Ezt a korizást soha nem felejtem el!

VIII. rész

2012. december 27. : Karácsony második napja

Nagyon szépet álmodtam. Azt álmodtam, hogy a család együtt ünnepli a Karácsonyt. Anyu itthon volt, és az utolsó ételeket készíti el. Épp a pulykát csinálta. Apu is az utolsó díszeket tette fel a karácsonyfára. A fa nagyon szép volt, csillogott, fényes volt, tele volt díszekkel, és azokkal a papírból készült, cérnára felfűzött rajzaimmal, amiket én csináltam még Karácsony előtt pár nappal. Mindegyik más színű volt, és más is volt a mintájuk. Volt köztük rózsaszín, lila, kék, narancssárga, citromsárga, zöld, türkiz, vörös, piros és szivárványos is. Volt, ami kerek volt, volt ami háromszög vagy négyzet alakú. Csináltam csillagokat, szívecskéket, mosolygó arcokat, labdát, kutyusfejet, hóembereket és mikulást is. Apu feltette az égőket is, meg a szaloncukrokat. Persze, ami megmaradt belőlük, mert Lizivel minden este kijártunk lopkodni, még mielőtt a fára kerültek volna. De több fajta is volt: kókuszos, joghurtos, zselés, epre, karamelles, étcsokis, sima csokis, marcipános és konyakmeggyes is. a gömbök közül is volt, ami aranyszínű volt, volt, ami ezüst vagy éppen piros. Akadt köztük lila is. Az alakjuk is más volt. Voltak kicsik és nagyok is. Még közepes méretűek is. Én Lizivel játszottam, és amikor kiértünk apához a nappaliba, segítettünk neki befejezni a díszítést. Eliza masnikat kötött a fára, engem meg apa a magasba emelt, és rátettem a csillagot a fa legtetejére. Aztán anya kiabált, hogy mehetünk, mert kész a Karácsonyi vacsi. Leültünk az asztalhoz. Szépen meg volt terítve. Aztán anyu kiszedte a levest, és mielőtt bekaphattam volna az első kanál levest, felébredtem. Nem tudom, hogy miért pont akkor, de így történt.

Olyan reggel nyolc óra körül lehetett, mikor kinyitottam a szemem. Ahhoz képest, hogy milyen sokáig fent voltam, nagyon hamar felébredtem. Lizi bezzeg egyáltalán nem olyan. Ő képes akár délig is aludni. Persze csak akkor, ha épp nem vagyok itthon.

Felültem az ágyamban, közben a hóembermintás takaróm lecsúszott rólam. Kinéztem az ablakon. Odakint nagy pelyhekben hullt a hó. Lizi mindig azt mondja, hogy ez az egyik oka, hogy szereti a telet. Azt mondta, hogy neki ez a legromantikusabb évszak, mert vannak ilyen gyönyörű pillanatok is benne. Tényleg szép volt. Az ablakom előtt elágazó fiatal nyárfa ágai az ablakom előtt ágaztak el. Szép volt, mert beborította a hó. Nem sokkal azután, miután a takaró lefordult róla, elkezdtem fázni. Nagyon hideg volt a házban. Eldöntöttem, hogy átmegyek Lizihez. Felvettem a fehér mamuszomat, megfogtam Brumi kezét, és átsétáltam Eliza szobájába. Brumi a plüssmackóm neve, amit még a nagymamámtól kaptam. Öreg már, de ő a legjobb barátom.

Szóval átmentem Lizihez. Mikor odaértem az ajtója elé, akkor megijedtem, hogy nem fog-e haragudni, amiért felébresztem. De végül megfogtam a kilincset és benyitottam hozzá. Sejtettem azt, amit akkor láttam, amikor benyitottam. Lizi aludt, mint a bunda. Az ablaka felé fordult, a haja teljesen beterítette a párnát. Pont úgy ágazott el, mint a nyárfa ágai az ablakom előtt. Nem akartam felébreszteni, de nagyon fáztam. Ezért úgy döntöttem, hogy odabújok mellé az ágyba. A paplanja hópehely mintás volt, és nekem nagyon tetszett. Az ágy hánykolódására sem ébredt fel, odafeküdtem mellé, és betakaróztam. Ekkor már ébren volt.

Egy „jó reggelt”-tet mormolt el az orra alatt, majd kicsit nyöszörgött, és felült. Akkor azt kérdezte magától, hogy miért van itt ennyire hideg, majd belebújt a köntösébe, felvette a mamuszát, és leballagott. Szerintem be akart gyújtani. Én még ott maradtam, és bámultam ki az ablakon. Néztem a hóesést. Nem tudom, meddig maradhattam ott, de egyszer csak meguntam, és lementem én is a földszintre. Lent már meleg volt, a nappaliban egy fotelben Eliza ücsörgélt, és valamit iszogatott. Megkérdeztem, és azt mondta, hogy csokis cappucino-t iszik. Aztán kimentem a konyhába. Az asztalon meg volt nekem terítve a reggelihez. Egy pohár kakaó, egy szelet pirítós, egy szelet szalonna és egy tükörtojás volt nekem kikészítve. A pultra le is vette nekem a csokis kekszet is, azt a mogyorósat, tele csoki darabokkal, amit szeretek. Odamentem a kék masnis süti tartó dobozhoz, kinyitottam és kivettem belőle egy sütit. Jó nagy volt, és meleg. Az illata meg jobb volt az összes süti illatánál az egész világon. Ő sütötte, tudom. Ebből legalább azt is megtudtam, hogy sokáig voltam Lizi szobájában. Majdnem teljesen megettem a reggelit, csak a felét hagytam meg. Lefedtem, és betettem a hűtőbe. Aztán kivetem a dobozból még két sütit, és kivonszoltam magam a nappaliba. Lehuppantam a babzsákomra Lizi fotelje mellé. Odanyújtottam neki a sütit. Ő elmosolyodott, elvette, és egy sóhajtás után beleharapott. Én is elkezdtem enni a sütit, és egy jó darabig figyelem nővéremet. Ő csak a tűzbe bámult, és szótlanul majszolta az övét. Kezdtem megunni.

-          Menjünk el jégkorizni! – ajánlottam fel.

-          Rendben hugi, de akkor öltözz fel. – mosolygott rám.

Nem tudom, de én úgy érzem, hogy Lizinek mindig olyan bánatos mosolya volt. Olyan keserű, és mégis szeretettel teli. Nagyon szeretem, de neki nagyon nem jó, hogy nincsenek barátai. Én egyedül nem tudom boldoggá tenni, bárhogy is próbálom. Próbáltam már sokszor, de valamiért nem megy. Pedig esküszöm, én mindent, de mindent megadnék azért, hogy boldog legyen.

Felszaladtam a szobámba, és kikotortam a szekrényemet. Nagyon sok holmim van, alig tudtam választani. Aztán csak sikerült. Kivettem a fiókból a bugyimat meg a kedvenc harisnyámat. Pamutból van, a lábszáramig szivárványos csíkok vannak rajta, majd feljebb már csak fekete, és nagyon meleg. Ráhúztam a farmernadrágom meg felvettem egy piros színű atlétát, rá a kék, garbós hosszú ujjú pólómat, rá meg a vadonatúj kék hópehelymintás, kötött pulcsimat, amit Elizától kaptam. Aztán kivettem a sapkás-sálas fiókból az egyik kötött sapkámat meg egy sálamat. A sapi sárga volt, a sál meg zöld. Már mentem volna le, amikor eszembe jutott, hogy kesztyűt is kéne felvenni. ezért kikaptam egy szürke kesztyűt a fiókból, és leszaladtam Lizihez.
Ő épp a harisnyáját húzta, mikor én leértem. Öltözködésben is teljesen eltértünk egymástól. Én rétegesen és színpompásan szoktam öltözködni, míg Lizi dög unalmas tini lányos cuccokba meg nem túl melegen. Most is, csak egy kötött pulcsiban volt. Abban a szürke- türkiz-fehér pulcsiban, amin a hópihe minták is vannak. Alá felvette a hozzá illő kék harisnyáját. E felé egy rövidebb, szürke, farmer rövidnadrágot vett fel. Ez alá meg felvette a világos barna, fűzős, magas sarkú bakancsát. Rá ugye a fehér kötött sapka meg sál, meg egy szintén fehér színű kesztyű. A haja most természetesen göndör volt. A haja eredetileg göndör, csak állandóan kivasalja, ezért mindig egyenesnek látszik. Azt mondja, senkinek sem tetszik, akkor meg minek úgy hagyni. Bár a kivasalt hajára sem mondtak semmit. De nem sminkelte ki magát. Utálta a sminket, szerinte, ha az ember nem szép, akkor a vakolás sem segíthet rajta. Ezzel gondolom magára célzott. Nem volt túl sok önbizalma, az biztos… Itt van az összeállítása:

Pulcsi:)

Naci:)

És a többi..:D
A harisnya meg a csizmaszerűség:))

Mindketten elkészültünk, és már indultunk is ki. Aztán Lizi kivette az előszobaszekrényből a fekete fűzős, hófehér, magas szárú koriját. Azért tetszett nekem annyira az a kori, mert mindkettő oldalán vékony feketével egy szép, elágazó virágminta volt felrajzolva. Szerintem nagyon szép volt. Az enyém is fehér volt, de a csatolója szürke, belül a nyelvrészénél rózsaszín meg lila. Kisebb pöttyök is voltak rajta. Alul, ahol a fém része van, nekem is olyan elágazó virágminta volt, csak rózsaszínű. A kori csúszós részét teljesen beborította. A szürke-fehér színű márkajel mindkettőnknek a kori csúszó részén volt. Alul, ami a jéggel érintkezett. Nem tudom, hogy mi a neve, de azt hiszem, ha később ezt elolvasom, tudni fogom, hogy miről írtam.
A korikat megfogtuk a kezünkben, és kiléptünk az ajtón.
Az egész mindenséget hó borította, minden fehér volt. A fák, a föld, a járdák, a háztetők, a tűzcsapok és a lámpák is az utcán. A házakról gyönyörű jégcsapok lógtak le. Mindegyik különböző nagyságú volt, meg más-más alakú is. A hó még mindig kitartóan hullott, és ugyanolyan nagy pelyhekben, mint amikor a szobából néztem. Nem kellett sok idő, hogy Lizi haja tele legyen hóval. Szerintem az enyém is tele lehetett, de azt nem láttam. Elindultunk a járdán a kori pálya felé. Majd, mikor a park mellett mentünk el, megálltam. Egy nagy csomó gyerek vidáman korizott a befagyott tavon. Eliza-korabeliek is voltak ott, fiúk is, és lányok is. Láttam az osztálytársaimat is. Szerintem azok a fiúk és lányok Eliza osztálytársai lehettek. Ezt onnan sejtem, mert, mikor a park mellett haladtunk el, megláttak minket, és elkezdtek bámulni. A fiúk összebeszéltek valamit, a lányok pedig összecsoportosultak, és elkezdtek sutymorogni meg mutogatni, aztán nevettek is. Eliza megszorította a kezem, és gyorsabbra fogta a tempót. Láttam, hogy a szeme megtelik könnyel, és összeszorítja a fogát. Aztán ránéztem az osztálytársaira. A fiúk inkább feltűnően bámultak, a lányok meg, olyanok voltak, mint akiket a plázában szoktunk látni, azok, akiknek sok a pénzük és gonoszkodni szoktak. Láttam Harryt is a többi srác között. Mármint azt, aki Elizának tetszik. A fiúkkal beszélgetett, mosolygott, majd az egyik barátja mondhatott neki valamit, mert zavartan lökte el magától. A lányok meg kezdtek idegesíteni. Az osztálytársaim meg nyugodtan siklottak keresztül a tavon. A lányok piruletteztek, a fiúk meg megpróbálták a lányokat kibuktatni meg fellökni. Már majdnem elhaladtunk a park mellett, amikor egy lány abból az idegesítő bandából odajött hozzánk, és megszólalt olyan külföldiül. Én csak keveset értek angolul, de ezt mondta:

-          Hi Eliza! – vigyorgott. – Come with me to the park and let’s go to ice skating! – még jobban vigyorgott, és nagyon idegesítő volt.

Lizi ezt válaszolta:

-          Sorry, but I just go with my sister to the shop. We need some bread…

-          So you go to the shop with your ice skates haha… - és egy alattomos mosoly jelent meg az arcán.

-          Harry is here too… Come on, Lizy!

Lizi erre nem szólt semmit, csak lecsüggesztette a fejét és lesütötte a szemeit. Szerintem Harryről volt szó, és nem akarta, hogy a lány lássa, hogy zavarban van…

-          Come on! – szólalt meg ismét megint a lány, és Lizit karjánál fogva húzta a park felé. Én pedig fogtam és fogtam a kezét, jó szorosan, és nem engedtem el.

Tudni kell Elizáról, hogy nem korizik túl gyakran, és már csak azért sem akart a jégre menni, mert tudta, hogy nincs gyakorlata benne. Legutóbb is rengeteget tanyált a kori pályán. Nem tudom, mi lesz vele, ha az egyeletlen tavon elkezd korizni, de szerintem nem lesz majd jó vége.

Beértünk a parkba. A lány intett, hogy húzzuk fel a korinkat. Megcsináltuk. Aztán mondta, hogy mennyünk rá a jégre (legalábbis Lizi tolmácsolása szerint).  Erre Lizi szép óvatosan rálépett a jégre az egyik lábával, majd én is. Nem szakadt be alattunk, szóval a másik lábunkkal is ráálltunk. Szorítottuk egymás kezét, és nem is engedtük el.

-          Come on! – szólt a lány megint.

-          Come with us! – kiáltott Lizi.

-          No, because I don’t want to go ice-skating with you. It can be very funny and embarrassing if I go to the ice with you loser.

Eliza nem mozdult, csak a kezemet szorította. Én nem bírtam tovább, kiléptem a partra. Levettem a korimat, Eliza meg ott maradt egyedül. Felhúztam a cipőmet. A lány gúnyosan nézett rám. Én odamentem, és a tőlem telhető legnagyobbat belerúgtam a lábába. A lány összeesett, és elkezdett sipákolni. Undorító egy csaj volt. Sajnáltam Lizit, nem akartam, hogy hülyét csináljanak belőle. De aztán odament hozzá egy fiú. Az a fiú a szomszéd srác volt. Egy darabig szótlanul nézte a lány kegyetlenségeskedését, majd megelégelte, és kilépett a többi fiú közül. Arrébb lökte a haverjait, és arrébb tolta az őt körülvevő, lányokat, akik, valószínűleg szerelmeskedni akartak vele. Felhúzta a koriját, és odalépett Lizihez. A nővérem félénken húzódott el tőle, amikor a közelébe ért. Aztán, mikor látta, hogy a fiú csak segíteni akar neki, közelebb ment hozzá.  A fiúról be tudok ragasztani egy képet, hála neki. Odaadta az egyik fotóját, amiről azt mondta, hogy amúgy is kidobta volna, mert ronda lett. Háááát, remélem, nem fogja megtudni, hogy a naplómba használtam fel… Hehe..

Hááát itt van...
A neve: Eric Line, a szomszédom

Aztán, mikor láttam, hogy Lizivel együtt sokkal szerencsétlenebbül néznek ki, mint a kis nővérkém szólóban, így elhatároztam, hogy beszállok közéjük, és megtanítom őket JÓL korizni. A lány gonoszsága számunkra nagyon jól jött, mert egy csodás délelőttöt töltöttünk együtt. A lányok a partról irigykedve néztek minket. Az esések is viccesek voltak, és mindig viccet csináltunk belőlük. Jó móka volt, bár Lizi nagyon távolságtartó volt a fiúval szemben, az meg egyfolytában közeledett hozzá, és segített neki. Én sem voltam túl sokat vele, inkább csak Eliza kezét fogtam. Szóval így telt el ez a korizás, amit soha nem fogok elfelejteni. Egyébként nagyon kedves az a fiú, csak ezt nem kell tudnia feltétlenül. Mármint azt, hogy szerintem tök kedves. Na mindegy. Szóval aztán, mikorra már teljesen kék-lila foltosak lettünk mindhárman, levettük a korinkat és sétálni mentünk. Lizi nagyon jól beszél angolul, és mindig tolmácsolt nekem, hogy épp miről beszélgetnek a fiúval, és amit én mondtam, azt is lefordította, amit a srác mondott. Kiderült, hogy a koris srácot Ericnek hívják. Elmentünk tehát sétálni. Eric zsebre dugott kézzel sétált, Lizi meg jobb karjával a balját fogta és úgy sétáltak egymás mellett. Végre Lizi talált magának egy barátot! Eric elhívott minket ebédelni az utcai Subwaybe és mindhárman megettünk egy- egy fél szendvicset. Finom volt, gyakrabban is járhatnánk a oda, nem is értem, eddig miért nem mentünk.

Ez a kép a Subwayben készült

Miután megettük az ebédünket, hazafelé indultunk. Eric hazakísért minket a kapuig, majd elköszöntünk tőle, és bementünk a házba. A nap hátralévő részében pedig a vidáman pattogó tűz mellett, ki-ki a saját fotelében, angolt magolt.

Ajándékozááááááááás!:D

VII. rész

2012. december 26. (már majdnem reggel…):

Ott állt a karácsonyfa feldíszítve, alatta ajándékokkal, és mellette Eliza, mosolyogva. Meglepődtem, de ez a meglepődés jó volt. Odarohantam a fához, és kibontottam az ajándékokat szép sorban. Elsőnek kaptam egy könyvet, amit Eliza írt. A könyvnek szép volt a borítója és a könyv is vastag volt. A borító vörös színű volt, és zöld, apró levelekkel borított ágak futottak fel a címig és azt pedig, mintha csak ránőttek volna, körbeölelték. Örültem neki. A könyv elejére nagy, kacskaringós betűkkel pedig ez volt felírva:

Ha az álmok valóra válnának…

Boldog karácsonyt, Laura!

Nagyon jól mutatott, a címből kiindulva remélem, hogy meg is értem majd a szövegét és a történetét is. Ha nem, akkor kiteszem majd a polcomra a szobámba egy jól látható helyre, és majd amikor annyi idős leszek, mint Eliza, akkor előveszem, és elolvasom. Nem tudom.
És ezen kívül kaptam egy jó meleg, pihe-puha téli kötött pulcsit, egy képet kerettel, amit ő csinált, és egy ládát egy kulccsal. A pulcsi sötétkék volt, és egy vicces, mosolygós szarvas fej nézett rám. Szerintem amúgy Rudolf volt ráöltve, mert az orra nagy volt, és piros. A képen meg Fagyi feküdt, és éppen egy lila labdát rágcsált. Közben szép, kékeslila szemeivel engem figyelt. Nagyon-nagyon jó lett! Egy volt csak a probléma, mégpedig az, hogy a képen a husky fekete színű volt, de a valóságban a mi kutyáink mindkettő fehér színű, és kakaó barna foltos. De nem érdekelt, mert csodálatosan szép volt. Lizi látta, hogy nagyon néztem a képet, ezért megszólalt.

-          Bocs húgi, de a barna festékem kifogyott, és nem lett volna elég a képre. – mosolygott. - Azért tetszik? – kérdezte.

-          Ez a világ legeslegszebb képe, Lizi! – kiáltottam fel, és a nyakába ugrottam. – Amúgy is – toltam el magamtól, és a szemébe néztem – ha barna foltos lett volna, nem mutatott volna ilyen jól a labda és a szeme sem. – mosolyogtam rá.

Ő is rám mosolygott, és megölelt.

Azután a kanapéra néztem a nappaliban. Ott ült Fagyi, és lihegett. Mikor rá néztem, csóválni kezdte a farkát. Magamhoz hívtam, és megmutattam neki a festményt. Ránézett, majd olyan édesen 90°-kal elfordította a fejét, aztán rám nézett. A szobámba rakom majd fel a falra. Meg kaptam egy szív alakú kis ládikót, ami fémből volt, a teteje pedig átlátszott, és így pedig mindig bele lehetett látni, hogy mi van benne. Mellette volt a gyönyörű kulcsa is, ami nyitotta. Tetszett a mintája azon a részén, ahol meg kell fogni. A kulcs rézből volt, a láda is abból szerintem. Végül is, a réz is fém… Nagyon szép, és elegáns volt. Kinyitottam a ládát, és egy aranylánc volt benne, amin egy kis szív alakú medál lógott. A szív mintás volt, és ilyen csillogó gyémántok voltak a kígyózó minták körül. A szívet ki lehetett nyitni. Ilyen van Elizának is, és szerintem azért vette nekem, hogy ez így olyan legyen, mint valamilyen szövetséges testvéri nyaklánc vagy ilyesmi, mint ami a filmekben szokott lenni. Meg mondtam neki, hogy nagyon szép nyaklánca van, meg többször mondtam neki, hogy milyen szép, és gondolom, ezért vette meg nekem. Csak ő az egyik fiútól kapta még Magyarországon, és soha nem vette le. Csak fürdéskor, akkor meg muszáj volt. Fontos volt neki a nyaklánc, gondolom akkor a fiú is, aki adta neki. De most már nekem is van. Bele tudok rakni egy fényképet is. Szerintem Elizát rakom bele. Lizinek is van benne egy kép, csak nem rólam. Az a fiú van benne, akitől a nyakláncot kapta. Az a furi, hogy nem látszik meg benne semmi, ha belerak egy képet, pedig látszania kéne, mert mintás a szív, és olyan, mintha ki lennének vágva azok a minták. Olyanok azok a rajzolatok, mintha ilyen ág fonná körbe, vagy nem is tudom.

Lizi segített feltenni a nyakláncot a nyakamba. Letette a kamerát, és odajött hozzám segíteni. A kamera még mindig vett.

-          Így. – mondta, miután a nyakamba akasztotta a nyakláncot. – Kész is. Most már neked is van egy. – mondta elégedetten.

-          Köszönöm Lizi. – mondtam neki. – És az anyáék ajándéka? – kérdeztem tőle.

Ő azt válaszolta, hogy majd ha akarják, akkor odaadják, ha egyáltalán hajlandóak lesznek hazajönni. Ezt mondta. Eljött az ideje, hogy én is odaadjam az ajándékom. Én is rajzoltam neki egy szép rajzot, meg vettem neki rajzfelszerelést. A porkréta már-már elfogyott neki, ezért vettem neki egy nagy kiszerelésűt, a legnagyobbat és a legtöbb színűt, amit a boltban találtam. Meg az a festéktartó is eltört neki, amibe a temperát vagy az olajfestéket szokták tenni. Egy olyat vettem neki. De nem műanyagból, hanem fából volt! Meg egy csomó ceruzát meg festéket meg mindenfélét, amivel csak rajzolni lehet, a filctollakat is beleértve. Két éve gyűjtöttem erre a tökéletes ajándékra a pénzem, és végre, meg tudtam venni neki.
Meg egy fülbevalót. Lizinek az egyik fülében két lyuk is van, és egy olyan fülbevalót vettem neki, amit kifejezetten arra találtak ki. Tetszett a mintája, ezért megvettem neki. Szerintem illik hozzá, szép, ezüst mintás, a felirata „Love”és a végében egy szívecske van. Nagyon szép, sokáig tartott kiválasztani.

Eliza teljesen meghatódott az ajándékomtól, és ez nagyon jólesett nekem, mert láttam, hogy megérte, és hogy örül is neki. Nagyon szépeket tud festeni. Egyszer talán egy oldalt csinálok is a festményeinek, amiket lefotózok. Mióta kaptunk fényképezőt (amit kameraként is használunk) azóta mindent meg tudunk örökíteni, szerencsére.

Aztán, amikor már mindent odaadtam neki azt mondta, hogy menjek fel a szobámba, ő mindjárt feljön hozzám, és olvas nekem egy mesét. A meséről sajnos lemaradtam, mert ahogy felmentem és lefeküdtem az ágyra, akkor mindig el akartam aludni, és folyton lecsukódott a szemem, végül pedig valószínűleg elaludtam. Felejthetetlen Karácsony volt.

U.i.: A Karácsonyt nem azért írom nagybetűvel, mert nem tudok helyesen írni, azt igen is jól tudok, a tanár néni is megmondta. Csak éppen úgy érzem, hogy a Karácsony megérdemli, hogy nagybetűvel írják.
 Itt egy lista azokról az ajándékokról, amiket kaptam:

Ez az a doboz, amit kaptam Elizától, az, amiben a nyaklánc volt.
Mellette ott van a kulcsa is.

Ez pedig a Rudolfos pulcsi.:)

Itt van az a nyaklánc, amiről írtam.
Az, ami Lizinek is van, és a dobozban volt.

Ez itt az a híres kép, amiről olyan sokat írtam.
Hát nem csodálatos?!

És most, itt vannak a képek azokról az ajándékokról, amiket én adtam Lizinek:

Naaaaaa?! Ez itt az a híres készlet!
Óóóóóóóóriási!
Nekem egyből megtetszett, ezért is vettem meg az én drága nővérkémnek!:)

Ez pedig az utolsó ajándék, amit Lizi tőlem kapott.
Ha nagy leszek, akkor majd én is egy ilyet fogok  kérni, mert csodaszép!

A nyálas kutyakaland:)

VI. rész

2012. december 26. (valamikor hajnalban)

Leültem, és a kulcsot nézegettem. Nagyon ismerős volt, gondolkozni kezdtem, hogy hová is lehet ezt berakni, és akkor eszembe jutott, hogy ez a CD-s szekrény kulcsa. Apa mindig ezzel nyitotta-zárta a szekrényt.

 Ez a szekrény pedig a nappaliba volt. Lementem, kinyitottam a szekrényt, kerestem, kerestem, de nem találtam semmit. Aztán egy cédulát tapintottam meg az ujjaimmal, és elkezdtem kihúzni a kezemmel. Eliza ott állt mellettem, és most is vette, hogy mit csinálok.

 

Kinyitottam a cédulát, és ezt olvastam:

Tudtam, hogy ki fogod találni, hogy ez minek a kulcsa, és azt is, hogy így el sem olvasod a papírt. Már egy ideje Londonban élünk, ennyit tudnod kéne angolul: You went to the wrong way. /Ha mégse megy, keresd ki a Google Fordítóban!;)/

Ez jellemző Lizire. Elővettem a cédulát a zsebemből, mármint azt, amit a Harry Potter könyvben találtam, és elolvastam.

Évek suhannak,,

mennek, járnak, haladnak,,

felettünk is elszaladtak.

De te élsz valahol,

és éltél is, mikor ezek mind megtörténtnek.

Ez a hely adja meg azt, ami kell most néked.

Keresd fel azt a helyet, melyben most is növekszel,

élsz, remélsz, s napról-napra újra hiszel!

Nem volt kérdés, hova kell mennem. A hálószobámba. Ez volt eddig a legkönnyebb rejtvény, amit ma kaptam. Felszaladtam a lépcsőn, be a szobámba. Már biztos holnap van, de nem vagyok fáradt. Sőt, ez a játék izgalmasabb, mint amilyennek utoljára emlékeztem. Felmentem a szobámba. Kinyitottam az ajtómat, és Hero-t láttam meg, ahogy a szőnyegemen csücsül. Kezében volt egy cédula. Ez volt a következő nyom, ami kellett nekem! De nem tudtam, hogy hogyan vegyem ki a szájából a papírdarabot, hiszen olyan erősen fogta. Támadt egy ötletem, és lerohantam a konyhába, és a maradék sonkát megfogtam, és felvittem a szobámba Heronak. A kutyus természetesen a sonkát választotta, és nem a papírt. A cédula nagyon nyálas volt, és a betűk is elfolyódtak. De legalább megszereztem. Most ide a Naplómba leírom azokat a betűket, amiket ki tudok venni a papírból, nem sok, de ez is ér valamit, majd legalább akasztófázhatok magamban. Abban jó vagyok. Eliza sokszor játszott velem olyat… Ezt tudtam kivenni a papírból:

Ha a l..él ná... talált g.z...,

A...r H..o n.. vé..z.e jól a d..g...

H.de., s..é..é., régi hol...,

Ez a., a.i a vá..s..a. re..i..

Egy óráig fejtettem meg. Örülök, hogy sikerült. Szerintem, a rejtvény így nézhetett ki, amikor még nem volt csupa nyál:

Ha a levél nálad talált gazdát,

Akkor Hero nem végezte jól a dolgát.

Hideg, sötétség, régi holmik,

Ez az, ami a válaszban rejlik.

Nem tudom, szerintem Lizi direkt akarta úgy, hogy nyálas legyen az a papírdarab…

Elkezdtem fejtegetni. Hideg, az kint van a sötétséggel együtt, viszont nincsenek kint régi holmik. Inkább olyan helyre kell gondolni, ami itt van bent a házban. Hideg, és sötét, és régi cuccokat tárolunk ott. Szerintem vagy a pince, vagy a padlás az a bizonyos hely. Szerintem a pince az, ott hidegebb van, mint a padláson.

Magamhoz vettem a cédulákat, amiket eddig összegyűjtöttem, a lámpát és a kabátomat, és aztán lementem a pincelejáróhoz. Aztán habozás nélkül lementem. A kinti félelmeim után azt mondtam magamnak, jobb, ha nem húzom az időt, mert csak jobban félni fogok. Előbb-utóbb majd még le kell mennem, és inkább lemegyek gyorsan, meg fel vissza még gyorsabban és túl leszek ezen az egész dolgon. Így hát gyorsan lementem.

Lent a pincelépcsőn elfelejtettem felkapcsolni a kezemben lévő lámpát. Aztán, megijedtem, és gyorsan fel akartam kapcsolni, de megbotlottam, és majdnem elestem, és a lámpa kiesett a kezemből. De szerencsére a falnak estem neki, és pont ott volt a kapcsoló, így világos lett. A pince hatalmas volt, tele undorító pókhálókkal meg porral és sok-sok régi holmival. Szerencsére nem kellett sokáig nézelődnöm ott, mert a sarokba volt téve a papír a seprű mögé. Feltűnt hamar, mert az volt az egyetlen fehér és viszonylag tiszta dolog a pincében.

Felvettem a földről, és nem törődtem semmivel, gyorsan elmenekültem a pincéből. A lámpát nagyon összetörtem Lizi azt mondta…

Kiértem a pincéből, és Eliza az arcomba nyomta a kamerát, és nagyon eltorzult lehetett az arcom. Viccesen festhettem. Ezt onnan veszem, mert Eliza röhögő görcsöt kapott tőlem. Aztán megnéztem a papírt, és már megint egy hülye rejtvény volt rajta, de ezúttal már az utolsó. Valamint egy kulcs is:

Félelmedet legyőzted, és ezt igen nagyra becsülheted.
A kert, a pince, már-már mind fél tőled.

Utolsó állomásod azonban az a helység,

hol félelem, magasság, és megannyi régi holmi immáron felség..

Figyelj arra, merre lépsz,

hisz tudod, ha nem figyelsz,

könnyű az elvesztés.

Remélem tényleg ez az utolsó hely, ahova mennem kel, mert kezdek kíváncsi lenni, hogy mi lesz a kincs… Fagyi is itt ül mellettem, együtt fejtjük a rejtvényt. Az első mondat nem sok segítség, mert csak megdicsér, hogy bátor voltam. A második se. És innen jönnek a fontos dolgok. Azt mondja, hogy az utolsó helyen, ahova kell mennem, már régóta van félelem, magasság és megint sok régi cucc. Hát, őszintén én már nem is tudom, hogy ezek után mi az, amitől félni lehet, úgyhogy ezt elteszem máskorra. Magasság… Mi lehet magasan? A háztető. De szerintem Lizi nem akarja, hogy kitörjem a nyakam, úgyhogy ezt kizárom. Az emeletre, ha arra gondolt, akkor ott csak a mi szobánk van, de ott már jártam, és két nyom nincs ugyanazon a helyen. Meg fent van még ruhás gardrób, meg fürdő is, meg az erkély, de ott lehet, hogy magasság van, de azokon a helyeken nem szoktam  félni, és régi dolgok sincsenek ott. Akkor szerintem csak a padlás lehet az. De ahhoz meg nincs kulcsom! Reménytelen volt, hogy kitaláljam… Aztán fagyi segített. Rám nézett a kék szemeivel, és megszagolta a papírt. Látta, hogy rá se néztem, ezért kotorászott a zsebemben, és kihúzott onnan egy kulcsot. Ezt még nem is láttam, nem tudom, hogy kerülhetett oda. Szerintem lehet, hogy zsebre vágtam a cédulával együtt még a pincében, és a félelemtől nem is vettem észre, hogy ott van. Nagyon örültem, hogy ilyen okos kiskutyám van. Megsimogattam Fagyi buksiját, ő meg megnyalta az arcom. Lizi azt mondta még nekem egyszer, hogy a kutyusok akkor nyalják meg az arcunkat, amikor megpuszilnak. Kedves volt Fagyitól, cserébe megpusziltam az orrát, és átmentem a padlásajtóhoz. A padlásajtóba az a különleges, hogy egy gerendákból összetákolt lépcső- vagy létraszerűségen kell felmenni hozzá, és aztán olyan, mintha a plafonba dugnád bele a kulcsot. Ez után két oldalt meg kell fogni a talajt, és fel kell húzni magam. Aztán bezárni a csapóajtót, mert különben leesek. Ez után fel lehet menni a lépcsőn a padlásra, mármint belülről a magasabb szintjére. Azért van ennyire eldugva a padlás, mert apu meg anyu nem akarta, hogy a fontos emberek meglássák, mert szerintük csúnya. Szerintem meg különleges, mert ilyen nincs másnak, csak nekünk, és ezzel el kellene dicsekedni, hogy ők soha nem tudnak építeni egy ugyanolyat. Egyszer anya „ügyfelének” ahogy ő hívja az embereket (fura szokás…), meg akartam mutatni, hogy milyen érdekes padlásunk van nekünk, mire anya beküldött a szobába, és aztán, mikor elment az ember, elmagyarázta nekem, hogy azért dugták el a padlást, hogy ne lássa senki. Azután már senkinek sem mutattam meg, és nem is akartam. Egyébként anyáék már az elején le akarták bontani, de Lizi azt mondta anyáéknak, hogy ha lemerik bontani a padlást, akkor visszamegy Magyarországra, és nem fog lakni velünk, hanem koliba fog élni. Azt mondta, legalább láthatná a barátait meg legalább a sportolói karrierje nem fog örökre kinyiffanni. Szó szerint ezt mondta. De nem ment végül vissza Magyarországra, mert anyáék nem bontották le a padlást, és meghagyták, és az óta kisajátította magának, és rengeteget vonul el oda. Főleg akkor járt fel sokat, amikor depis volt… Azt mondta, ez a hely jó, mert nem zavarja senki. Nem tudom, miket csinálhat ott, mert nem mondja meg és nem is mondta. Csak azt tudom, hogy rajzolni gyakran jár oda, mert láttam, amikor felvitte a rajzfelszerelését. Nagyon szeret rajzolni. És írni is, naplót, regényeket, verseket meg ilyesmiket…

Bele tettem a kulcsot a plafonba, vagy zárba, és kinyitottam az ajtót. Természetesen, hogy még ijesztőbb legyen, nyikorgott, amikor kinyílt. Felhúztam magam, bezártam magam mögött az ajtót, és felmentem az Morgólépcsőn. Én adtam neki ezt a nevet, mert mindig nyikorog, és mindig olyan hangot ad ki, mintha morgolódna magában, amikor rálépek. Tudom, hülyeség, de jobbat nem tudtam, hogy eltereljem a gondolataimat… Ráadásul a lámpát is eltörtem, ezért sötétben kellett felbotorkálnom. Aztán végre-valahára elértem a villanykapcsolót, amit Eliza kötött be. Aztán elővettem a rejtvényt, és elolvastam még egyszer a lámpa fényénél. Azt írta, mármint ami fontos volt, hogy: „Figyelj arra, merre lépsz, hisz tudod, ha nem figyelsz, könnyű az elvesztés.” Magyarán nézzek a lábam elé. Kösz szépen Eliza, kedves vagy, hogy figyelmeztetsz, de talán nem vagyok olyan béna, hogy ne találjak meg egy papírt a padláson. Bár, jobban belegondolva elég nagy ez a hely… Szóval nézzek az orrom elé…

Egy kis keresgélés után megtaláltam. Egy nagy halom régi könyv egy kupacba össze volt hányva egy csomó papírral a közelben. Ott találtam meg. Jellemző Lizire, hogy a lehető legnehezebb helyre rakja azt, amit épp keresek, tudtam, hogy ott lesz. Valahogy azt is sejtettem, hogy nem az előző papíron lesz az utolsó rejtvény.

Kezdtem már megkedvelni a padlást, világosban nem is olyan ijesztő. Lizi épp most jött fel, és kezében a kamerával felém közelített. Leguggolt mellém, és kérdezte, hogy hogy tetszik nekem az ő kis „titkos búvóhelye”. Ekkor jutott eszembe igazán körülnézni. Rengeteg könyv volt a padláson, rengeteg térkép, papír, és rajzcuccok: egy festőállvány, mellette olajfestékkel, zsírkréták, porkréták, grafit- és színes ceruzák, ecsetek meg egy vizes tál, rajzlapok (kicsik is, és nagyok is), egy póló, amiben festeni szokott, meg törlőrongyok. A padlás falainak egy részére térképek és One Direction poszterek voltak felragasztva, és a kinagyított, poszterré átalakított fényképei még Magyarországról. A barátnőiről, az edzőiről, az edzőtársairól, a barátairól meg a magyarországi szerelméről. Hangulatos volt a hely. Amit most leírtam, az csak az egyik részében volt. A másik részt inkább nem is írom le, mert az olyan szuper lett, hogy jobb, ha csak egy fényképet ragasztok fel róla... Ezt a képet nemrég fotóztam, azzal a fényképezővel, amit titokban Lizitől vettem el. Csak egy kis sarkot sikerült lefényképeznem. Ez csak az egyik oldal, de el lehet képzelni, hogy akkor a festékes része a padlásnak meg minden egyéb zeg-zuga hogyan is nézhet ki. Igazából egy romhalmaz volt az egész. Anyáék nem sokat törődtek vele, ezt mind Lizi hozta létre, és ő is tette rendbe ezt a helyet, szóval megérdemli, hogy az övé legyen.

Hááát, így néz ki. Gyakran Eliza itt alszik. Szerintem jobban szereti, mint a saját szobáját. Megértem, miért. Sokszor irigyelem, hogy ilyen jó helye alszik, fent, és ráadásul az ablaknál, ahonnan bármikor ki lehet kukucskálni... 

-          Nagyon szép! – válaszoltam. Azt hittem, nem is jutok szóhoz, mert tényleg lélegzetelállítóan klassz volt a padlás.

Megnéztem az utolsó cédulát.

Az utolsó percig nem kell sokat várni,

csupán csak le kell menni, és ámulni.

Ott hamar fel fog tűnni neked, hogy mi a kincs,

és köztük olyanokra is lelsz, melyről talán még fogalmad sincs.

Kedves lesz neked ez a meglepetés, Karácsonynak fontos része ez,

Hisz talán már te is tudod nagyon jól, hogy ez egy óriási élmény lesz.

Felnéztem a céduláról, és Lizi már nem volt ott. Ekkor már sejtettem, hogy mi következik. Gyorsan lementem a Morgólépcsőn, ki a padlásról, le a fatákolmányon. Keresztül szaladtam az emeleti „folyosón”, és lementem. A nappaliban egy csodálatosan szép karácsonyfa állt, tele volt színes gömbökkel, szaloncukrokkal, égőkkel meg minden. Még csillag is volt a tetején! És alatta ott volt a kincs, az én kincsem, ami csakis az enyém volt.

Egy ismerős idézet...

V. rész

Karácsony (éjfél)

-          Lizi, megvan a következő nyom! – kiáltottam fel elégedetten, és büszkén lengettem meg a kezemben a frissen szerzett nyomot.

-          Ügyes vagy, Laura! – mosolygott Lizi.

Nem akartam többet beszélni, mert Eliza mindent felvett, amit csináltam, Inkább kinyitottam a cédulát. Most ez volt beleírva:

Rímelhetnék többet is,

És fogok is.

Szeretem a rejtélyes dolgokat,

mert ezek teszik igazán érdekessé a mindennapokat.

Sokat sztorizgatunk este az ágyon,

így a válaszodat ott te is megtalálod.

Csupán csak felismerned kell a következő idézetet,

és a kulcsot is így hamarost megleled:

„Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni…”

Ez nagyon érdekes volt, mármint a rejtvény. Tudtam, hogy valahonnan nagyon ismerős ez az idézet. Azt a részét már kitaláltam, hogy az az ágy, ahol sokat sztorizgattunk, az Lizi ágya. Sokszor, amikor kisebb voltam, és még most is, gyakran leülünk és ültünk le az ágyára, amikor nem tudtam aludni, és mellébújtam, és akkor elővett egy könyvet, és olvasott nekem addig, amíg el nem aludtam. Vagy valamilyen mesét, vagy egy történetet, vagy pedig egy regényrészletet. Felmegyek Lizi szobájába, és körülnézek. Hátha találok valamit…

Jártam Eliza szobájában, és nem találtam semmit. Az ágyat néztem meg először, Szerintem csak az ágy vezetett rá, hogy ide kell jönnöm, de az ágyban nincs semmi. Megnéztem, tényleg. Azután gondolkozni kezdtem az idézeten. Biztosan olyan könyvből idézhetett, amiből már felolvasott nekem, hiszen onnan tudnám megfejteni.

Sokat gondolkoztam a rejtvényen, mire kitaláltam. A Harry Potter és a Bölcsek kövéből van az idézet, amikor Harry a tükör előtt ül, és azt nézi, és a szüleit látja benne, akiket megöltek, és az igazgató, az a Dumbledore meglátja és odamegy hozzá, és azt mondja neki.

A könyv a könyvespolcán volt. Sokat nem kellett kutatnom, pedig rengeteg könyve van! Nagyon szeret olvasni, teljesen bele tud mélyedni a könyvbe, ahogy anya szokta mondani. Azért találtam meg olyan gyorsan, mert szép rendbe ott volt egymás mellett mindegyik Harry Potter kötet. A borítójukról könnyen felismertem őket. Kikaptam az első kötetet. Nagyon szép rend van nála, bár nálam is ilyen szép rend lenne, mint amilyen Elizánál van…

Kinyitottam a könyvet.

Nagyon izgatott voltam. Végiglapoztam a könyvet, de nem találtam. Aztán tovább kerestem, és a borító belsejébe volt ragasztva a következő papírdarab, és egy kisebb kulcs, valamilyen szekrényé lehetett…

Lizi, én Féltem kint ott a sötétben!

IV. rész

Látta Lizi, hogy nem tudok elindulni, azt mondta, hogy földbe gyökerezett a lábam. Én nem éreztem, és amúgy sem vagyok egy fa vagy bármi növény. Meg is mondtam neki, és erre azt válaszolta, hogy tudja, de ez csak amolyan mondás. És azt is mondta, hogy én vagyok az ő kis virága. Ez jól esett tőle. Végül addig bátorított, míg ki nem léptem a házból. Nem volt olyan félelmetes, mint amilyennek elképzeltem, mert elfelejtettem, hogy a ház kívülről nagyon fel van díszítve. Villogott, világított minden. A mikulás is ott hintázott mellettem, a sok égő világított a házon, és Rudolf orra is pirosan fénylett a testével együtt, ami mellesleg égőkkel volt kirakva. A fenyőfák is mind-mind csupa fény voltak. Eddig jól ment. De aztán jött a hátsó, sötét udvar. Bár világítottam a lámpával, de nagyon féltem. Mentem-mentem, aztán megláttam az elkorhadt fából álló régi, öreg kamrát.:

Kerestem a kulcsot a zsebemben. Amikor már éreztem a markomban, megnyugodtam, hogy nem hagytam el. Ez nagyon megnyugtatott. Beletettem a kulcslyukba, és kettőt fordítottam a záron. Az ajtó nyikorogva kinyílt. Lehet, hogy fura vagyok, de ilyenkor mindig pánikba esek, és olyanokat képzelek el, hogy egy zombi, vagy egy szörny hirtelen felém jön szélsebesen, és rám vicsorít azzal a csuda pofájával. Nagyon félelmetes, és ilyenkor, mikor ráközelít az arcomra, mindig egy sikoltást hallok, vagy egy rekedt, horrorfilmbeli sikolyt, hangot, kiáltást. Ekkor is ez volt velem, rettenetesen megijedtem, felkapcsoltam a kamrában a lámpát. Fura, hogy még mindig működött, mert olyan régóta nem kapcsolta már fel senki sem. Elkezdtem kutatni, matatni a polcokon. Levertem egy festékes vödröt, pont a fejemre esett. Kék volt. A kedvenc színem. De megutáltam aznap. Levettem a fejemről a vödröt. Mindenem kék volt, de tovább kerestem. A kamra maga úgy működött, hogy volt egy elülső, és egy hátulsó, az elülsőnél kisebb kijárata. Olyan volt, mintha nekem tervezték volna. A kulcslyukba bele volt tűrve egy papírcédula. Nagyon örültem, hogy végre megvan, és eltűnhetek innen. Megfogtam a lámpát, a kulcsot és a papírcédulát zsebre vágtam, és kiléptem a kamraajtón. Ezután pedig berohantam a házba olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, ami nem gyors, de nekem elég ahhoz, hogy gyorsabb legyek a rám, leselkedő rémes alakoknál. Amikor átléptem a küszöböt, becsaptam magam mögött az ajtót, és lerogytam a földre. Nekitámaszkodtam az ajtónak, és kifújtam magam. Lizi ott állt előttem, és nevetett. A kezében ott volt az a nyavalyás kamera!

Elkezdődött hát a kincskeresősdi!

III. rész

Még mindig Karácsonykor…

Ránéztem a papírra. Eliza írását rögtön felismertem, egyrészt azért, mert a testvérem és azért is, mert felismerhetően írt. Ez állt rajta:

Első rejtvény, első esély, első lehetséges találat. Jól vigyázz arra, hogy hová lépsz, hisz tudod jól, ha nem nézel az orrod alá, hamar felbukhatsz. Vagy a bukás, vagy a győzelem, de valamelyik eljön ezen a napon. /Egy emlék jő segítségedre hamarosan az elmédből…/

Azért ennyire nehezet nem kellett volna adnia, mert azért én sem vagyok egy rejtélyfejtő mágus meg ilyesmik, én annyira nem értek ezekhez. De megpróbálom, és le is írom azt a sok hülyeséget, amiket kitalálok. Az utolsó zárójeles mondat azt mondja, hogy emlékezni fogok valamire, és azt az emléket tudnom kell, jönnie kell, csak az a gond, hogy nem akar jönni. Ez nem jó. Elolvastam még egyszer a papírt, és Lizi nevetett rajtam. Szerintem azért, mert vicces arcokat vágtam…

És rájöttem. A bukás elesést jelent, és gyakran esek hasra a házban. Lizi meg is említette, hogy mindig ugyanott esek el. Tudom már, hogy hova kell mennem! A kamra a következő állomás. Az előtte lévő deszkákba minden egyes alkalommal beakad a lábam, és elesek. Ez jellemző rám, gyakran esek hasra dolgokban úgy, hogy beakad a lábam valahova. A kamra a konyhából nyílik, kicsi hely, csak néhány dolgot tartunk benne. Megálltam előtte, és bemenetem. Több percig ügyetlenül kotorgáltam a polcokon, de nem találtam semmit. Rossz kedvem lett, tudtam, hogy itt van valahol, nem lehet máshol, mert máshol nem szoktam elesni. Kijöttem a kamrából, és leültem az asztalhoz. Jó nagy asztalunk volt. Gondolkoztam, aztán levettem egy sütit a hűtő tetejéről. Anya miattam tette fel, hogy ne érjem el, de én okosabb vagyok nála, odahúztam egy széket, és levettem a sütit. Ittam hozzá egy pohár tejet is. Odanéztem a padlóra, ahol el szoktam esni, és valami fehér volt a feljött padlódeszka alatt. Azt hittem, kiöntöttem a tejet, és odafröccsent, de amikor közelebbről is megnéztem, akkor láttam, hogy egy papír volt ott. Otthagytam a sütit és a tejet, odamentem a deszkához, és leguggoltam. Tényleg a papír volt, a következő nyom…

Ráleltél hát a megfejtésre,

Ebben a harcban ez vezetett nyerésre.

De vajon hol van a második nyom?

Megtudod, ha átnézel a kulcslyukon.

Azon a kulcslyukon, melynek kulcsát itt megtalálod,

és ezek  után a rejtvényt is könnyen kitalálod…/21, 41, 42, 50, 52, 94, 147, 152, 200, 203, 207, 302, 13, 32, 66/

Mindig is tudtam, hogy Lizi tehetséges. Ezt a verset is jól kitalálta. Kell itt lennie egy kulcsnak a rejtvény szerint… Elkezdtem kutatni és kutatni. Felfeszítettem a padlót, és ott volt egy ütött kopott, rozsdás kulcs. Nem tudtam, hogy mit nyit. Gondolhattam volna, hogy nem fogom tudni, Lizi mindig ezt csinálja velem. Nem tudtam, hogy ez minek a kulcsa, és rengeteg hely van, amit kulcsok nyitnak. Nem is tudom, mit csináljak. És ezeket a számokat sem értem a zárójelben. Lizi mindig azt mondja, figyeljem a zárójelet. De nem tudtam elképzelni, hogy mik lehetnek ezek a számok. Szerintem egy széf kódjai. Bár annak kicsit hosszú lenne. Képzed, volt egy jó film, amit láttunk, egy rejtélyfejtős. Abban is ilyen kombinációk voltak. És a főszerelő…

Hát persze! Ezt is tudom! A filmben a szereplő megszámolta a betűket, és beszínezte őket, sorrendben és összeolvasta és sikerült neki! Leírom még egyszer a szöveget, de itt be is színezem a betűket:

Ráleltél hát a megfejtésre,

Ebben a harcban ez vezetett nyerésre.

De vajon hol van a második nyom?

Megtudod, ha átnézel a kulcslyukon.

Azon a kulcslyukon, melynek kulcsát itt megtalálod,

és ezek  után a rejtvényt is könnyen kitalálod…/21, 41, 42, 50, 52, 94, 147, 152, 200, 203, 207, 302, 13, 32, 66/

Most megpróbálom leírni összeolvasva…

S

Z

E

R

S

Z

Á

M

O

S

K

A

M

R

A

Elégedett vagyok. Sikerült ezt is megcsinálnom! Eliza is tök kedves, hogy játszik velem. Már csak ki kell mennem a régi szerszámos kamránkba. Ott áll a kertünk végében, de már régóta nem használjuk. A kulcs a kamrát nyitja. Ott lesz a következő nyom, és a következő rejtvény is. Kimennék, csak nagyon sötét van. Lemegyek a konyhába, és kiveszem a fiúkból azt a nagy, fényes lámpát.

Nem merek kimenni, félek. Éjszaka van, és félek… Pedig a lámpa beragyogja az egész szobát. Itt szorongatom a kezemben, de nem tudok elindulni.