Mínusz pontok meg miegymás

XXXV. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 31. Hétfő:

Senki sem szólt semmit, senki se mozdult. Ott álltam, nekidőlve a suli falának, Tom karjainak börtönében. Nem akartam, hogy vége szakadjon ennek a pillanatnak, pedig jól tudtam: egy szemét áll előttem, aki miatt még nagyon sokat fogok sírni. Ennek ellenére úgy vonzott ez a srác, mint vasat a mágnes. Tudtam, hogy végzetes hibát követek el, azzal, hogy nem lököm el magamtól és hogy még meg sem próbálok elhúzódni.

-          Adj esélyt arra, hogy boldoggá tegyelek. – suttogta elhaló hangon. Ez sokkal jobban hangzott segélykérésnek, mint kérésnek.

-          Megbántottál, és mindezek ellenére így viselkedsz velem. – mikor ezt mondtam, végig a földet néztem, de mielőtt belefogtam volna a következő mondatomba, felkaptam a fejem, és mélyen a szemébe néztem. – Nem tartasz tiszteletben!

-          Jobban tisztellek, mint amennyire szeretném. – jelentette ki.

Hű, ez tényleg nagyon meggyőző volt!

-          Akkor ezt ki is kellene mutatnod! – elléptem a Tom karjai által alkotott ketrecből. Hagyta. Még egy mínusz pont! – Nem gondolod?

Tom rám nézett, majd felnevetett. Olyan harsányan nevetett, hogy már azt hittem, hogy soha nem fogja abbahagyni. Nagy meglepetésemre ez a nevetés nem gúnyos volt. Sokkal inkább tűnt úgy, hogy valóban szórakoztatónak találja a dolgot. Még egy mínusz pont! Ennyit arról, hogy mennyire tisztel...

-          Tudod, sosem találkoztam még egy olyan lánnyal, mint te Eliza Greenfield! – nevetett. – Sőt, az az igazság, hogy még hasonlóval sem.

-          Ezt most bóknak vegyem vagy sértésnek? – kérdeztem.

-          Vedd, aminek akarod. – rántott egyet a vállán. Bunkó! Mínusz pont!

-          Te aztán tudod, hogy hogy kell elcsábítani egy lányt! – forgattam a szemem.

-          Először csinálom. – mosolyodott el szégyenlősen. Csak nem hoztam zavarba!?

-          Ezt meg hogy értsem? – kérdeztem hitetlenkedve.

-          Értsd úgy, hogy nem vagy egy könnyű eset. – kacsintott rám.

-          Ezért érdekellek annyira?

-          Igen, többnyire. – Már mínusz négynél tartunk, Tom! -  Bemegyünk?

Azzal rányomta a parókámat a fejemre, amit gőzöm sincs, hogy mikor vett fel a földről. Hála Istennek nem ment tönkre, és még sáros sem lett! Na jó, talán túloztam ezzel kicsit, de egyáltalán nem volt feltűnő, úgyhogy úgy döntöttem, hogy az est hátralévő részén is rajtam lesz.

Aztán felajánlotta nekem a karját. Én hülye, elfogadtam.

Bent minden ugyanolyan volt, mint mikor kimentem. Csak a kaja lett kevesebb...

-          Hozol nekem valamit inni? – kérdeztem Tomot.

El akartam küldeni magam mellől legalább pár percre, hogy megkereshessem Ericket. Csak miattam jött el, és rosszul éreztem magam, hogy egyedül hagytam.

Tom rám vigyorgott, majd távozott. Remélem, hogy ráborul a puncsos tál és lemossa az arcáról azt az elégedett vigyort!

-          Szia! – köszönt Erick, majd ő is nekidőlt a falnak, amit pár perccel ezelőtt sajátítottam ki magamnak, hogy így figyeljem tovább az est eseményeit, és (nem utolsó sorban), hogy szemmel végigkutathassam a termet legjobb barátomat keresve, aki mellesleg hamarabb talált rám, mint én rá. Ciki!

-          Szia! – köszöntem vissza. – Épp téged kerestelek.

-          Hol van Tom? – mintha meg se hallotta volna, amit az imént mondtam.

-          Elküldtem, hogy átkutathassam a termet téged keresgélve. – látszólag örült ennek a kijelentésemnek. -  Puncsért ment. – folytattam. – Mindjárt visszajön. – Ez már kevésbé tetszett neki. Ráhagytam.

-          Értem.

-          Jól mulatsz? – tereltem el a témát.

Próbált mosolyt erőltetni az arcára. Nem sikerült neki. Vagyis… elég idiótán festett.

-          Pazarul!

-          Nem igaz. – jelentettem ki egykedvűen. – Nem valami jól tudod álcázni, ha rossz a kedved.

-          Pedig még játszottam is az iskolai színdarabban. Tavaly, azt hiszem...

-          Hát… csapnivaló színész lehetsz! – nevettem.

Ő oldalba lökött, amitől csak még jobban nevettem. Végül ő is elmosolyodott, majd sóhajtva így szólt:

-          Elképesztő, hogy még ilyenkor is meg tudsz nevettetni.

-          Erre jók a barátok. – kacsintottam rá.

-          Ja… a barátok… - dünnyögött inkább magának, mint nekem. Nem vettem tudomásul.

-          Hé! – tettem a vállára a kezem. – Végy egy mély lélegzetet, és emlékeztesd magad arra, hogy csak ez a nap szar, és nem az élet. Ezt jobb, ha most megjegyzed, és soha nem felejted el.

-          Hűha! Ne tetováltassam is magamra, ó Eliza, az élet titkainak nagy tudója? – ezt úgy mondta, mintha épp szellemet idézett volna meg. Jót mulattam rajta.

-           Lehet, hogy jobban tennéd! – nevettem.

Ezzel a mondattal be is fejeződött a beszélgetésünk. Legalább is azt hittem.

-          Haza megyek. – jelentette ki öt perc hallgatás után.

-          Rendben. – válaszoltam automatikusan nem tudva, mit is jelent az a szó, amit kimondtam.

A válaszomat hallva Erick szemében valamiféle szomorúság csillant, majd megfordult, és távozni készült.

-          Hé! – szóltam utána. Megfordult, és kíváncsian szemlélt a tömegen keresztül. – Hazakísérsz?

Ez a kérés eléggé meglepte. Bólintott, aztán ismét megfordult, és folytatta útját a kijárat felé. Én egy tizedmásodperc alatt utolértem. Kilépve az iskolaépületből megkérdezte, hogy melyik úton akarok menni. A hosszabbat választottam. Minél később érek haza, annál jobb. Ő ebbe boldogan beleegyezett. Karöltve sétáltunk. A csípős, téli levegő teljesen kimosta a fejemből a szennyes gondolatokat. A házakból zene dübörgött és a bulizó (részeg?) emberek kurjongatásai szűrődtek ki az utcára. Figyeltem a házakat, és elképzeltem a bennük lakó embereket és azok élettörténeteit. Elhaladtunk egy nagy, kék ház mellett. Az ablakai sötétek voltak és semmilyen mozgást vagy zajt sem lehetett hallani bentről. Lehet, hogy egy család lakik itt. 

      - Egy kisgyermekes család. – gondoltam. - Már rég elmúlt a lefekvés ideje. A szüleiknek bizonyára csendes szilveszterük lesz idén. Jobban belegondolva, nem is lehet olyan rossz. Egy romantikus, szilveszteri vacsora gyertyafénynél, két pohár pezsgő, csók éjfélkor…

-          Lizi, már megint nem figyelsz rám. – ábrándozásomat Erick szakította félbe.

-          Mi? – mintha csak az imént ébredtem volna fel…

-          Azt kérdeztem, hogy felmehetek-e hozzátok.

-          Fel, persze. Legalább a szüleim addig sem rendeznek jelenetet. Legalábbis remélem, hogy a jelenlétedben nem… - motyogtam magam elé.

Előttünk a sötét utcán egy Laura-korabeli kislány alakja rajzolódott ki a sötétben. Mellette egy kiskutya ballagott. Mit kereshet egy kislány ilyenkor kint, a sötét utcákon? Mikor a lámpafény megvilágította a kislányt, láthatóvá téve az arcát, halkan felsikítottam.

-          Laura! – kiáltottam fel. Mellettem Erick is ugyanolyan döbbent arcot vágott, mint amilyet én is vághattam.

Kishúgom, látva, hogy kikkel találkozott össze, felkiáltott:

-          Lizi! Erick!

Beleszaladt a karjaimba, én pedig boldogan öleltem át. Éreztem, hogy remeg.Pár pillanat múlva kitört belőle a megkönnyebbült sírás.

Mikor félig-meddig sikerült megnyugtatnom, megkérdeztem, hogy hogy került ide.

-          El… - kezdte, de elcsuklott a hangja. – Elvittem Fagyit sétálni. Nem néztük, hogy merre sétálunk, csak mentünk. Aztán…

-          Jól van, jól van Lau. Azt hiszem, már értem. Semmi baj, már itt vagyok.

-          Hazamegyünk? - kérdezte.

Bólintottam, majd kézen fogtam, és tovább ballagtunk.

Természetesen a házat üresen találtuk. Nem lepődtem meg.

-          Ennyit a szilveszteri partiról… - biggyesztette le a száját Laura.

Majd én megmutatom anyáméknak, hogy tudunk mi nélküle is egy jót mulatni!

-          Ki mondta, hogy egy szilveszteri partihoz anyáék is kellenek? Amúgy is… apa tök szarul táncol! – mosolyogtam Laurára.

-          Ez igaz! – nevetett.

-          Akkor, van kedved velem és Erickkel bulizni itthon?

-          Igen! – A kérdés hallatára felcsillant a szeme.

Elkezdődött a készülődés. Laura felszaladt a padlásszobába, ahova a díszeket pakoltuk. Addig Erick átkutatta a szekrényeket, fiókokat és a hűtőt rágcsálnivalókért. Én pedig felszaladtam a szobámba a lila parókámért, amit pont az ilyen alkalmakra tartogattam. Leszedtem az arcomról a vakolatot. Csodálatos érzés volt, hogy az arcbőröm újra kap levegőt… Aztán ledobtam az összes ruhámat, becsavartam magam egy törölközőbe és átmentem a fürdőbe zuhanyozni. Zuhanyzás közben éreztem, hogy a víz nem csak az aznapi kosztól és izzadságtól szabadít meg. Eddig olyan érzésem volt, mintha egy nagy sziklát cipeltem volna a hátamon. Zuhanyzás után azonban teljesen megszabadultam ettől a tehertől. Frissebbnek és felszabadultabbnak éreztem magam, mint valaha! Valahogy… teljesen ellazultam.

Végül csak eljutottam a szobámig, ahol belebújtam egy farmerbe meg egy egyszerű, szürke pulcsiba. Mikor épp a parókámat akartam a fejemre nyomni, Erick hangja hallatszott a földszintről.

-          A francba! Nincs semmi kaja!

Ezt meghallva lekiáltottam neki:

-          Majd én elmegyek kajáért! Csak egy pillanat!

Feltettem a fejemre a parókám, és lementem a lépcsőn. Laura Erick fényképezőjével a kezében szaladt elém.

-          Csinálhatok rólad egy képet?

-          Persze.

Halványan elmosolyodtam. A vaku villanása után azon kaptam magam, hogy a parókám már nincs a fejemen. Lau ugyanis olyan villámgyorsan kapta le a fejemről, hogy észre sem vettem (lehet eltompultak az érzékeim…).

-          Egy fél óra múlva itt vagyok! – borzoltam fel Laura haját, miközben a kabátomat vettem.

-          Ne menjek veled? – kérdezte Erick.

Erre válaszul csak egy rosszalló nézést kapott . De úgy látszik, ebből is tökéletesen megértette az enyhe célzást, és úgy látszik, beletörődött a helyzetbe.

-         Rendben, de siess vissza!

Erick úgy viselkedik velem, mintha az apám lenne…

-          Akkor jövök vissza, amikor akarok!

Rávágtam az ajtót.

Unom már, hogy mindenki jobban tudja mint én, hogy mi a jó nekem! Elegem van abból, hogy parancsolgatnak, hogy rövid pórázon tartanak, hogy matt hülyének néznek…

Azért vállaltam el a bevásárlást, hogy legalább egy fél órára egyedül lehessek kint, a friss levegőn. Kicsit elegem van már abból, hogy mindig van valaki, aki a nyakamban liheg…

Az igazat megvallva nem is tudtam, hogy van-e itt valahol a környéken éjjel-nappali. Csak sétálni akartam egyet. És most sétáltam. Közben azon merengtem, hogy hova menjek kajáért.

-          Csak találok erre valahol egy benzinkutat… - morfondíroztam magamban.

Viszont mikor már vagy egy háromnegyed órája bolyongtam a sötét utcákon, elbizonytalanodtam. Sőt, kezdtem egyre paranoiásabban viselkedni. Többször is hátrafordultam, mert folyton az az érzésem támadt, hogy valaki követ. Egy pillanatra mintha lépések hangját hallottam volna. És ha ez nem lett volna elég, még a hó is elkezdett esni...

-          Na jó, most már elég, Eliza! Hülyén viselkedsz! - csitítottam magam.

Na tessék, most meg elkezdtem magamban beszélni! Még szerencse, hogy nincs itt az anyám, mert ha itt lenne, tuti bezárna egy diliházba. Legalább addig sem lenne gondja velem…

Őszinte leszek. Féltem. Ismét elkezdtem magamban beszélni:

     - Nem kellene késő éjjel egyedül bolyonganom ezeken az elhagyatott utcákon...

Tudniillik nem épp London legforgalmasabb utcáit választottam esti sétám helyszínéül.

-          Valóban nem, kislány. – szólalt meg egy idegen hang a hátam mögül. Majd meghallottam eddigi életem leggonoszabb kacaját.

Megfagyott bennem a vér.

Csókközeli élmény

XXXIV. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 31. Hétfő:

-          Hozzám jössz feleségül?

Josh kérdése egy pillanatra meglepett. De csak egy pillanatra, hiszen tudtam, hogy csak szivat. Aztán éreztem, ahogy valaki megfogja mindkét vállam, és gyengéden magához húz. A gerincemen jóleső borzongás futott végig, ahogy hátammal a mögöttem álló izmos mellkasához simultam.

-          Remélem, hogy nem fogadod el ezt a légből kapott ajánlatot. Van pár befejezetlen ügyünk, Eliza Greenfield.

Tom hangja olyan mély és nyugodt volt, hogy engem is sikerült lehűtenie vele. De aztán eszembe jutott, hogy nem jött értem. Lefejtetettem a kezeit a vállamról, majd megfordultam, és egyenesen a szemébe néztem.

-          Magyarázatot kérek.

Állta a tekintetem. Csak akkor vettem észre azt a bazi nagy lila foltot a szeme alatt…

-          Dolgom volt.

-          Nos… - Ez akkor sem magyarázat és nem fogom hagyni, hogy még egyszer így megalázzanak – akkor keress magadnak egy olyan lányt, akire hajlandó vagy időt szakítani. Ha van egyáltalán ilyen a bolygón…

Aztán színpadiasan sarkon fordultam, hogy lelépjek. Ha akkor tényleg sikerült volna elmennem, talán lett volna valamilyen hatása annak, amit mondtam. Tom természetesen ezt nem hagyta. Megragadta a karom, és visszahúzott.

-          Hé, mondtam, hogy dolgom volt!

-          Akkor mi most megyünk is… - a veszekedést (mert ez már azzá fajult) Josh hangja szakította félbe.

Megértem, hogy Josh amint csak lehet, le akart lépni a színről. Legszívesebben én is elmenekültem volna ebből a szituációból, de mivel én voltam ennek a főszereplője, ezért ezt nem tudtam megtenni. Így csak féltékenyen figyeltem, ahogy Kevinnel az oldalán elhagyja a tornatermet.

-          Tudod, nem igazán értelek.

-          Nem is kell, hogy megérts. Nem várom el tőled. – ez volt a két leglealacsonyítóbb mondat, amit életemben hallottam.

-          Most én beszélek! – förmedtem rá. – Amit tettél, az nagyon nem volt szép. Őszintén szólva, rohadtul megbántottál. És úgy gondolom, hogy két szónál többet érdemlek, még akkor is, ha nem is tartasz valami sokra.

És ekkor eltört a mécses. Szerencsére nem kezdtem el bőgni. Csak sírtam, de ez a sírás néma volt és belülről jövő. Bár folytak a könnyeim, egy hangot sem adtam ki, csak remegtem és próbáltam legyömöszölni az érzéseimet a torkomon le, egyenesen a gyomromba. Aztán hirtelen szánalmasnak éreztem magam, megfordultam és elfutottam. Út közben felkaptam a kabátom, és már az udvaron is voltam. A csípős, decemberi levegő segített abbahagyni a sírást. Aztán Tom tűnt fel az iskola főbejáratánál. Ahogy megláttam, rögtön elkezdtem futni az ellenkező irányba (én hülye, nem az utca, hanem a hátsó udvar felé vettem az irányt). Tom utánamvetette magát, és (mivel jóval gyorsabb volt nálam) már az iskolaépület mögött sikerült beérnie. Gondolkodás nélkül elkapta a csuklómat, magához rántott, majd összefonta a karjait a csípőm körül, és szorosan magához ölelt. A paróka a földön landolt. A sárban. De abban a pillanatban ez nem igazán izgatott. Sokkal inkább ő. Aztán ezt az egy szót suttogta a fülembe:

-          Sajnálom.

Amikor hozzám ér, vagy mikor beszél hozzám… Olyan lelkiállapotba kerülök, amit még sosem tapasztaltam. Egy kicsit olyan, mintha lebegnék, csak közben szaporább lesz a szívverésem és megugrik a pulzusom. Pár pillanatig megengedtem magamnak, hogy kiélvezzem ezt a helyzetet, majd kibontakoztam az öleléséből.

-          Ne sajnáld. Néha csak akkor látunk tisztán, miután a szemünket már elmosták a könnyek.

-          Te még nagyon távol állsz attól, hogy tisztán láss. – tett egy lépést előre.

-          Azt nem te döntöd el. – csattantam fel.

-          Miért vagy velem ilyen? – kérdezte sértődötten.

-          Mert megérdemled. De mivel úgysem jelentek neked különösképpen semmit, így valószínűleg nem igazán üt szíven a kijelentésem. – mondtam.

-          Hát még mindig nem érted?

Dühösen, ennek ellenére mégis gyengéden a falhoz nyomott. Közelebb hajolt, és suttogva így folytatta:

-          Én TÉGED akarlak! Mindenedet! A tested, a szíved, a lelked… Az egész lényed. Nem kell más, csak TE! Engedd, hogy szeresselek!

A szívem úgy zakatolt, mint egy gyorsvasút. Elakadt a szavam, nem tudtam mit mondani. Ekkor Tom, még mielőtt észbe kaphattam volna, közvetlenül a mellem fölé, a szívemre tette a kezét.

-          Olyan hangosan ver a szíved, hogy hallom minden egyes dobbanását.

A megjegyzése megtette a kellő hatást. Elpirultam, majd szégyenlősen, mint egy kislány, lesütöttem a szemem. Erre elmosolyodott, és így folytatta:

-          Azt hiszem, ez az új kedvenc dalom.

Laura bosszúra szomjazik

XXXIII. rész

Laura Naplójából:

2012. december 31. Hétfő:

Remélem, Lizi nem gondolta komolyan, hogy képes leszek visszaaludni? Mert ha igen, akkor nagyon nem ismer. Teljesen éber voltam, éberebb, mint valaha! Ennek ellenére valahogy, valamikor, valamiért mégis elaludtam…

Mikor felébredtem, már késő délelőtt volt, így úgy döntöttem, ideje lemenni és reggelizni valamit. Mekkora pazarlás! Elpazaroltam az év utolsó napjának majdnem a felét! A többi részét nem szabad veszni hagyni, ezentúl minden egyes másodpercet ki kell élveznem! Nem is vesztegettem a drága időmet holmi öltözködéssel, így pizsiben mentem le az étkezőbe.

Apa és anya már rég fent volt. Köszöntöttek, mikor beléptem és… ennyi volt. Nem törődtem vele. Kivettem a tejet a hűtőből, a cornflakes-szet pedig a szekrényből, majd leültem az egyik székre, és kivégeztem az adagomat. Majd teleöntöttem a tálkámat és a második adagot is benyomtam. Majd megint. Kíváncsi voltam, mikor tűnik fel anyáéknak, hogy túl sokat eszem. De nem vették észre. Megint töltöttem magamnak és megint megettem. Majd… elfogyott az egész dobozzal. De senki nem vett észre semmit. Ez egy kicsit rosszul esett.

Megérkezett Lizi is, de velem ellentétben ő már átöltözött.

-          Jó reggelt… - morogta alig hallhatóan, majd a hűtő felé vette az irányt, hogy megigya a szokásos reggeli narancslevét.

Nincs olyan nap, hogy kihagyná. Ennek ellenére mindig máshogyan issza. Van, amikor üvegpohárból, van amikor szívószállal (minden nap más színű), van, amikor bögrében, van, amikor csak meghúzza a flakkonból és van, amikor narancsot facsar.  Azt mondja, hogy így „változatos”. De akkor miért nem iszik mondjuk almalevet???

Ma a facsarás mellett döntött.

-          Laura! Te komolyan benyomtad az egész doboz cornflakeset? – tette fel hirtelen a kérdést.

Erre már apa is meg anya is felkapta a fejét, és rosszallóan néztek rám. Vajon hogy csinálja? Neki egy szavába kerül, és mindketten azonnal rá figyelnek. Én mindig olyan nehezen érem el. Lehet azért, mert kicsi vagyok…

Válaszul csak bólintottam, mire apa ezt mondta:

-          Anyád tegnap vette azt a gabonapelyhet. Mivel ma megetted az egész heti adagodat, holnaptól nem kapsz reggelit!

Ezt olyan szigorúan mondta, hogy nagyon elszégyelltem magam. Velem mindig csak a baj van…

-          Ugyan Rob, te is tudod, hogy a reggeli az egyik legfontosabb étkezés. Nem vonhatod meg a gyerektől.

-          Drágám, te meg tudod, hogy meg kell nevelni a lányunkat, különben huszonévesen úgy fog kinézni, mint egy vágómalac. Egy lánynak meg kell tanulnia vigyáznia magára.

Vágómalac? Úgy nézek ki, mint egy malac? Ezt meg most miért mondta? Még jó, hogy a kislányát tartja a leggyönyörűbbnek ezen a világon... Nem ez lenne az egyik legfontosabb feladata?

Lizi viszont csak elmosolyodott, majd összeborzolva a hajam csak ennyit mondott:

-          Máskor ne egyél ennyit, kis butus! – majd visszatért a narancsokhoz.

Anya leszidta, mert nem a dobozos narancslevet itta, hanem „pazarolta” a narancsot, amit azért vettünk, hogy mint gyümölcs, együk meg. Lizi (szokásához híven) erre vissza is szólt. Lezavartak anyával egy gyors veszekedést, végül apa mindkettejüket helyre rakta, és íme, a narancsprobléma ezennel meg is oldódott. Aztán rákérdezett arra a fiúra, aki este követett minket. Mármint megkérdezte Lizit, hogy ismeri-e.

-          Soha nem láttam.

Én nem tudnék ilyen közömbösséggel beszélni. Lizi jó színész lenne! Nagyon ügyesen titkolta el, hogy valójában ismeri azt a srácot, vagy legalábbis látta már. Apáék mit sem sejtenek, és ezt mind magának köszönheti. Csodálom a nővéremet és remélem, egy nap én is olyan szép és okos leszek, és hogy én is olyan jó leszek mind a sportban, mind a rajzolásban, mint amilyen ő.

Elhatároztam a mai programomat: MEG FOGOM LECKÉZTETNI APÁÉKAT! Engem senki ne nevezzen malacnak! Még egy kicsit sem hasonlítok egy disznóra! Nem vagyok rózsaszín, se szőrös, nem adok ki röfögő hangokat és nem szeretek a sárban hemperegni. Na jó, az utolsó talán egy kicsit igaz, de ez még nem jelenti azt, hogy egy malac vagyok! És azt sem fogom hagyni, hogy elvegyék tőlem a holnapi meg az azutáni öt napi reggelit! Én nagyon-nagyon dühös leszek, ha ezt teszik velem!

Ahogy Lizi eltűnt a helyiségből én is leléptem. Bár nővérem a főbejáraton távozott (valószínűleg ahhoz a fiúhoz ment, hogy elküldje innen), én az udvarra mentem a hátsó ajtón át, ahol vagy öt csipkebogyóbokor állt, közvetlenül az ajtó mellett.

Bevallom, nem volt nagy élvezet leszedni a bogyókat a tüskék miatt, mégis olyan széles vigyorral szedtem a bokor terméseit, mintha épp cseresznyét csennék el a szomszéd fáról. Hogy miért? Mert már előre nevettem azon, hogy anyáék hogy fognak reagálni az első kis csínytevésemre. Egész végig azon képzelődtem, hogy milyen fejet fognak vágni, és már ez akkora örömet okozott, mint maga a csibészség, amire készültem. Elmondom, miért szedtem csipkebogyókat, és hogy egyáltalán mi köze ezeknek ahhoz, amit épp tenni akarok.

Még otthon, Magyarországon hallottam az egyik barátnőmtől, hogy a csipkebogyóbokor termésének a magjaiból nagyon jó viszketőport lehet csinálni, csupán azzal, hogy kikaparom őket a héjukból és egy száraz, meleg helyre teszem őket, ahol kiszáradnak. A magocskákon lévő szőrszálak olyan kínzó viszketést okoznak, hogy garantált lesz a siker. Már attól nevettünk, hogy elmesélte. Most alkalmam nyílik végre saját szememmel látni a hatást.

Miután leszedtem a bogyókat, felszaladtam a szobámba, ahol az íróasztalomnál hozzáláttam a magocskák kiszedegetéséhez. Miután ezzel is megvoltam, besepertem őket egy zacskóba, és a radiátoromra tettem, hogy kiszárítsam őket. A következő lépés: várnom kell. Ez volt a legnehezebb része az egésznek. Aztán gondoltam egyet, és rájöttem, hogy addig sem ülök itt tétlenül. Utam így most a konyhába vezetett, ahol be kellett szereznem pár dolgot.

Először is, elővettem a mézet és az étolajat a konyhaszekrényből. Aztán a foghagymakrémet a hűtőből, a piros ételfestéket és egy húsleveskockát a fiókból. Aztán elővettem a pillanatragasztót a zsebemből, amit a szobámból hoztam magammal. Anya ugyanis azt mondta, ma vendégek jönnek, és sütni akar sütit nekik. Ezért ismét a hűtő felé vettem az irányt, és kivettem a tojástartót. Pont 12 tojás volt benne, teljesen hiánytalan volt. Aztán megfogtam a ragasztót, és bekentem vele a tojások alját, majd visszatettem őket a helyükre. Aztán csendesen elhagytam a konyhát és a következő helyszínre mentem.

A földszinten lévő fürdőszobával kezdtem. Lecsavartam a zuhanyzóban a zuhanyrózsának azt a részét, ahonnan a víz folyt (amit be lehet állítani különböző fokozatokra) és belehelyeztem a húsleveskockát, egy kicsit szétnyomkodva, hogy a hatás biztos legyen. Kifelé menet még bekentem a kilincset mézzel (a belsőt), jól figyelve arra, hogy csak kis réteget tegyek rá, hogy ne tűnjön fel senkinek.

A fenti fürdőszobával folytattam. A  zuhanyrózsába  becsempésztem a piros ételfestéket, majd megfogtam az átlátszó körömlakkot (Lizitől csórtam), és bekentem vele a szappant (ezt a módszert az Interneten olvastam).

 Ezt követte a fogkrém. A szobámból ehhez is hoztam segédeszközt. Még kicsi korunkban kaptunk egy ilyen műanyag injekcióra hasonlító izét az egyik gyógyszerhez. Én ezt akkor szerencsére megtartottam, és most nagyon jó hasznát is veszem! Felszívtam vele egy adagot a foghagymakrémből, és belenyomtam apa és anya fogkrémébe. Kifelé menet ismét egy adag méz a kilincsre, majd a garázs felé vettem az irányt. Ott felvettem maximumra az összes olyan dolgot, amit csak tudtam: a rádiót, az ablaktörlő sebességét, a klímát… És végül, beleöntöttem az étolajat apa kocsijának a kipufogójába.

Aztán visszamentem a szobámba, megfogtam a viszketőport, és kikukucskáltam az ajtómon. Láttam, ahogy apa épp kilép az ajtón.

-          Drágám, el kellene kezdenünk készülődni, mert el fogunk késni a partiról.

Aztán anya hangját hallottam kiszűrődni a szobából.

-          Jézusom, már ennyi az idő? Kösz, hogy szóltál Robert!

-          Hol akarsz zuhanyozni?

-          Fent.

-          Rendben, de siess.

-          Együtt megyünk?

-          Miért, nem így beszéltük meg tegnap este?

-          Ja, tényleg.

Ezzel vége is volt ennek a tartalmas beszélgetésnek, és (hála istennek) mindketten távoztak a szobából. Sietnem kellett.

Beléptem, és rávetettem magam anya őrizetlenül hagyott laptopjára. Ott is felvettem a hangerőt maxra, átállítottam a képernyőt és nevettem egyet.

Majd apa telefonja következett, ahol átállítottam a nyelvet japánra, és beállítottam a telefonra egy biztonsági kódot is, csakúgy, mint anya laptopjára egy perccel korábban. Ez után jött csak a hab a tortán: a viszketőpor. Szerencse, hogy anya és apa olyan, hogy mindig összehajtogatva van kikészítve a ruhájuk a széken, így nem volt nehéz dolgom. Mire kész lettem, egy hangos sikítást hallottam a fenti, és egy „LAURAAAAAAAAA!” ordítást a lenti fürdőszobából. Ekkor hangosan felkacagtam, és odalopóztam a fenti fürdőszobához. Anya pont úgy festett, mint amilyennek elképzeltem. Nem, sokkal viccesebben! Csak úgy csorgott le róla a vörös festék. Úgy nézett ki, mint egy vörös víziszörny. Még úgy is vicsorgott. Talán kicsit még ijesztőbben is. Aztán, még mielőtt észrevehetett volna, lesurrantam a földszintre, hogy megnézzem, mi a helyzet apával. Ő is viccesen nézett ki, bár ezt nem a leveskocka, sokkal inkább annak a hatása tette. Kuncogtam, majd felszaladtam a lépcsőn, ahonnan még láthattam apát, amint megragadja a kilincset, majd ugyanabban a pillanatban fel is kapja a kezét fintorogva és szagolgatva nem tudva, hogy mi az a ragacs, ami az egész kezét beborítja. Aztán még vörösebb lett a feje. Pedig ő még nem is kapott a festékből! Visszamentem anyához, bekukucskáltam a kulcslyukon és láttam amint törölközőbe csavarva épp kinyomja a fogkrémet, majd észre sem véve a fehér színű foghagymakrémet a fogkrémben, abban a pillanatban bekapta. Milyen ironikus! A FOGkrémbe FOGhagymakrémet teszek. Ez vicces! Majd teljesen megváltozott az arckifejezése (mint aki mindjárt hányni fog) majd öklendezve a tükörre köpte a szája egész tartalmát. Aztán a hányingert felváltotta a düh (valószínűleg az utóbbi erősebb volt) és belenyomta az egész fogkrémet a mosdókagylóba, miközben megállás nélkül szitkozódott és átkozódott, mint egy boszorkány. Ha hangosan felnevetek, tuti elkapnak. És ettől nagyon tartottam. Ezért inkább a garázsba rohantam, ahol egy ládába bújva akartam szemmel követni a további eseményeket. Kb. egy fél óra múlva meg is érkeztek.

-          Szerinted melyik volt? – kérdezte anya, akinek még mindig piros volt kicsit a haja és (nagy valószínűség szerint) büdös a szája.

-          Nem tudom. Szerintem mindketten. – mondta a levestől bűzölgő apám. A mézet (sajnos) mindkettejüknek sikerült lemosni. Kár… Kíváncsi vagyok, hogy anyának hogy sikerült, ugyanis a szappannal való kézmosás okozhatott neki némi kis problémát...

-          Ez mindenféleképpen szobafogságért kiállt. Mindkettejük részéről.

-          Egyetértek. – helyeselt apa elfordítva a slusszkulcsot.

Kezdődjék a móka!

A kipufogóból abban a pillanatban olyan fekete füstfelhő lövellt ki, mint amilyen egy vulkánból szokott. Csak nehogy azt higgyék, hogy egy sárkányt csempésztem be a kipufogóba! A zene, mint egy őrült elkezdett üvölteni, a klíma pedig természetesen maxon volt, amitől remélem mindkettejüknek szétfagyott így hirtelenjében az arca. Sajnálatos módon, az ablaktörlő nem lépett működésbe, mivel apa nem kapcsolta be, de én így is tökéletesen meg voltam elégedve. Mikor végre elmentek, teljesen elengedhettem magam és addig nevettem, amíg meg nem fájdult a hasam. Olyan jó kedvem volt, hogy úgy döntöttem, elmegyek sétálni Fagyival.

Először is, szereznem kellett egy kis pénzt. Mivel nálam nem volt, ezért először anyáék szobájával próbálkoztam, de legnagyobb meglepetésemre, a szobát bezárták. Kulccsal.

Így kénytelen voltam Lizitől kölcsönkérni.

Végül csak sikerült elindulnunk, immáron elég pénzzel ahhoz, hogy mindent meg tudjak magamnak venni, amit csak szeretnék. Elhaladtunk pár háztömb mellett. Befordultunk a legelső utcán, majd addig sétáltunk, míg teljesen el nem tévedtünk. De nem aggódtam annyira. Talán azért, mert nem féltem attól, hogy nem találok haza. Előbb-utóbb csak megoldom valahogy… Megláttam egy gofriskocsit. Odafutottunk. Kértem két nutellásat. Egyet Fagyinak, egyet pedig magamnak. Leültem hát a legközelebbi lépcsőre, amit láttam, és odatartottam a fagyit kutyusomnak. Ő persze azonnal nekiesett, és egy perc múlva hűlt helye sem volt az édességnek.

Továbbmentünk. Séta közben azzal ütöttem el az időt, hogy a mellettünk elhaladó embereket figyeltem. Ugyanis Londonban rengeteg furi ember van. Van, akinek színes a haja, a másik csak feketében jár, a harmadik bő, színes ruhákat hord és még a fiúknak is olyan hosszú haja van, mint a lányoknak (ha nem hosszabb)… Láttam persze, pár normális embert is. Például egy öreg bácsit, aki egy görbe bottal járt meg egy nőt, aki a kisbabáját sétáltatta egy babakocsiban. Már kezdtem kicsit attól tartani, hogy tényleg nem találunk haza. Az volt az egészben a legrosszabb, hogy még a címünket sem tudtam, így még útbaigazítást sem tudtam kérni senkitől. Na Laura, ezt most jól megcsináltad!