Laura bosszúra szomjazik

XXXIII. rész

Laura Naplójából:

2012. december 31. Hétfő:

Remélem, Lizi nem gondolta komolyan, hogy képes leszek visszaaludni? Mert ha igen, akkor nagyon nem ismer. Teljesen éber voltam, éberebb, mint valaha! Ennek ellenére valahogy, valamikor, valamiért mégis elaludtam…

Mikor felébredtem, már késő délelőtt volt, így úgy döntöttem, ideje lemenni és reggelizni valamit. Mekkora pazarlás! Elpazaroltam az év utolsó napjának majdnem a felét! A többi részét nem szabad veszni hagyni, ezentúl minden egyes másodpercet ki kell élveznem! Nem is vesztegettem a drága időmet holmi öltözködéssel, így pizsiben mentem le az étkezőbe.

Apa és anya már rég fent volt. Köszöntöttek, mikor beléptem és… ennyi volt. Nem törődtem vele. Kivettem a tejet a hűtőből, a cornflakes-szet pedig a szekrényből, majd leültem az egyik székre, és kivégeztem az adagomat. Majd teleöntöttem a tálkámat és a második adagot is benyomtam. Majd megint. Kíváncsi voltam, mikor tűnik fel anyáéknak, hogy túl sokat eszem. De nem vették észre. Megint töltöttem magamnak és megint megettem. Majd… elfogyott az egész dobozzal. De senki nem vett észre semmit. Ez egy kicsit rosszul esett.

Megérkezett Lizi is, de velem ellentétben ő már átöltözött.

-          Jó reggelt… - morogta alig hallhatóan, majd a hűtő felé vette az irányt, hogy megigya a szokásos reggeli narancslevét.

Nincs olyan nap, hogy kihagyná. Ennek ellenére mindig máshogyan issza. Van, amikor üvegpohárból, van amikor szívószállal (minden nap más színű), van, amikor bögrében, van, amikor csak meghúzza a flakkonból és van, amikor narancsot facsar.  Azt mondja, hogy így „változatos”. De akkor miért nem iszik mondjuk almalevet???

Ma a facsarás mellett döntött.

-          Laura! Te komolyan benyomtad az egész doboz cornflakeset? – tette fel hirtelen a kérdést.

Erre már apa is meg anya is felkapta a fejét, és rosszallóan néztek rám. Vajon hogy csinálja? Neki egy szavába kerül, és mindketten azonnal rá figyelnek. Én mindig olyan nehezen érem el. Lehet azért, mert kicsi vagyok…

Válaszul csak bólintottam, mire apa ezt mondta:

-          Anyád tegnap vette azt a gabonapelyhet. Mivel ma megetted az egész heti adagodat, holnaptól nem kapsz reggelit!

Ezt olyan szigorúan mondta, hogy nagyon elszégyelltem magam. Velem mindig csak a baj van…

-          Ugyan Rob, te is tudod, hogy a reggeli az egyik legfontosabb étkezés. Nem vonhatod meg a gyerektől.

-          Drágám, te meg tudod, hogy meg kell nevelni a lányunkat, különben huszonévesen úgy fog kinézni, mint egy vágómalac. Egy lánynak meg kell tanulnia vigyáznia magára.

Vágómalac? Úgy nézek ki, mint egy malac? Ezt meg most miért mondta? Még jó, hogy a kislányát tartja a leggyönyörűbbnek ezen a világon... Nem ez lenne az egyik legfontosabb feladata?

Lizi viszont csak elmosolyodott, majd összeborzolva a hajam csak ennyit mondott:

-          Máskor ne egyél ennyit, kis butus! – majd visszatért a narancsokhoz.

Anya leszidta, mert nem a dobozos narancslevet itta, hanem „pazarolta” a narancsot, amit azért vettünk, hogy mint gyümölcs, együk meg. Lizi (szokásához híven) erre vissza is szólt. Lezavartak anyával egy gyors veszekedést, végül apa mindkettejüket helyre rakta, és íme, a narancsprobléma ezennel meg is oldódott. Aztán rákérdezett arra a fiúra, aki este követett minket. Mármint megkérdezte Lizit, hogy ismeri-e.

-          Soha nem láttam.

Én nem tudnék ilyen közömbösséggel beszélni. Lizi jó színész lenne! Nagyon ügyesen titkolta el, hogy valójában ismeri azt a srácot, vagy legalábbis látta már. Apáék mit sem sejtenek, és ezt mind magának köszönheti. Csodálom a nővéremet és remélem, egy nap én is olyan szép és okos leszek, és hogy én is olyan jó leszek mind a sportban, mind a rajzolásban, mint amilyen ő.

Elhatároztam a mai programomat: MEG FOGOM LECKÉZTETNI APÁÉKAT! Engem senki ne nevezzen malacnak! Még egy kicsit sem hasonlítok egy disznóra! Nem vagyok rózsaszín, se szőrös, nem adok ki röfögő hangokat és nem szeretek a sárban hemperegni. Na jó, az utolsó talán egy kicsit igaz, de ez még nem jelenti azt, hogy egy malac vagyok! És azt sem fogom hagyni, hogy elvegyék tőlem a holnapi meg az azutáni öt napi reggelit! Én nagyon-nagyon dühös leszek, ha ezt teszik velem!

Ahogy Lizi eltűnt a helyiségből én is leléptem. Bár nővérem a főbejáraton távozott (valószínűleg ahhoz a fiúhoz ment, hogy elküldje innen), én az udvarra mentem a hátsó ajtón át, ahol vagy öt csipkebogyóbokor állt, közvetlenül az ajtó mellett.

Bevallom, nem volt nagy élvezet leszedni a bogyókat a tüskék miatt, mégis olyan széles vigyorral szedtem a bokor terméseit, mintha épp cseresznyét csennék el a szomszéd fáról. Hogy miért? Mert már előre nevettem azon, hogy anyáék hogy fognak reagálni az első kis csínytevésemre. Egész végig azon képzelődtem, hogy milyen fejet fognak vágni, és már ez akkora örömet okozott, mint maga a csibészség, amire készültem. Elmondom, miért szedtem csipkebogyókat, és hogy egyáltalán mi köze ezeknek ahhoz, amit épp tenni akarok.

Még otthon, Magyarországon hallottam az egyik barátnőmtől, hogy a csipkebogyóbokor termésének a magjaiból nagyon jó viszketőport lehet csinálni, csupán azzal, hogy kikaparom őket a héjukból és egy száraz, meleg helyre teszem őket, ahol kiszáradnak. A magocskákon lévő szőrszálak olyan kínzó viszketést okoznak, hogy garantált lesz a siker. Már attól nevettünk, hogy elmesélte. Most alkalmam nyílik végre saját szememmel látni a hatást.

Miután leszedtem a bogyókat, felszaladtam a szobámba, ahol az íróasztalomnál hozzáláttam a magocskák kiszedegetéséhez. Miután ezzel is megvoltam, besepertem őket egy zacskóba, és a radiátoromra tettem, hogy kiszárítsam őket. A következő lépés: várnom kell. Ez volt a legnehezebb része az egésznek. Aztán gondoltam egyet, és rájöttem, hogy addig sem ülök itt tétlenül. Utam így most a konyhába vezetett, ahol be kellett szereznem pár dolgot.

Először is, elővettem a mézet és az étolajat a konyhaszekrényből. Aztán a foghagymakrémet a hűtőből, a piros ételfestéket és egy húsleveskockát a fiókból. Aztán elővettem a pillanatragasztót a zsebemből, amit a szobámból hoztam magammal. Anya ugyanis azt mondta, ma vendégek jönnek, és sütni akar sütit nekik. Ezért ismét a hűtő felé vettem az irányt, és kivettem a tojástartót. Pont 12 tojás volt benne, teljesen hiánytalan volt. Aztán megfogtam a ragasztót, és bekentem vele a tojások alját, majd visszatettem őket a helyükre. Aztán csendesen elhagytam a konyhát és a következő helyszínre mentem.

A földszinten lévő fürdőszobával kezdtem. Lecsavartam a zuhanyzóban a zuhanyrózsának azt a részét, ahonnan a víz folyt (amit be lehet állítani különböző fokozatokra) és belehelyeztem a húsleveskockát, egy kicsit szétnyomkodva, hogy a hatás biztos legyen. Kifelé menet még bekentem a kilincset mézzel (a belsőt), jól figyelve arra, hogy csak kis réteget tegyek rá, hogy ne tűnjön fel senkinek.

A fenti fürdőszobával folytattam. A  zuhanyrózsába  becsempésztem a piros ételfestéket, majd megfogtam az átlátszó körömlakkot (Lizitől csórtam), és bekentem vele a szappant (ezt a módszert az Interneten olvastam).

 Ezt követte a fogkrém. A szobámból ehhez is hoztam segédeszközt. Még kicsi korunkban kaptunk egy ilyen műanyag injekcióra hasonlító izét az egyik gyógyszerhez. Én ezt akkor szerencsére megtartottam, és most nagyon jó hasznát is veszem! Felszívtam vele egy adagot a foghagymakrémből, és belenyomtam apa és anya fogkrémébe. Kifelé menet ismét egy adag méz a kilincsre, majd a garázs felé vettem az irányt. Ott felvettem maximumra az összes olyan dolgot, amit csak tudtam: a rádiót, az ablaktörlő sebességét, a klímát… És végül, beleöntöttem az étolajat apa kocsijának a kipufogójába.

Aztán visszamentem a szobámba, megfogtam a viszketőport, és kikukucskáltam az ajtómon. Láttam, ahogy apa épp kilép az ajtón.

-          Drágám, el kellene kezdenünk készülődni, mert el fogunk késni a partiról.

Aztán anya hangját hallottam kiszűrődni a szobából.

-          Jézusom, már ennyi az idő? Kösz, hogy szóltál Robert!

-          Hol akarsz zuhanyozni?

-          Fent.

-          Rendben, de siess.

-          Együtt megyünk?

-          Miért, nem így beszéltük meg tegnap este?

-          Ja, tényleg.

Ezzel vége is volt ennek a tartalmas beszélgetésnek, és (hála istennek) mindketten távoztak a szobából. Sietnem kellett.

Beléptem, és rávetettem magam anya őrizetlenül hagyott laptopjára. Ott is felvettem a hangerőt maxra, átállítottam a képernyőt és nevettem egyet.

Majd apa telefonja következett, ahol átállítottam a nyelvet japánra, és beállítottam a telefonra egy biztonsági kódot is, csakúgy, mint anya laptopjára egy perccel korábban. Ez után jött csak a hab a tortán: a viszketőpor. Szerencse, hogy anya és apa olyan, hogy mindig összehajtogatva van kikészítve a ruhájuk a széken, így nem volt nehéz dolgom. Mire kész lettem, egy hangos sikítást hallottam a fenti, és egy „LAURAAAAAAAAA!” ordítást a lenti fürdőszobából. Ekkor hangosan felkacagtam, és odalopóztam a fenti fürdőszobához. Anya pont úgy festett, mint amilyennek elképzeltem. Nem, sokkal viccesebben! Csak úgy csorgott le róla a vörös festék. Úgy nézett ki, mint egy vörös víziszörny. Még úgy is vicsorgott. Talán kicsit még ijesztőbben is. Aztán, még mielőtt észrevehetett volna, lesurrantam a földszintre, hogy megnézzem, mi a helyzet apával. Ő is viccesen nézett ki, bár ezt nem a leveskocka, sokkal inkább annak a hatása tette. Kuncogtam, majd felszaladtam a lépcsőn, ahonnan még láthattam apát, amint megragadja a kilincset, majd ugyanabban a pillanatban fel is kapja a kezét fintorogva és szagolgatva nem tudva, hogy mi az a ragacs, ami az egész kezét beborítja. Aztán még vörösebb lett a feje. Pedig ő még nem is kapott a festékből! Visszamentem anyához, bekukucskáltam a kulcslyukon és láttam amint törölközőbe csavarva épp kinyomja a fogkrémet, majd észre sem véve a fehér színű foghagymakrémet a fogkrémben, abban a pillanatban bekapta. Milyen ironikus! A FOGkrémbe FOGhagymakrémet teszek. Ez vicces! Majd teljesen megváltozott az arckifejezése (mint aki mindjárt hányni fog) majd öklendezve a tükörre köpte a szája egész tartalmát. Aztán a hányingert felváltotta a düh (valószínűleg az utóbbi erősebb volt) és belenyomta az egész fogkrémet a mosdókagylóba, miközben megállás nélkül szitkozódott és átkozódott, mint egy boszorkány. Ha hangosan felnevetek, tuti elkapnak. És ettől nagyon tartottam. Ezért inkább a garázsba rohantam, ahol egy ládába bújva akartam szemmel követni a további eseményeket. Kb. egy fél óra múlva meg is érkeztek.

-          Szerinted melyik volt? – kérdezte anya, akinek még mindig piros volt kicsit a haja és (nagy valószínűség szerint) büdös a szája.

-          Nem tudom. Szerintem mindketten. – mondta a levestől bűzölgő apám. A mézet (sajnos) mindkettejüknek sikerült lemosni. Kár… Kíváncsi vagyok, hogy anyának hogy sikerült, ugyanis a szappannal való kézmosás okozhatott neki némi kis problémát...

-          Ez mindenféleképpen szobafogságért kiállt. Mindkettejük részéről.

-          Egyetértek. – helyeselt apa elfordítva a slusszkulcsot.

Kezdődjék a móka!

A kipufogóból abban a pillanatban olyan fekete füstfelhő lövellt ki, mint amilyen egy vulkánból szokott. Csak nehogy azt higgyék, hogy egy sárkányt csempésztem be a kipufogóba! A zene, mint egy őrült elkezdett üvölteni, a klíma pedig természetesen maxon volt, amitől remélem mindkettejüknek szétfagyott így hirtelenjében az arca. Sajnálatos módon, az ablaktörlő nem lépett működésbe, mivel apa nem kapcsolta be, de én így is tökéletesen meg voltam elégedve. Mikor végre elmentek, teljesen elengedhettem magam és addig nevettem, amíg meg nem fájdult a hasam. Olyan jó kedvem volt, hogy úgy döntöttem, elmegyek sétálni Fagyival.

Először is, szereznem kellett egy kis pénzt. Mivel nálam nem volt, ezért először anyáék szobájával próbálkoztam, de legnagyobb meglepetésemre, a szobát bezárták. Kulccsal.

Így kénytelen voltam Lizitől kölcsönkérni.

Végül csak sikerült elindulnunk, immáron elég pénzzel ahhoz, hogy mindent meg tudjak magamnak venni, amit csak szeretnék. Elhaladtunk pár háztömb mellett. Befordultunk a legelső utcán, majd addig sétáltunk, míg teljesen el nem tévedtünk. De nem aggódtam annyira. Talán azért, mert nem féltem attól, hogy nem találok haza. Előbb-utóbb csak megoldom valahogy… Megláttam egy gofriskocsit. Odafutottunk. Kértem két nutellásat. Egyet Fagyinak, egyet pedig magamnak. Leültem hát a legközelebbi lépcsőre, amit láttam, és odatartottam a fagyit kutyusomnak. Ő persze azonnal nekiesett, és egy perc múlva hűlt helye sem volt az édességnek.

Továbbmentünk. Séta közben azzal ütöttem el az időt, hogy a mellettünk elhaladó embereket figyeltem. Ugyanis Londonban rengeteg furi ember van. Van, akinek színes a haja, a másik csak feketében jár, a harmadik bő, színes ruhákat hord és még a fiúknak is olyan hosszú haja van, mint a lányoknak (ha nem hosszabb)… Láttam persze, pár normális embert is. Például egy öreg bácsit, aki egy görbe bottal járt meg egy nőt, aki a kisbabáját sétáltatta egy babakocsiban. Már kezdtem kicsit attól tartani, hogy tényleg nem találunk haza. Az volt az egészben a legrosszabb, hogy még a címünket sem tudtam, így még útbaigazítást sem tudtam kérni senkitől. Na Laura, ezt most jól megcsináltad!