik, hogy nem szokott hozzá ahhoz, hogy valakiért harcoljon. Mindenesetre nem izgattam fel magam rajta. Zsebre vágtam a papírt, bementem a házba, felosontam a szobámba, megírtam Laurának, hogy még túl korán van, hogy lemenjünk, majd bedőltem az ágyba. Dög fáradt voltam és úgy éreztem, nem fogom túlélni a mai napot, ha nem pihenek le. A becsapódás erejétől kihullott a papírfecni a zsebemből. Akkor jöttem rá, hogy még bele sem pillantottam.
Inkább becsületből, mint kíváncsiságból, de végül is elolvastam.
Az egyik oldalán Tom telefonszáma állt, a másikon pedig ez az üzenet:

„Hívj, ha felnőttél.“

-          I have never got such a rude message. I’m waiting for your apologize.  /Soha nem kaptam még ilyen bunkó üzenetet. Várom a bocsánatkérésed./

Ez az SMS (véleményem szerint) elég sértő és őszinte visszavágás volt. Legalábbis mertem remélni... Tom válaszára sem kellet sokáig várnom...

-          What you give me, I give you back. /Ki mit vet, úgy arat./

-          I apologize. /Bocs./

Hogy mi vett rá arra, hogy én kérjek tőle bocsánatot? Gőzöm sincs, talán azt hittem, ha elejtek egy bocsánatkérést beismeri, hogy bizarr a viselkedése és bunkó volt velem. Ő sértett meg és ÉN voltam az, aki elnézést kért.

-          You seem to be grown up. I forgive you. /Látom felnőttél. Megbocsátok./

Ennél nagyképűbb választ nem is kaphattam volna. Ez a fickó bunkó, arrogáns és beképzelt. Akkor meg mit foglalkozom vele?

-          Shut up! /Fogd már be!/

-          Go downstairs. I’m waiting for you. /Gyere le. Várok rád./

Nem pont erre a válaszra számítottam, de úgy lászik velem akarja tölteni az egész napot. Vagy a házam előtt.

-          In this case you can spend the whole day in front of my house. I won’t go downstairs. /Ez esetben az egész napot a házam előtt töltheted. Nem fogok lemenni./

Remélem ennyi elég lesz ahhoz, hogy elmenjen. Semmi kedvem sem volt lemenni hozzá. Azt akartam, hogy hagyjon végre békén. Ahogy elküldtem az SMS-t, azonnal jött a felelet…

-          You will. /Úgyis lejössz./

Akaratlanul is elmosolyogtam, majd magam mellé dobtam a telefonomat, belefúrtam az arcom a párnába és elaludtam.

Mire felébredtem már majdnem tizenegy óra volt. Elfogott a kíváncsiság Tommal kapcsolatban. Vajon még mindig kint várakozik? Odacsúsztam az ágyam végében lévő óriási ablakhoz. Azt láttam, amire számítottam. Még mindig ott ácsorgott a házunk előtt. Annyi különbséggel, hogy a kabátja nem volt rajta, és ölbe tette a kezét. Elhúztam a függönyt, hogy ne is lássam. Átöltöztem az esti elegáns ruhámból egy hétköznapibba és lementem reggelizni. Anyáék már biztosan felkeltek. – gondoltam. És jól gondoltam. A család a reggelizőasztalnál ült. Laura egy tál cornflakes-et majszolt, apa újságot olvasott anya pedig a laptopját püfölte.

-          Jó reggelt hétalvó! – köszöntött apa, amikor leültem az asztalhoz.

-          Jó reggelt. – morogtam vissza a szememet dörzsölve.

-          Sokáig aludtatok. Mindketten. Nem szoktátok eddig húzni a lóbőrt. – vetette a szememre anya.

-          Baj? Anya, szünet van! Légy szíves hagyd, hogy kiélvezzem.

A hűtőhöz léptem remélve, hogy van itthon narancs. Narancslevet és narancsot is találtam és magától értetődő, hogy a narancs mellett döntöttem. Elővettem a narancsfacsarót, pár narancsot meg egy üres üveget és nekiláttam a facsarásnak. Anya természetesen nem tudta megállni, hogy ne szóljon be…

-          Tudod, hogy apád vett narancslevet?

-          Tudom. – válaszoltam kedvetlenül. – És?

-          És? Akkor minek pazarlod a narancsot? Azért vettük, hogyha gyümölcsöt akarunk enni, legyen itthon.

-          Csak szólok, anya, hogy a gyümölcslében egyáltalán nincs gyümölcs, csak ízfokozók, cukor, rákkeltő édesítőszerek és adalékanyagok. Ellenben ha narancsot facsarok, tudom, hogy csak narancs van benne és…

-          Elárulom, hogy mire ide érnek, a narancs rég fonnyadt lenne és hogy ezt megakadályozzák, telenyomják őket injekciókkal. – szakított félbe anyám.

-          Még mindig jobb, mint az az izé, ami meg sem közelíti a narancsnak az ízét.

Kezdtem felemelni a hangom. Most minek kötekedik már megint?

-          Akkor meg miért mondtad apádnak, hogy vegyen? Csak a te kedvedért…

-          Elég legyen! – apa hangján olyan élesen szelte át a levegőt, mint a borotvapenge. – Csak egy napot bírjatok ki veszekedés nélkül, kérlek! Laura?

Lau bólintott és ez segített lehiggadni. Visszafordultam tehát a narancsokhoz és a vágódeszkához. Mikor elkészültem már indultam is vissza a szobámba, azonban apa utánam szólt.

-          Lizi! Az viszont engem is érdekel, hogy mit keres az a fiú a házunk előtt. Egész délelőtt ott ácsingózik. Ismered?

Éreztem, hogy a szívem kihagy egy ütemet. Próbáltam a lehető legközönyösebb arcot vágni.

-          Soha nem láttam.

Olyan gyorsan léptem le, amilyen gyorsan csak tudtam. Anyáék pedig visszatértek a saját elfoglaltságukhoz, mintha semmi sem történt volna. Hogy én hova mentem? Természetesen ki ahhoz a szőke majomhoz.

-          Te sosem adod fel? – szögeztem neki a kérdést, miközben átnyújtottam neki a narancslevet. Elfogadta.

-          Nem szokásom. – felelt egykedvűen. – Hogy döntöttél?

-          Ha igent mondok lekopsz végre? A frászt hozod az egész családra.

-          Talán.

-          Akkor nekem is ez a válaszom. Talán.

-          Nekem a talán nem elég.

-          Nekem sem.

-          Ha eljössz velem a bálba akkor lelépek.

-          Ígéred? – nem voltam biztos benne, hogy be is tartja amit mond, így kénytelen voltam megígértetni vele.

-          Ígérem.

-          Akkor legyen. De nehogy megbánjam!

-          Nem fogod. – felelte, majd mielőtt észbe kaphattam volna, nyomott egy puszit az arcomra. – Este találkozunk!

És lelépett. Én meg átmenekültem Erickhez, az egyetlen emberhez, akiben bízom Londonban. A kopogásomra senki sem nyitott ajtót. Újra megpróbáltam. Ezúttal meghallottam egy hangfoszlányt, ami (mertem remélni) Erickhez tartozott.

-          Gyere be!

Ahogy beléptem a házat üresen találtam.

-          Erick! – kiáltottam remélve, hogy válaszol.

-          Fent vagyok.

Ez a két szó elég volt ahhoz, hogy felrohanjak az emeletre. Ott ahogy megláttam a padlásajtónak támasztott létrát gondolkodás nélkül felmásztam rajta. Ugyanis tudtam, hogy Erick fent van. Ahogy felértem az üres, lepukkadt padlásszobába megtaláltam Ericket. Fejjel lefelé...

Fehér inge és elegáns megjelenése meglehetősen elütött az omladozó falak és a felszakadt parketta látványától és mégis, ahogy ott állt (kezen) behunyt szemmel olyan mély nyugalom fogott el, ami meditáció közben szokott. Milyen furcsa, hogy az emberek milyen nagy hatással tudnak lenni egymásra szavak nélkül is! Erick egy szót sem szólt hozzám és mégis, mikor feljöttem elfelejtettem minden gondomat és problémámat. Egyszerűen azért, mert ez a fiú olyan nagy békét árasztott magából, hogy rám is hatással volt. Szerettem volna ott helyben lerajzolni.

Pár perc múlva már ülő helyzetben beszélgettünk.

-          Mit csináltál? – kérdeztem.

-          Tudod minden embernek megvan a maga hülyesége. Nekem ez.

-          Fura vagy. – nevettem. – De ez nem hülyeség. Én is meditáltam régebben. Csak épp… nem fejjel lefelé…

-          Valahogy így jobban sikerül ellazulnom.

-          Ha te mondod…

-          Láttam Tomot a házad előtt ácsorogni. Van valami…

Remek, témánál vagyunk…

-          Ó, dehogy! – szakítottam félbe. – Nincs semmi.

-          De azért elmész vele bulizni.

Valamiért az az érzésem, hogy megbántottam azzal, hogy nem vele megyek el. Teljesen jogos. Igaza van. Ő a legjobb barátom. Neki van elsőbbsége.

-          Igen, de csak azért, mert…

Kész voltam előállni a legfrappánsabb magyarázattal, amit ember ki tud találni, ám eszembe jutott, hogy Ericknek egy szót sem szóltam a buliról. Arról meg főleg nem, hogy Tommal megyek.

-          Várjunk csak! Te meg honnan tudsz erről? – kérdeztem meglepetten.

-          Kiírta Facebookon. Kb. már mindenki tudja a suliban.

-          Ez most komoly? Képes volt kiírni Facebookra?

MEGÖLÖM! Tuti, hogy megölöm! Mi a francnak írta ki?

-          Halál komoly. Ennyire meglepődtél? Tom majdnem az egész életét a Facebookon, a Twitteren és az Instagrammon tölti.

-          Nem akarok elmenni vele! – fakadt ki belőlem.

-          Akkor ne menj!

Közelebb húzódott és átölelt. Olyan boldog vagyok, hogy van valaki, aki támogat és aki mindig mellettem áll.

-          De muszáj. Már megígértem neki. Egész délelőtt kint ácsorgott a ház előtt. A végén még éhségsztrájkot hirdet, mint Gandhi. Arról nem is beszélve, hogy hogyha visszamondom, akkor az egész suli tudni fog róla, és ez után már nem Kétbalkezes Kislánynak, hanem Betojinak fognak hívni.

-          Nem hiszem, hogy arra vetemedne, hogy miattad éheztesse magát. Ahhoz túl önző.

-          Ki tudja. Elég… kiszámíthatatlan…

-          Az. De hé, a suli legnépszerűbb srácával mész bulizni. Ez csak nem olyan szörnyű.

-          Az a helyzet, hogy mellette olyan kicsinek érzem magam. Kicsinek és jelentéktelennek. Már szinte látom lelki szemeim előtt, hogy mi lesz este… Mindenki összesúg majd a hátam mögött és az lesz a buli nagy rejtvénye, hogy egyáltalán hogy történhetett meg, hogy Tom Buchanan egy ilyen kis senkit hívott el magával…

-          Nem vagy kicsi és jelentéktelen. Gyönyörű vagy. És ezt Tom is tudja. Különben nem hajtana utánad ilyen makacsul. Szerinted minden csajnál ilyen kitartó?

„Nem vagy kicsi. Gyönyörű vagy.“

Soha, senki sem mondott nekem ehhez hasonlót. Talán azért, mert ez nem igaz és csak kevesen képesek azért hazudni, hogy a másik értékesnek érezze magát.

-          Ezt neked hoztam. - tértem el gyorsan a témától és előhúztam azt a füzetet, aminek a borítóján már napok óta dolgoztam.

Mikor nekikezdtem Laurának szántam. De mikor megjött az ihlet és magam előtt láttam a kész füzetborítót már tudtam, hogy ez nem Lauráé lesz.

-          Emlékszel, amikor találkoztunk a belvárosban és hazahoztál kocsival? – kérdeztem Erick arcát fürkészve.

-          Igen. – felelte fel sem nézve a füzetről. – Gyönyörű szép. Akárcsak az az este. Aznap a megszokottnál fényesebben ragyogtak a csillagok. – mosolygott.

Megvártam, míg befejezi a füzetborító tanulmányozását és csak akkor váltottam témát, mikor ismét rámemelte a tekintetét.

-          Hé, van kedved eljönni a buliba? Örülnék, ha te is eljönnél.

-          Biztos, hogy nem megyek. Nézni, ahogy… - hirtelen abbahagyta.

Itt valami nincs rendben…

-          Ahogy?

-          Nem érdekes. – kerülte a tekintetem. Mi a fenét akart mondani?

Mákja volt. Mielőtt kifaggathattam volna, megszólalt az ajtócsengő. Azt hittem, Ericknek nem lesznek látogatói és hogy nyugodtan beszélgethetünk kettesben. Ellentétben velem Erick szeme azonnal felcsillant a hang hallatára.

-          Gyere, meg kell ismerned a barátaimat!

Felpattant ültéből, felsegített, majd elkezdett húzni a kezemnél fogva a létra felé. De nem hagytam magam és visszarántottam a földre.

-          Ne már, nem akarok több embert megismerni! – tiltakoztam.

Bár a meglepetés erejével egyszer sikerült kiszabadítanom magam a szorításából, másodjára már nehézségeim akadtak Erickkel, ugyanis fiú létére sajnos sokkal erősebb volt nálam. Ráadásul mit tehettem volna? Kiugrom az ablakon?