Csókközeli élmény

XXXIV. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 31. Hétfő:

-          Hozzám jössz feleségül?

Josh kérdése egy pillanatra meglepett. De csak egy pillanatra, hiszen tudtam, hogy csak szivat. Aztán éreztem, ahogy valaki megfogja mindkét vállam, és gyengéden magához húz. A gerincemen jóleső borzongás futott végig, ahogy hátammal a mögöttem álló izmos mellkasához simultam.

-          Remélem, hogy nem fogadod el ezt a légből kapott ajánlatot. Van pár befejezetlen ügyünk, Eliza Greenfield.

Tom hangja olyan mély és nyugodt volt, hogy engem is sikerült lehűtenie vele. De aztán eszembe jutott, hogy nem jött értem. Lefejtetettem a kezeit a vállamról, majd megfordultam, és egyenesen a szemébe néztem.

-          Magyarázatot kérek.

Állta a tekintetem. Csak akkor vettem észre azt a bazi nagy lila foltot a szeme alatt…

-          Dolgom volt.

-          Nos… - Ez akkor sem magyarázat és nem fogom hagyni, hogy még egyszer így megalázzanak – akkor keress magadnak egy olyan lányt, akire hajlandó vagy időt szakítani. Ha van egyáltalán ilyen a bolygón…

Aztán színpadiasan sarkon fordultam, hogy lelépjek. Ha akkor tényleg sikerült volna elmennem, talán lett volna valamilyen hatása annak, amit mondtam. Tom természetesen ezt nem hagyta. Megragadta a karom, és visszahúzott.

-          Hé, mondtam, hogy dolgom volt!

-          Akkor mi most megyünk is… - a veszekedést (mert ez már azzá fajult) Josh hangja szakította félbe.

Megértem, hogy Josh amint csak lehet, le akart lépni a színről. Legszívesebben én is elmenekültem volna ebből a szituációból, de mivel én voltam ennek a főszereplője, ezért ezt nem tudtam megtenni. Így csak féltékenyen figyeltem, ahogy Kevinnel az oldalán elhagyja a tornatermet.

-          Tudod, nem igazán értelek.

-          Nem is kell, hogy megérts. Nem várom el tőled. – ez volt a két leglealacsonyítóbb mondat, amit életemben hallottam.

-          Most én beszélek! – förmedtem rá. – Amit tettél, az nagyon nem volt szép. Őszintén szólva, rohadtul megbántottál. És úgy gondolom, hogy két szónál többet érdemlek, még akkor is, ha nem is tartasz valami sokra.

És ekkor eltört a mécses. Szerencsére nem kezdtem el bőgni. Csak sírtam, de ez a sírás néma volt és belülről jövő. Bár folytak a könnyeim, egy hangot sem adtam ki, csak remegtem és próbáltam legyömöszölni az érzéseimet a torkomon le, egyenesen a gyomromba. Aztán hirtelen szánalmasnak éreztem magam, megfordultam és elfutottam. Út közben felkaptam a kabátom, és már az udvaron is voltam. A csípős, decemberi levegő segített abbahagyni a sírást. Aztán Tom tűnt fel az iskola főbejáratánál. Ahogy megláttam, rögtön elkezdtem futni az ellenkező irányba (én hülye, nem az utca, hanem a hátsó udvar felé vettem az irányt). Tom utánamvetette magát, és (mivel jóval gyorsabb volt nálam) már az iskolaépület mögött sikerült beérnie. Gondolkodás nélkül elkapta a csuklómat, magához rántott, majd összefonta a karjait a csípőm körül, és szorosan magához ölelt. A paróka a földön landolt. A sárban. De abban a pillanatban ez nem igazán izgatott. Sokkal inkább ő. Aztán ezt az egy szót suttogta a fülembe:

-          Sajnálom.

Amikor hozzám ér, vagy mikor beszél hozzám… Olyan lelkiállapotba kerülök, amit még sosem tapasztaltam. Egy kicsit olyan, mintha lebegnék, csak közben szaporább lesz a szívverésem és megugrik a pulzusom. Pár pillanatig megengedtem magamnak, hogy kiélvezzem ezt a helyzetet, majd kibontakoztam az öleléséből.

-          Ne sajnáld. Néha csak akkor látunk tisztán, miután a szemünket már elmosták a könnyek.

-          Te még nagyon távol állsz attól, hogy tisztán láss. – tett egy lépést előre.

-          Azt nem te döntöd el. – csattantam fel.

-          Miért vagy velem ilyen? – kérdezte sértődötten.

-          Mert megérdemled. De mivel úgysem jelentek neked különösképpen semmit, így valószínűleg nem igazán üt szíven a kijelentésem. – mondtam.

-          Hát még mindig nem érted?

Dühösen, ennek ellenére mégis gyengéden a falhoz nyomott. Közelebb hajolt, és suttogva így folytatta:

-          Én TÉGED akarlak! Mindenedet! A tested, a szíved, a lelked… Az egész lényed. Nem kell más, csak TE! Engedd, hogy szeresselek!

A szívem úgy zakatolt, mint egy gyorsvasút. Elakadt a szavam, nem tudtam mit mondani. Ekkor Tom, még mielőtt észbe kaphattam volna, közvetlenül a mellem fölé, a szívemre tette a kezét.

-          Olyan hangosan ver a szíved, hogy hallom minden egyes dobbanását.

A megjegyzése megtette a kellő hatást. Elpirultam, majd szégyenlősen, mint egy kislány, lesütöttem a szemem. Erre elmosolyodott, és így folytatta:

-          Azt hiszem, ez az új kedvenc dalom.