Mit tehettem volna? Kiugrom az ablakon?

XXXI. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 31. Hétfő:

Aznap korizás után megkértem Laurát, hogy ne menjünk haza, helyette inkább járjunk egyet. Ez a kis séta azonban tovább tartott, mint terveztem. Egészen pirkadatig. A látvány egészen magával ragadott. Mintha az ég egy óriási kék vászon lett volna, melyen a rózsaszín és a lila festék a festőművész gondatlansága miatt összefolyt volna, s ő ezt apró ecsetvonásokkal szerette volna kompenzálni. Ám ennek eredményeképpen csak még jobban összekeveredett volna a két szín, ez azonban csak a festőnek tűnik fel, mert egyedül ő hiszi azt, hogy elrontotta a képet és ez a tudat megakadályozza, hogy meglássa a szépet abban, amit alkotott. Egyedül ő lesz az, aki nem képes gyönyörködni ebben a remekműben, mert minden egyes alkalommal, amikor ránéz, annak a képnek az árnyéka tűnik fel, amit megfesthetett volna, ha nem történik meg az a baleset a festékkel, s közben észre sem veszi, hogy az emberek élete legszebb művének tartják.

Miközben hazafelé ballagtunk, meghallottam Tom lassú, kimért lépteit magunk mögött. Hogy ne érjen utol, elkezdtem egyre gyorsabban szedni a lábam. Laura bár észrevette a hirtelen tempóváltást, nem szólt semmit és szó nélkül alkalmazkodott hozzám.

Tom végül a bejárati ajtónál ért utol. Nem volt mit tenni, muszáj volt beszélnem vele. Felküldtem Laurát a szobájába, majd mikor becsukta maga mögött az ajtót nagy levegőt vettem és megfordultam.

Lélekben már elterveztem magamban az egészet. Veszek egy 180°-os fordulatot, rámosolygok, lemegyek a lépcsőn és udvariasan megkérem, hogy távozzon. Ám ahogyan a mondás is tartja: ember tervez, Isten végez.

Mikor megfordultam közvetlenül magam előtt találtam őt. Alig pár centi választott el minket egymástól. Éreztem meleg lélegzetvételét, a bőréből áradó fűszeres illatot és a köztünk izzó feszültséget. Vagy csak én voltam ideges? Mindenesetre Tom tartotta a szemkontaktust és mikor már nagyon kellemetlenül éreztem magam, kénytelen voltam lesütni a szemem.

-          Miért követtél minket? – szegeztem neki az első kérdést, ami eszembe jutott, majd hátraléptem.

-          Hogy meghívjalak a szilveszteri buliba. Ma este lesz.

-          Miért, a többi kétszáz lány nem ér rá?

-          Biztos ráérnek. – rántott egyet a vállán Tom. – De én veled akarok menni.

-          Hát… - erre most tényleg nem tudtam mit mondani. 
Látva, hogy nem fog választ kapni a kérdésére, benyúlt a kabátzsebébe, kihúzott onnan egy tollat meg egy vonalas füzetből kitépett papírfecnit, két másodperc alatt ráfirkantott valamit, a kezembe nyomta, és így szólt:

-          Gondold át.

És lelépett. Ennyi? Látszik, hogy nem szokott hozzá ahhoz, hogy valakiért harcoljon. Mindenesetre nem izgattam fel magam rajta. Zsebre vágtam a papírt, bementem a házba, felosontam a szobámba, megírtam Laurának, hogy még túl korán van, hogy lemenjünk, majd bedőltem az ágyba. Dög fáradt voltam és úgy éreztem, nem fogom túlélni a mai napot, ha nem pihenek le. A becsapódás erejétől kihullott a papírfecni a zsebemből. Akkor jöttem rá, hogy még bele sem pillantottam.
Inkább becsületből, mint kíváncsiságból, de végül is elolvastam.
Az egyik oldalán Tom telefonszáma állt, a másikon pedig ez az üzenet:

„Hívj, ha felnőttél.“

-          I have never got such a rude message. I’m waiting for your apologize.  /Soha nem kaptam még ilyen bunkó üzenetet. Várom a bocsánatkérésed./

Ez az SMS (véleményem szerint) elég sértő és őszinte visszavágás volt. Legalábbis mertem remélni... Tom válaszára sem kellet sokáig várnom...

-          What you give me, I give you back. /Ki mit vet, úgy arat./

-          I apologize. /Bocs./

Hogy mi vett rá arra, hogy én kérjek tőle bocsánatot? Gőzöm sincs, talán azt hittem, ha elejtek egy bocsánatkérést beismeri, hogy bizarr a viselkedése és bunkó volt velem. Ő sértett meg és ÉN voltam az, aki elnézést kért.

-          You seem to be grown up. I forgive you. /Látom felnőttél. Megbocsátok./

Ennél nagyképűbb választ nem is kaphattam volna. Ez a fickó bunkó, arrogáns és beképzelt. Akkor meg mit foglalkozom vele?

-          Shut up! /Fogd már be!/

-          Go downstairs. I’m waiting for you. /Gyere le. Várok rád./

Nem pont erre a válaszra számítottam, de úgy lászik velem akarja tölteni az egész napot. Vagy a házam előtt.

-          In this case you can spend the whole day in front of my house. I won’t go downstairs. /Ez esetben az egész napot a házam előtt töltheted. Nem fogok lemenni./

Remélem ennyi elég lesz ahhoz, hogy elmenjen. Semmi kedvem sem volt lemenni hozzá. Azt akartam, hogy hagyjon végre békén. Ahogy elküldtem az SMS-t, azonnal jött a felelet…

-          You will. /Úgyis lejössz./

Akaratlanul is elmosolyogtam, majd magam mellé dobtam a telefonomat, belefúrtam az arcom a párnába és elaludtam.

Mire felébredtem már majdnem tizenegy óra volt. Elfogott a kíváncsiság Tommal kapcsolatban. Vajon még mindig kint várakozik? Odacsúsztam az ágyam végében lévő óriási ablakhoz. Azt láttam, amire számítottam. Még mindig ott ácsorgott a házunk előtt. Annyi különbséggel, hogy a kabátja nem volt rajta, és ölbe tette a kezét. Elhúztam a függönyt, hogy ne is lássam. Átöltöztem az esti elegáns ruhámból egy hétköznapibba és lementem reggelizni. Anyáék már biztosan felkeltek. – gondoltam. És jól gondoltam. A család a reggelizőasztalnál ült. Laura egy tál cornflakes-et majszolt, apa újságot olvasott anya pedig a laptopját püfölte.

-          Jó reggelt hétalvó! – köszöntött apa, amikor leültem az asztalhoz.

-          Jó reggelt. – morogtam vissza a szememet dörzsölve.

-          Sokáig aludtatok. Mindketten. Nem szoktátok eddig húzni a lóbőrt. – vetette a szememre anya.

-          Baj? Anya, szünet van! Légy szíves hagyd, hogy kiélvezzem.

A hűtőhöz léptem remélve, hogy van itthon narancs. Narancslevet és narancsot is találtam és magától értetődő, hogy a narancs mellett döntöttem. Elővettem a narancsfacsarót, pár narancsot meg egy üres üveget és nekiláttam a facsarásnak. Anya természetesen nem tudta megállni, hogy ne szóljon be…

-          Tudod, hogy apád vett narancslevet?

-          Tudom. – válaszoltam kedvetlenül. – És?

-          És? Akkor minek pazarlod a narancsot? Azért vettük, hogyha gyümölcsöt akarunk enni, legyen itthon.

-          Csak szólok, anya, hogy a gyümölcslében egyáltalán nincs gyümölcs, csak ízfokozók, cukor, rákkeltő édesítőszerek és adalékanyagok. Ellenben ha narancsot facsarok, tudom, hogy csak narancs van benne és…

-          Elárulom, hogy mire ide érnek, a narancs rég fonnyadt lenne és hogy ezt megakadályozzák, telenyomják őket injekciókkal. – szakított félbe anyám.

-          Még mindig jobb, mint az az izé, ami meg sem közelíti a narancsnak az ízét.

Kezdtem felemelni a hangom. Most minek kötekedik már megint?

-          Akkor meg miért mondtad apádnak, hogy vegyen? Csak a te kedvedért…

-          Elég legyen! – apa hangján olyan élesen szelte át a levegőt, mint a borotvapenge. – Csak egy napot bírjatok ki veszekedés nélkül, kérlek! Laura?

Lau bólintott és ez segített lehiggadni. Visszafordultam tehát a narancsokhoz és a vágódeszkához. Mikor elkészültem már indultam is vissza a szobámba, azonban apa utánam szólt.

-          Lizi! Az viszont engem is érdekel, hogy mit keres az a fiú a házunk előtt. Egész délelőtt ott ácsingózik. Ismered?

Éreztem, hogy a szívem kihagy egy ütemet. Próbáltam a lehető legközönyösebb arcot vágni.

-          Soha nem láttam.

Olyan gyorsan léptem le, amilyen gyorsan csak tudtam. Anyáék pedig visszatértek a saját elfoglaltságukhoz, mintha semmi sem történt volna. Hogy én hova mentem? Természetesen ki ahhoz a szőke majomhoz.

-          Te sosem adod fel? – szögeztem neki a kérdést, miközben átnyújtottam neki a narancslevet. Elfogadta.

-          Nem szokásom. – felelt egykedvűen. – Hogy döntöttél?

-          Ha igent mondok lekopsz végre? A frászt hozod az egész családra.

-          Talán.

-          Akkor nekem is ez a válaszom. Talán.

-          Nekem a talán nem elég.

-          Nekem sem.

-          Ha eljössz velem a bálba akkor lelépek.

-          Ígéred? – nem voltam biztos benne, hogy be is tartja amit mond, így kénytelen voltam megígértetni vele.

-          Ígérem.

-          Akkor legyen. De nehogy megbánjam!

-          Nem fogod. – felelte, majd mielőtt észbe kaphattam volna, nyomott egy puszit az arcomra. – Este találkozunk!

És lelépett. Én meg átmenekültem Erickhez, az egyetlen emberhez, akiben bízom Londonban. A kopogásomra senki sem nyitott ajtót. Újra megpróbáltam. Ezúttal meghallottam egy hangfoszlányt, ami (mertem remélni) Erickhez tartozott.

-          Gyere be!

Ahogy beléptem a házat üresen találtam.

-          Erick! – kiáltottam remélve, hogy válaszol.

-          Fent vagyok.

Ez a két szó elég volt ahhoz, hogy felrohanjak az emeletre. Ott ahogy megláttam a padlásajtónak támasztott létrát gondolkodás nélkül felmásztam rajta. Ugyanis tudtam, hogy Erick fent van. Ahogy felértem az üres, lepukkadt padlásszobába megtaláltam Ericket. Fejjel lefelé...

Fehér inge és elegáns megjelenése meglehetősen elütött az omladozó falak és a felszakadt parketta látványától és mégis, ahogy ott állt (kezen) behunyt szemmel olyan mély nyugalom fogott el, ami meditáció közben szokott. Milyen furcsa, hogy az emberek milyen nagy hatással tudnak lenni egymásra szavak nélkül is! Erick egy szót sem szólt hozzám és mégis, mikor feljöttem elfelejtettem minden gondomat és problémámat. Egyszerűen azért, mert ez a fiú olyan nagy békét árasztott magából, hogy rám is hatással volt. Szerettem volna ott helyben lerajzolni.

Pár perc múlva már ülő helyzetben beszélgettünk.

-          Mit csináltál? – kérdeztem.

-          Tudod minden embernek megvan a maga hülyesége. Nekem ez.

-          Fura vagy. – nevettem. – De ez nem hülyeség. Én is meditáltam régebben. Csak épp… nem fejjel lefelé…

-          Valahogy így jobban sikerül ellazulnom.

-          Ha te mondod…

-          Láttam Tomot a házad előtt ácsorogni. Van valami…

Remek, témánál vagyunk…

-          Ó, dehogy! – szakítottam félbe. – Nincs semmi.

-          De azért elmész vele bulizni.

Valamiért az az érzésem, hogy megbántottam azzal, hogy nem vele megyek el. Teljesen jogos. Igaza van. Ő a legjobb barátom. Neki van elsőbbsége.

-          Igen, de csak azért, mert…

Kész voltam előállni a legfrappánsabb magyarázattal, amit ember ki tud találni, ám eszembe jutott, hogy Ericknek egy szót sem szóltam a buliról. Arról meg főleg nem, hogy Tommal megyek.

-          Várjunk csak! Te meg honnan tudsz erről? – kérdeztem meglepetten.

-          Kiírta Facebookon. Kb. már mindenki tudja a suliban.

-          Ez most komoly? Képes volt kiírni Facebookra?

MEGÖLÖM! Tuti, hogy megölöm! Mi a francnak írta ki?

-          Halál komoly. Ennyire meglepődtél? Tom majdnem az egész életét a Facebookon, a Twitteren és az Instagrammon tölti.

-          Nem akarok elmenni vele! – fakadt ki belőlem.

-          Akkor ne menj!

Közelebb húzódott és átölelt. Olyan boldog vagyok, hogy van valaki, aki támogat és aki mindig mellettem áll.

-          De muszáj. Már megígértem neki. Egész délelőtt kint ácsorgott a ház előtt. A végén még éhségsztrájkot hirdet, mint Gandhi. Arról nem is beszélve, hogy hogyha visszamondom, akkor az egész suli tudni fog róla, és ez után már nem Kétbalkezes Kislánynak, hanem Betojinak fognak hívni.

-          Nem hiszem, hogy arra vetemedne, hogy miattad éheztesse magát. Ahhoz túl önző.

-          Ki tudja. Elég… kiszámíthatatlan…

-          Az. De hé, a suli legnépszerűbb srácával mész bulizni. Ez csak nem olyan szörnyű.

-          Az a helyzet, hogy mellette olyan kicsinek érzem magam. Kicsinek és jelentéktelennek. Már szinte látom lelki szemeim előtt, hogy mi lesz este… Mindenki összesúg majd a hátam mögött és az lesz a buli nagy rejtvénye, hogy egyáltalán hogy történhetett meg, hogy Tom Buchanan egy ilyen kis senkit hívott el magával…

-          Nem vagy kicsi és jelentéktelen. Gyönyörű vagy. És ezt Tom is tudja. Különben nem hajtana utánad ilyen makacsul. Szerinted minden csajnál ilyen kitartó?

„Nem vagy kicsi. Gyönyörű vagy.“

Soha, senki sem mondott nekem ehhez hasonlót. Talán azért, mert ez nem igaz és csak kevesen képesek azért hazudni, hogy a másik értékesnek érezze magát.

-          Ezt neked hoztam. - tértem el gyorsan a témától és előhúztam azt a füzetet, aminek a borítóján már napok óta dolgoztam.

Mikor nekikezdtem Laurának szántam. De mikor megjött az ihlet és magam előtt láttam a kész füzetborítót már tudtam, hogy ez nem Lauráé lesz.

-          Emlékszel, amikor találkoztunk a belvárosban és hazahoztál kocsival? – kérdeztem Erick arcát fürkészve.

-          Igen. – felelte fel sem nézve a füzetről. – Gyönyörű szép. Akárcsak az az este. Aznap a megszokottnál fényesebben ragyogtak a csillagok. – mosolygott.

Megvártam, míg befejezi a füzetborító tanulmányozását és csak akkor váltottam témát, mikor ismét rámemelte a tekintetét.

-          Hé, van kedved eljönni a buliba? Örülnék, ha te is eljönnél.

-          Biztos, hogy nem megyek. Nézni, ahogy… - hirtelen abbahagyta.

Itt valami nincs rendben…

-          Ahogy?

-          Nem érdekes. – kerülte a tekintetem. Mi a fenét akart mondani?

Mákja volt. Mielőtt kifaggathattam volna, megszólalt az ajtócsengő. Azt hittem, Ericknek nem lesznek látogatói és hogy nyugodtan beszélgethetünk kettesben. Ellentétben velem Erick szeme azonnal felcsillant a hang hallatára.

-          Gyere, meg kell ismerned a barátaimat!

Felpattant ültéből, felsegített, majd elkezdett húzni a kezemnél fogva a létra felé. De nem hagytam magam és visszarántottam a földre.

-          Ne már, nem akarok több embert megismerni! – tiltakoztam.

Bár a meglepetés erejével egyszer sikerült kiszabadítanom magam a szorításából, másodjára már nehézségeim akadtak Erickkel, ugyanis fiú létére sajnos sokkal erősebb volt nálam. Ráadásul mit tehettem volna? Kiugrom az ablakon?

Elég ijesztőek a londoni fiúk...

XXXI. rész

Laura Naplójából:

2012. december 31. Hétfő:

Ma a szokásosnál is hamarabb keltem fel. Nem hétkor, vagy hatkor, hanem éjszaka. Nem tudtam, hogy mi a fene bajom volt. Csak felpattant a szemem, és miután ez megtörtént, már tudtam, hogy képtelen leszek visszaaludni. Nem is éreztem magam fáradtnak, olyan éber voltam, mint általában reggel szoktam. Ma a tél egyik legnevezetesebb napja van, mégpedig szilveszter! Mindig is imádtam szilveszterezni, és ezt nem befolyásolja az, hogy Magyarországon vagy Londonban vagyunk. Egy a lényeg, mégpedig az, hogy anyu és apu itthon van, és hogy egész éjszaka bulizzunk. Csak mi négyen! Azért is szeretem a szilvesztert, mert ez az a nap, amikor annyi édességet ehetek, amennyi belém fér. Ezeken a családi bulikon mindig társasozunk, videójátékozunk, táncolunk, filmet nézünk és éjfélkor megnézzük a nagy tűzijátékot (miután koccintottunk). Magyarországon mindig volt legalább egy olyan szomszédunk, aki vett egy halom tűzijátékot, így a tűzijáték mindig része volt a szilveszternek (és még nem is kellett fizetnünk érte). Mivel ez az első évünk itt Londonban, fogalmam sincs, hogy itt is ugyanolyan szerencsénk lesz-e, mint otthon. Na, majd meglátjuk!

Miután felébredtem, elkezdtem gondolkodni, hogy mit is kellene csinálnom. A visszaalvást kizártam, mert én már csak olyan vagyok, hogyha felébredek, hiába próbálkozom, nem tudok visszaaludni, és csak azt érem el, hogy fenekestül felforgatom az egész ágyam Nem, ezt nem tehetem meg szegény ágyikómmal, az csakugyan nagy gorombaság lenne. Helyette úgy döntöttem, hogy Fagyi társaságában fogom eltölteni az este hátralévő részét. Ahogy ezt elhatároztam, kipattantam az ágyból, felvettem a székemre kiterített rózsaszín köntösömet (nagyon szeretem, puha, és van rajta két szőrös, rózsaszín bojt) meg a hozzá való, rózsaszín mamuszomat (olyan, mint a házi papucs, csak felér a bokámig és sokkal melegebb) és kicammogtam a szobámból. Fagyi meghallhatta, hogy jövök, mert Heroval együtt felszaladtak a lépcsőn, hogy üdvözöljenek. Nagyon megörültem annak, hogy Lizi beengedte őket a konyhába, mert nagyon hideg van kint, és már attól a gondolattól is, hogy a feledékenységem miatt Fagyi kint fagyoskodik, kirázott a hideg. Másrészt hálás voltam nekik, hogy nem kellett lebotorkálnom a lépcsőn a sötétben. Mindkettejüket beengedtem a szobámba, majd követtem őket én is. Hát persze, hogy az ágyamat célozták meg! Mintha távirányítóval vezérelné őket valaki, olyan egyszerre ugrottak fel az ágyikómba (amit egyébként pont azzal próbáltam megkímélni, hogy a kutyusommal játszom). Miután megláttak, hogy közeledem feléjük, mindketten a hátukra fordultak, a lábukat az égbe emelték és olyan bűnbánó bociszemeket vágtak rám, hogy már kezdtem kételkedni abban, hogy az ágyamban valóban két kutyus fekszik. Természetesen nem bántam, hogy felmentek az ágyamba. Én is befeküdtem közéjük, és miközben simiztem őket azon gondolkoztam, hogy mi a fenét csináljak. És a hosszas gondolkozásnak az lett a vége, hogy rájöttem arra, hogy egyedül dög unalmas, bármit is csinálok. De hát anyut meg aput csak nem ébreszthetem fel! Ők visszazavarnának a szobába aludni és amúgy is, nem akarom, hogy miattam legyenek fáradtak, mert annak csak az lesz a vége, hogy jól összevesznek egymással, ami se nekem, se Elizának nem hiányzik. Felmértem a lehetőségeimet és csak egy választásom maradt: Lizi!

A következő pillanatban már kint voltam a folyosón, és úgy álldogáltam a nővérem szobája előtt, mint egy szentély előtt, amibe azért nem merek belépni, mert félek, hogy életem végéig átok fog ülni rajtam. Végül elszántam magam, és nem óvatosan lépkedve, mintha porcelánon járnék, hanem mint egy üvöltő vadmacska, úgy vetettem rá magam nővéremre azt ordibálva, hogy ideje felkelnie, hiszen ma van szilveszter. Szegényt eléggé sokkolta a mellette lévő óra számlapja, amikor ránézett. De azt hiszem, beletörődött, hogy addig nem szállok le róla, amíg nem enged. Így kénytelen-kelletlen felült. És ekkor jöhetett az én nagy ötletem! Mégpedig az, hogy menjünk korizni. Imádok korizni, mert otthonra emlékeztet, amikor a kocsibeállóban órákat voltunk képesek gurulni és közben egyfolytában ráztuk magunkat az üvöltő Rock and Roll számokra. Ám ez csak görkori volt, és arra eddig nem nagyon nyílt alkalmam itt, Londonban. Ennek talán az az oka, hogy most kisebb a kocsibeállónk és az úttesten képtelenség korizni a nagy forgalom miatt. Csakúgy, mint otthon, Londonban is csak egyszer koriztunk jégen, és úgy gondoltam, hogy legfőbb ideje annak, hogy felelevenítsük letompult tudásunkat. Nagy nehezen, de Lizi is beleegyezett.

Amikor a pályára értünk, azt hittem, hogy leesik az állam. Azt hittem, hogy egyedül fogunk korizni egy sötét, elhagyatott pályán. És ehhez képest mit találtam? Nevető embereket, szerelmes párokat, családokat, izzó lámpafényben pirulettező jégtáncosokat… Majd kibújtam a bőrömből, úgy örültem annak, hogy társaságunk van. Eliza arcáról is sütöttek a hasonló gondolatok.

Jégre szállásunk óta megszakítás nélkül csúszkáltunk egymás kezét fogva, hogy (biztos ami biztos) ne tanyáljon el egyikőnk sem. Rengeteget nevettünk és egy csomó viccet is meséltem Lizinek, amitől csak még jobban rájött a röhögőgörcs. Lizi pedig azzal okozott nekem jó kedvet, hogy folyton úgy viselkedett velem, mint egy hercegnővel. Kezet csókolt, hajbókolt sőt, még az ölében is vitt! A kezemet is végig úgy tartotta, mint egy hercegnőjét szokás. Kezdtem megirigyelni az angol királynőt!

Olyan jó érzés volt csak siklani és siklani a jégen és fogni Lizi kezét! Már jó hosszú ideje most éreztem először közel magamhoz Elizát. Nem panaszkodok azzal, hogy elhanyagol, mert nem így van. Egyszerűen csak új barátokra lelt, és én örülök neki, mert az a régi, bánatos Lizi teljesen eltűnt és az új olyan boldog, amilyennek legutoljára Magyarországon láttam. Visszakaptam a tesómat és semmi más nem izgat.

Most pedig itt vagyunk ketten az éjszaka közepén és nem létezik semmi rajtam és rajta kívül. Mintha egy hatalmas buborékban lennénk, ami semmit sem enged be rajtunk kívül.

Nagyon sokáig játszottunk így. Végül Eliza éhes lett és el kellett szaladnom a pálya másik oldalára.

Mire visszaértem, elkezdett nagyon furán viselkedni és már nem volt kedve korizni, így leültünk a pálya szélére és megettük a szerzeményemet. Aztán Lizi felvetette, hogy mi lenne, ha sétálni mennénk. Az az igazság, hogy nem akartam semmiféleképpen sem hazamenni. Bármire rá lehetett volna venni abban a pillanatban a hazamenés kivételével. Így boldogan rábólintottam a javaslatra. Ekkorra már kezdett világosodni, és gyönyörű rózsaszínben pompázott az ég alja. Egészen reggelig sétáltunk és mást sem csináltunk, csak beszélgettünk. Hogy miről? Mindenféléről. A suliról, Londonról, anyáékról, a szilveszterről… Épp értekezést tartottam a kutyusom lelkiállapotáról, amikor Lizi egyszer csak félbeszakított.

-          Lau! Szeretnék bocsánatot kérni tőled.

-          De miért?

-          Mert mostanában nagyon is elhanyagoltalak, és ez nem volt szép tőlem. Tudod, elkezdtem különböző embereket megismerni, eljárni velük meg hasonlók… És közben nem vettem észre, hogy elhanyagoltam azt, aki számomra a legfontosabb. Téged. Sajnálom, Laura! Sajnálom, hogy bárkit is fontosabbnak találtam nálad és hogy nem vettem észre, hogy nem érzed jól magad, mert neked ugyanúgy nincsenek barátaid, és…

-          Lizi elég nagy vagyok már ahhoz, hogy egyedül hagyjanak. Tudod, én szívesen játszom Fagyival.

A válaszomra Lizi olyan arcot vágott, mint akit pofon vágtak. Mi rosszat mondtam már megint?

-          Tudom. És Fagyi nagyon szeret téged ezért. – mosolygott.

-          Meg ott van Erick is. – vetettem közbe. – Tudod, nagyon szeretek vele lenni.

-          Te Erickkel szoktál lógni?

-          Nem lógtunk mi sehol, csak elmentünk sétálni. – hencegtem és nővérem döbbent arcát látva elöntött a büszkeség. Igen, egy angol fiúval mentem sétálni!

-          Hű, te aztán tartogatsz egy-két meglepetést számomra, húgocskám! És beszélgettetek is?

Bólintottam. Lizi ennek annyira megörült, hogy megborzolta a hajam, majd magához szorított és azt suttogta a fülembe, hogy én vagyok a világ legeslegügyesebb húgocskája.

Ahogy visszafelé tartottunk a házunkhoz megláttam a távolban egy felénk közeledő alakot. Ahogy egyre közelebb és közelebb ért, annál könnyebb volt kivenni az alakját. Magas, szőke fiú volt kék szemekkel. Elegáns, fekete kabát volt rajta, és egyenes háttal, felszegett fejjel járt, ami nem túl gyakori a mai, Elizával egykorú fiúk esetében… Egy pillanat! Nem ő az a fiú a korcsolyapályáról, aki állandóan Lizit bámulta?!

Már a házunk előtt voltunk és épp be akartunk lépni, amikor a fiú utolért minket. Ahogy Lizi meglátta olyan tanácstalan fejet vágott, mint én a matekdoga közben. Azt is láttam rajta, hogy ismeri a srácot és eléggé kellemetlenül érzi magát. Ennek ellenére nem ment be a házba, hanem hozzám fordult és ezt mondta:

-          Laura, ő az egyik osztálytársam. Megtennéd, hogy visszamennél a szobádba és visszafeküdnél az ágyadba, mintha mi sem történt volna? Nem akarsz balhét anyáéktól, ugye? – kérdezte.

-          Nem. – válaszoltam tömören. – És te?

-          Nekem még el kell intéznem valamit, aztán majd megyek utánad. Küldök egy SMS-t, ha kész vagyok, és akkor majd együtt lemegyünk a konyhába. Közben meg azt a játékot játsszuk, aminek az a célja, hogy meggyőzzük anyuékat arról, hogy csak most keltünk fel. Rendben?

-          Rendben. – egyeztem bele, bár nem szívesen hagytam Lizit egyedül ezzel az alakkal…

-          Akció indul! – kacsintott rám, majd megfordult, és a fiúhoz lépett.

A további eseményeket nem láttam, mert már akkor rég a szobámban ültem Eliza SMS-ére várva, amiben (amikor megérkezett) egészen más állt, mint amire számítottam…

Anyáék még alszanak, és én is visszafeküdnék picit. Öltözz vissza pizsibe és próbálj meg pihenni legalább egy órát.

Puszi: Lizi

Ahogy ott feküdtem az ágyamban Eliza utasítására, elkezdtem unatkozni. Így elővettem a képeket, amik az akváriumban készültek. Gondoltam, beragasztom Lulut (így neveztem el). Lulu volt a kedvencem, és nagyon jól összebarátkoztunk, mikor ott jártunk. Sokáig a szemembe nézett, míg ott álltam az üveg másik oldalán és őt figyeltem. Ráadásul még séta közben is követett (végig mellettem úszott). Akkor azt kívántam, bárcsak tudna ő is járni...

Tom Buchanan

XXX. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 31. Hétfő:

Ma van az év utolsó napja. Holnaptól 2013-mat fogunk írni. Ma van szilveszter, anyáék pedig (mint minden évben) bulit szerveznek. Azonban úgy gondolom, hogy már túl idős vagyok ahhoz, hogy az őseimmel ropjam egész este. Fiatal vagyok, és fiatalok közt van a helyem! Csak egy a bibi. Nem hívtak meg sehova. Igen, bármilyen kínos is beismernem, egyetlen meghívást sem kaptam senkitől...

Reggel arra ébredtem, hogy húgom a fejemen ül, és ezt ordibálja:

-         MA VAN SZILVESZTER! MA VAN SZILVESZTER! MA VAN SZILVESZEEEEER! MAVANSZILVESZTERMAVANSZILVESZTER!!!

Csodás volt erre kelni, mit nem mondjak…

-         Laura! Laura, szállj már le a fejemről! – próbáltam lecsitítani, hiszen nem akartam, hogy felverje az egész házat. Sajnos, ez a próbálkozásom is kudarcba fulladt.

Ránéztem az órámra. Éjfél van.

-         Laura, ember vagy te egyáltalán? Tudod, hogy mennyi az idő?

-         Igen! – válaszolta vidáman. – Éjfél múlt egy perccel. Kicsi vagyok, nem hülye!

Mintha öt doboz energiaitalt vedelt volna be. Ha hat órától fent vagyok mennyi az esélye egy tízes skálán, hogy nem bírom ki éjfélig? Egy erős 8-as, azt hiszem…

-         De csak a hülyék kukorékolnak így az éjszaka kellős közepén! Mit csinálsz te itt ilyenkor? Menj vissza aludni!

-         Már holnap van! Éhes vagyok, és amúgy sem tudok aludni. Amióta eljöttünk otthonról, nem korcsolyáztam. Szeretnék kimenni a korcsolyapályára.

-         Laura! Nem megyek ki korcsolyázni veled az éjszaka tök egyedül! Hideg van kint, fáradt vagyok és amúgy is koriztunk már itt, Londonban. Nem emlékszel?

-         De csak egyszer! – fakadt ki Laurából. – Olyan igazságtalan vagy Liz! Gyere már! Gyeregyeregyere máááááár!

-         Halkabban! – suttogtam.

Viszont minél halkabban beszéltem, Laura annál hangosabb és hangosabb lett. Ismerem már nagyon rég óta. Ő az a típus, akit hiába győzköd az ember, ha a fejébe vesz valamit, nem tágít. Ez egy nagyon jó tulajdonsága, és a későbbiekben az előnyére is válhat, most azonban a pokolba kívántam. Nem tehettem mást, megadtam magam.

-         Rendben. – megadóan felemeltem a két kezem. – De ez nagyon nem helyes, drága húgocskám…

-         Juhúúúúúú! – pattant fel örömében. – Megyek öltözni! – elvigyorodott, majd átrohant a szobájába.

Ahogy kiment, visszazuhantam az ágyamba, és azonnal elaludtam. Viszont sajnos Laurának sem tartott sokáig az öltözködés. Egy negyed óra múlva újra ott toporgott az ajtóban.

Miután másodjára is felvert, már kénytelen voltam kikászálódni az ágyból és felöltözni. A választásom a fekete alapon rózsaszín és sötétkék pöttyös ruhámra esett. Felvettem hozzá egy vastag, fekete harisnyát meg egy rózsaszín sálat. A hajam kócos volt és egyáltalán nem volt kedvem egy hajkefével tépni a hajam, úgyhogy csak szimplán összefogtam abban a reményben, hogy úgysem maradunk kint sokáig. A sarokban megtaláltam a korimat, felkaptam, majd Laurával az oldalamon lelopóztunk a földszintre. Ott felkaptam a hozzám legközelebb lévő, fekete kabátot meg egy pár kesztyűt, és kiléptünk a fagyos estébe. Annak az egynek örültem, hogy Lau normálisan, melegen öltözött fel, és hogy nem kellett vissza küldenem átöltözni. Most is, mint mindig, elég viccesen nézett ki. Egyedi a stílusa, és ő pont így tökéletes. Színes virágmintás leggingszet választott, hozzá egy keresztbe csíkos, zöld pólót és egy lila kötött pulcsit. Ami a kabátját illeti, a citromsárgát vette fel a kék színű kiscsizmájával és bélelt kesztyűjével.

Indulásra készen. A kérdés csak az, hogy merre. Emlékszem, mikor elsőnek korizni mentünk még fényes nappal volt. Akkor a koripályára tartottunk, de útközben összetalálkoztunk Blairrel, aki leégetett mindenki előtt. De akkor ismertem meg Ericket is, úgyhogy végül nem is bánom, hogy ez az egész megtörtént.

-         Jobbra! – adtam ki az utasítást.

Mire megérkeztünk a pályához, már minden fáradtságom elszállt, hiszen a friss, esti levegő felébresztett pillanatok alatt. A korcsolyapálya szépen kivilágított, tágas pálya volt, rajta több korcsolyázó, mint amennyire számítottam. Legalább tudom, hogy nem vagyunk teljesen egyedül, és már csak kevésbé hittem az ötletet őrültségnek, hiszen végül is nem mi voltunk az egyetlenek, akik eljöttek ide, csak úgy, esti kiruccanásként.

Felhúztuk a korit, és kéz a kézben ráléptünk a jégre, és csak percek kérdése volt, s Laura máris úgy száguldozott, mint aki születésétől kezdve mást sem csinált, csak ezt. Nekem kicsit több idő kellett, míg újra hozzászoktam a korihoz. Nagyon boldog volt, láttam az arcán, hogy valóban boldog és örül, hogy velem lehet. Pirulettezett, leguggolt, ugrott, hol felgyorsult, hol lelassított… Egy ilyen gyerek mellett nem lehet unatkozni! Vicceket is mesélt, rengeteget! Főleg favicceket, amik úgy emésztik fel az ember agysejtjeit, mintha a Valóvilágot nézném az RTL-en, otthon. Na jó, az utóbbi talán a háromszorosát is felemészti, de szerintem a lehetett érteni a célzást. Az este talán legnagyobb vicce az utolsó volt, amin akkorát röhögtem, hogy majdnem elestem.

-         Lizi! Szerinted miért nincs haja a halnak?

-         Nem tudom. – válaszoltam. Bevallom, egy percre valóban elgondolkodtam rajta. – Na, miért?

-         Mert soha nem tudná megszárítani!

Nagyon vicces lány, ez tény és való. Apa humorából sajnos az összes neki jutott.

Ahogy ott beszélgettünk és koriztunk, megláttam egy ismerős arcot. Thomas Buchanan. Hogy miért nem írtam róla eddig? Mert úgy éreztem, hogy felesleges rá pazarolnom a tintát, ha nincs is közünk egymáshoz. Mivel valóban nincs. Csak nem írhatok a suli összes tanulójáról? Mindenesetre Tom a legnépszerűbb srácok egyike a suliban és az összes csaj bálványa. Mindenki azt mondja róla, hogy egy álompasi, annak ellenére, hogy őszintén szólva elég hátborzongató egy alak. Ha teheti, mindig félrehúzódik és magába zárkózik. Jobban szeret egyedül lenni és csak nagyon ritkán szólal meg. Egyébként ő a suli kosárcsapatának a csapatkapitánya és Marcus Crawford egyik legjobb barátja. Bár megfigyeléseim szerint gyakran még Marcus sem tudja eldönteni, hogy barátja, mit miért csinál. Most joggal felmerülhet a kérdés, hogy mit is látnak akkor a lányok ebben a srácban? Egyszerű a válsz. Tom pont a titokzatosságáért és rejtelmességéért olyan szexi. Ha van valami olyan tulajdonságod, ami kíváncsivá teszi az embereket, egyre jobban kezdenek majd el érdeklődni irántad. Ez már csak ilyen...

Ahogy ott állt tőlem pár méterre jobban szemügyre tudtam venni. Jóképű volt, mint ahogy azt már akkor megállapítottam, mikor legelőször megláttam a suliban. Megérezhette, hogy őt bámulom, mert arca férfias vonásainak tanulmányozása közben rám pillantott. Ám ahogy azt később észre kellett vegyem, nem vette le rólam a szemét, ahogy összetalálkozott a tekintetünk. Éreztem, hogy tekintete egészen a csontjaimig hatol. Percekig néztünk egymással farkasszemet, és kezdtem nagyon zavarban érezni magam, s így arra az elhatározásra jutottam, hogy tennem kell valamit. Bár nincs túl sok tapasztalatom e téren, azt azért tudom, hogy a fiúk két esetben fognak kezdeményezni. 1: Ha falkában vadásznak. 2: Ha az áldozat egyedül van. Lau eddig megvédett az éhes farkas elől, ám nem bujkálhatok örökké. Ráadásul nem is volt nagyon ellenemre, hogy megtámadjanak…

Szerencsémre nem messze a pályától különböző utcai árusok árulták frissen sült ételeiket vagy frissítő italaikat az éhes és kimerült korcsolyázóknak.

-         Laura, nem hozol valamit inni- és enni?

Örült neki, hogy végre van valami feladata, így vidáman teljesítette kérésemet és egy pillanat múlva fel is szívódott.

A tervem tökéletesen működött és a fiúkkal való sejtéseim is beigazolódni látszottak, ugyanis ahogy egyedül maradtam, Tom elindult felém. Próbáltam úgy tenni, mintha nem számítanék arra, hogy jön és mit sem sejtve korizni tovább (persze olyan lassan, amilyen lassan csak tudok, hogy minél hamarabb utol tudjon érni).

-         Szia! – köszönt, miután beért.

-         Szia! - egyenesen a szemébe néztem, és próbáltam kiolvasni belőle, hogy mit akar tőlem.

-         Mit csinálsz te itt?  – kérdezte.

-         A húgom nem tudott aludni. Te?

-         Nem tudtam aludni. – válaszolt. – Nem gond, ha csatlakozom hozzád? – kérdezte.

-         Tudod a nevem? – a kérdésre kérdéssel felelek mindig be szokott jönni.

-         Igen. Eliza Greenfield. - válaszolt.

-         Akkor igen. - mosolyogtam rá.

-         És te tudod az enyém?

-         Thomas Buchanan.

-         Te tényleg tudod a nevem? – olyan arcot vágott, mintha azt közöltem volna vele, hogy tegnap találkoztam Itivel.

-         Ne tégy úgy, mintha annyira meglepne. A suliban mindenki tudja. Azt is, hogy hova szoktál menni ebédelni, hogy hol laksz, hogy van-e kutyád, hogy kik voltak a barátnőid sőt, még azt is, hogy melyik WC-t szoktad használni. – egyébként ez tényleg igaz volt.

-         A népszerűség átka… - nevetett Tom. – Te ezt mind tudod rólam?

-         Nem igazán izgat, hogy hova jársz pisilni. Ami meg a többit illeti, az nekem bőven elég, ha tudom a neved.

-         Miért fontos, hogy tudd a nevem? – azt hiszem, próbálja a macsót játszani és mindenáron el akarja érni, hogy úgy jöjjek ki a helyzetből, mintha én mozdultam volna rá, és nem fordítva…

-         Nem fontos. Csak mindenkinek illik tisztában lennie legalább azzal, hogy hogy hívják az osztálytársait. Legalábbis én így gondolom.

Most pár percnyi szünet következett. Azt már levettem, hogy az egója az eget veri és azt is, hogy tetszem neki. Gondolom, hozzászokott, hogy csak csettintenie kell és bárkit megkaphat, akit csak akar.

-         Hol töltöd a szilvesztert, Eliza?

-         Miért akarod tudni? – kérdésre kérdéssel. Kezdek undok lenni. De nem izgat.

-         Csak megkérdeztem. – válaszolt egykedvűen.

-         Miért, te?

-         Hát, tuti, hogy nem otthon.

-         Ja, gondolom egy csomó házibuliba meghívtak már és most azon agyalsz, hogy a tíz közül melyiket válaszd. – na jó, ez tényleg undok volt…

-         Nem hívtak meg még sehova, mi? – nézett rám kárörvendően.

-         Ezt meg honnan veszed? – próbáltam meglepetést színlelni, amibe egy nagy adag felháborodott arckifejezést is kevertem, hogy hogy mer egyáltalán ilyet feltételezni. Nem szabad, hogy lássa rajtam, hogy az ütése célba talált.

-         Tudod, az emberek akkor szoktak így viselkedni, ha féltékenyek a másikra.

Most komolyan kötekedni akar velem?

-         Nem vagyok féltékeny! – csattantam fel. Kikérem magamnak!

-         De igen, az vagy!

Na, tessék, most meg elkezdett velem vitatkozni. Kinek képzeli ez magát? Nem kell külön mondanom, hogy az első benyomásra tett varázsa rögtön elillant…

-         Te meg egoista és bunkó! – kezdtem kijönni a sodromból.

-         Ez csak egészséges önbizalom. – láthatóan élvezi, hogy húzhatja a fejem.

Hogy lehet vitatkozás közben végig vigyorogni?!

-         Tudod, csak az a baj az efféle egészséges önbizalommal, hogy könnyen pofára eshetsz. És te nem tűnsz olyannak, aki képes a földről felállni, mielőtt eltaknyolt.

-         Egyszer mindenkinek fel kell állnia, hacsak nem akarja eltölteni az egész életét a földön fekve.

Ez után a mondata után, hogy még jobban nyomatékosítsa mondanivalóját, lepillantott a földre. Mint azt pár pillanattal később megtapasztaltam, nem ez volt vele az egyetlen célja. A földről nem rögtön a szememre ugrott vissza a tekintete, hanem szép lassan vándorolt fel a lábujjamtól kezdve a lábszáramon, a combomon, a csípőmön, a mellemen át az arcomig. Hogy mer így végigpásztázni? Perverz disznó!

-         Ez csak egy metafora volt! – ebben a mondatban minden tehetetlen dühöm benne volt.

Talán túlságosan is felemeltem a hangom, mert hirtelen mindenki minket kezdett el bámulni.

-         Honnan tudod, hogy az enyém nem az volt? Egyébként pedig innen látszik, hogy egyáltalán nem ismersz.

Tom higgadt maradt, semmi jelét nem mutatta, hogy zavarta volna, ahogy az emberek minket néznek, vagy az, hogy kiabálok vele.

-         Akkor miért jöttél ide? Egy ilyen lányhoz, mint amilyen én vagyok? Csak hogy az orromra kösd, hogy népszerűbb vagy? Hogy érzékeltesd, hogy a magamfajta lányok mind alsóbbrendűek nálad és örüljenek, hogy egyáltalán rájuk nézel? Hogy felidegesíts, hogy aztán ordibáljak és úgy tűnjön, mintha én lennék a hülye? És aztán még én érzek bűntudatot és azon gondolkodok, hogy hogy lehettem ennyire gyökér, amikor te provokáltál engem! Tudod ez a baj a magadfajtákkal, elitkém! Ugyanaz, mint Blairrel. Egy kutya, mindegyikőtök. Csak mert sok pénzetek van, a legdrágább kocsival jártok suliba és a legmenőbb cuccokat hordjátok még nem jogosít fel titeket arra, hogy így bánjatok a másikkal!

Már éppen készültem arra, hogy faképnél hagyom és elviharzom, amikor úgy éreztem, még muszáj mondanom neki valamit.

- Ja, és még valami! Nem vagyok rád féltékeny! És ha felajánlkozna az alkalom arra, hogy cseréljek veled, csak úgy megjegyzem: habozás nélkül visszautasítanám ezt a lehetőséget!

Hozzáteszem, hogy azért akadtam ki ennyire, mert megtudtam, hogy ma jött össze Blair és Harry. Máris ezer megy egy smacizós képük van fent a Facebookon (az egyiken Blair meg is jelölt). Az a csaj mindent elvett tőlem. A fiút, akibe azóta szerelmes vagyok, mióta csak megláttam; a büszkeségem, amikor hozzájárult ahhoz, hogy lezúgjak a lépcsőn; az esélyemet, hogy népszerű lehetek... MINDENT! És most Tommal teljesen betelt a pohár.

És ő erre hogy reagált? Még egy arcizma sem rezzent, higgadt maradt. Körülbelül annyi jelentőséget tulajdoníthatott a szavaimnak, mint az aznapi időjárás jelentésnek a rádióban.

Mikor befejeztem, egészen közel hajolt az arcomhoz, annyira, hogy az orrunk majdnem összeért. Mélyen a szemembe nézett, mintha azon keresztül akart volna a lelkembe látni (mint később kiderült, nem volt szüksége közvetítőre), és ezt vágta a fejemhez:

-         Tudod, nem minden vagyonos ember olyan, mint az a gazdagokról alkotott kép a fejedben. Ha ismernél, akkor nem hasonlítottál volna Blairhez. De te csak ítélkezni tudsz és arra már nem veszed a fáradságot, hogy valóban belenézz annak az embernek a lelkébe, akiről épp a véleményed alkotod. Ítélkezni könnyű. De én úgy érzem, hogy ezzel csak magadat mentegeted. Csak bebeszéled magadnak, hogy minden és mindenki rossz, és ezért ilyen rossz az életed. És igazad van! Könnyebb ujjal mutogatni a másikra, mint magadba nézni.

Mintha minden egyes mondatával lekevert volna nekem egy büdös nagy pofont. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Éreztem, hogy elönt a forróság és a szégyen. Igaza van. De ezt soha nem fogom neki beismerni!

Miután látta, hogy a képem olyan vörös, mint a főtt rák, még hozzátette:

- Egyébként aranyos vagy, amikor mérges vagy. Szép színt ad az arcodnak.

Ahogy távolodott, követtem a szememmel. Volt valami ijesztő ebben a halál nyugodt viselkedésben. Valami ijesztő, idegesítő, de egyben vonzó is.

Döntenem kellett, mégpedig azonnal. Ha hagyom elmenni, úgy könyvel el, mint egy kibírhatatlan, veszekedős, erős kisebbségi komplexusban szenvedő csajt, akivel (mondjuk csak ki bátran) egy levegőt szívni sem érdemes.

Viszont ha utánamegyek, azzal mindent elrontok és visszatérek a "csak egy csitri, akit bármikor megkaphatok, amikor csak akarok" szintre. Másrészt ezzel a tettel igazat adnék neki. És ezt semmiképpen sem akartam.

Egy másodperc alatt mérlegeltem a lehetőségeimet, majd végül egy köztes megoldás mellett döntöttem.

-         Otthon.

Tom megfordult, arcán meglepettség tükröződött. Jobb szemöldökét felhúzva visszakérdezett:

-         Mi?

-         Kérdezted, hogy hol töltöm a szilvesztert. Hát itt a válasz: otthon.

Erre Tom elmosolyodott, biccentett a fejével, és folytatta útját.