A nyálas kutyakaland:)

VI. rész

2012. december 26. (valamikor hajnalban)

Leültem, és a kulcsot nézegettem. Nagyon ismerős volt, gondolkozni kezdtem, hogy hová is lehet ezt berakni, és akkor eszembe jutott, hogy ez a CD-s szekrény kulcsa. Apa mindig ezzel nyitotta-zárta a szekrényt.

 Ez a szekrény pedig a nappaliba volt. Lementem, kinyitottam a szekrényt, kerestem, kerestem, de nem találtam semmit. Aztán egy cédulát tapintottam meg az ujjaimmal, és elkezdtem kihúzni a kezemmel. Eliza ott állt mellettem, és most is vette, hogy mit csinálok.

 

Kinyitottam a cédulát, és ezt olvastam:

Tudtam, hogy ki fogod találni, hogy ez minek a kulcsa, és azt is, hogy így el sem olvasod a papírt. Már egy ideje Londonban élünk, ennyit tudnod kéne angolul: You went to the wrong way. /Ha mégse megy, keresd ki a Google Fordítóban!;)/

Ez jellemző Lizire. Elővettem a cédulát a zsebemből, mármint azt, amit a Harry Potter könyvben találtam, és elolvastam.

Évek suhannak,,

mennek, járnak, haladnak,,

felettünk is elszaladtak.

De te élsz valahol,

és éltél is, mikor ezek mind megtörténtnek.

Ez a hely adja meg azt, ami kell most néked.

Keresd fel azt a helyet, melyben most is növekszel,

élsz, remélsz, s napról-napra újra hiszel!

Nem volt kérdés, hova kell mennem. A hálószobámba. Ez volt eddig a legkönnyebb rejtvény, amit ma kaptam. Felszaladtam a lépcsőn, be a szobámba. Már biztos holnap van, de nem vagyok fáradt. Sőt, ez a játék izgalmasabb, mint amilyennek utoljára emlékeztem. Felmentem a szobámba. Kinyitottam az ajtómat, és Hero-t láttam meg, ahogy a szőnyegemen csücsül. Kezében volt egy cédula. Ez volt a következő nyom, ami kellett nekem! De nem tudtam, hogy hogyan vegyem ki a szájából a papírdarabot, hiszen olyan erősen fogta. Támadt egy ötletem, és lerohantam a konyhába, és a maradék sonkát megfogtam, és felvittem a szobámba Heronak. A kutyus természetesen a sonkát választotta, és nem a papírt. A cédula nagyon nyálas volt, és a betűk is elfolyódtak. De legalább megszereztem. Most ide a Naplómba leírom azokat a betűket, amiket ki tudok venni a papírból, nem sok, de ez is ér valamit, majd legalább akasztófázhatok magamban. Abban jó vagyok. Eliza sokszor játszott velem olyat… Ezt tudtam kivenni a papírból:

Ha a l..él ná... talált g.z...,

A...r H..o n.. vé..z.e jól a d..g...

H.de., s..é..é., régi hol...,

Ez a., a.i a vá..s..a. re..i..

Egy óráig fejtettem meg. Örülök, hogy sikerült. Szerintem, a rejtvény így nézhetett ki, amikor még nem volt csupa nyál:

Ha a levél nálad talált gazdát,

Akkor Hero nem végezte jól a dolgát.

Hideg, sötétség, régi holmik,

Ez az, ami a válaszban rejlik.

Nem tudom, szerintem Lizi direkt akarta úgy, hogy nyálas legyen az a papírdarab…

Elkezdtem fejtegetni. Hideg, az kint van a sötétséggel együtt, viszont nincsenek kint régi holmik. Inkább olyan helyre kell gondolni, ami itt van bent a házban. Hideg, és sötét, és régi cuccokat tárolunk ott. Szerintem vagy a pince, vagy a padlás az a bizonyos hely. Szerintem a pince az, ott hidegebb van, mint a padláson.

Magamhoz vettem a cédulákat, amiket eddig összegyűjtöttem, a lámpát és a kabátomat, és aztán lementem a pincelejáróhoz. Aztán habozás nélkül lementem. A kinti félelmeim után azt mondtam magamnak, jobb, ha nem húzom az időt, mert csak jobban félni fogok. Előbb-utóbb majd még le kell mennem, és inkább lemegyek gyorsan, meg fel vissza még gyorsabban és túl leszek ezen az egész dolgon. Így hát gyorsan lementem.

Lent a pincelépcsőn elfelejtettem felkapcsolni a kezemben lévő lámpát. Aztán, megijedtem, és gyorsan fel akartam kapcsolni, de megbotlottam, és majdnem elestem, és a lámpa kiesett a kezemből. De szerencsére a falnak estem neki, és pont ott volt a kapcsoló, így világos lett. A pince hatalmas volt, tele undorító pókhálókkal meg porral és sok-sok régi holmival. Szerencsére nem kellett sokáig nézelődnöm ott, mert a sarokba volt téve a papír a seprű mögé. Feltűnt hamar, mert az volt az egyetlen fehér és viszonylag tiszta dolog a pincében.

Felvettem a földről, és nem törődtem semmivel, gyorsan elmenekültem a pincéből. A lámpát nagyon összetörtem Lizi azt mondta…

Kiértem a pincéből, és Eliza az arcomba nyomta a kamerát, és nagyon eltorzult lehetett az arcom. Viccesen festhettem. Ezt onnan veszem, mert Eliza röhögő görcsöt kapott tőlem. Aztán megnéztem a papírt, és már megint egy hülye rejtvény volt rajta, de ezúttal már az utolsó. Valamint egy kulcs is:

Félelmedet legyőzted, és ezt igen nagyra becsülheted.
A kert, a pince, már-már mind fél tőled.

Utolsó állomásod azonban az a helység,

hol félelem, magasság, és megannyi régi holmi immáron felség..

Figyelj arra, merre lépsz,

hisz tudod, ha nem figyelsz,

könnyű az elvesztés.

Remélem tényleg ez az utolsó hely, ahova mennem kel, mert kezdek kíváncsi lenni, hogy mi lesz a kincs… Fagyi is itt ül mellettem, együtt fejtjük a rejtvényt. Az első mondat nem sok segítség, mert csak megdicsér, hogy bátor voltam. A második se. És innen jönnek a fontos dolgok. Azt mondja, hogy az utolsó helyen, ahova kell mennem, már régóta van félelem, magasság és megint sok régi cucc. Hát, őszintén én már nem is tudom, hogy ezek után mi az, amitől félni lehet, úgyhogy ezt elteszem máskorra. Magasság… Mi lehet magasan? A háztető. De szerintem Lizi nem akarja, hogy kitörjem a nyakam, úgyhogy ezt kizárom. Az emeletre, ha arra gondolt, akkor ott csak a mi szobánk van, de ott már jártam, és két nyom nincs ugyanazon a helyen. Meg fent van még ruhás gardrób, meg fürdő is, meg az erkély, de ott lehet, hogy magasság van, de azokon a helyeken nem szoktam  félni, és régi dolgok sincsenek ott. Akkor szerintem csak a padlás lehet az. De ahhoz meg nincs kulcsom! Reménytelen volt, hogy kitaláljam… Aztán fagyi segített. Rám nézett a kék szemeivel, és megszagolta a papírt. Látta, hogy rá se néztem, ezért kotorászott a zsebemben, és kihúzott onnan egy kulcsot. Ezt még nem is láttam, nem tudom, hogy kerülhetett oda. Szerintem lehet, hogy zsebre vágtam a cédulával együtt még a pincében, és a félelemtől nem is vettem észre, hogy ott van. Nagyon örültem, hogy ilyen okos kiskutyám van. Megsimogattam Fagyi buksiját, ő meg megnyalta az arcom. Lizi azt mondta még nekem egyszer, hogy a kutyusok akkor nyalják meg az arcunkat, amikor megpuszilnak. Kedves volt Fagyitól, cserébe megpusziltam az orrát, és átmentem a padlásajtóhoz. A padlásajtóba az a különleges, hogy egy gerendákból összetákolt lépcső- vagy létraszerűségen kell felmenni hozzá, és aztán olyan, mintha a plafonba dugnád bele a kulcsot. Ez után két oldalt meg kell fogni a talajt, és fel kell húzni magam. Aztán bezárni a csapóajtót, mert különben leesek. Ez után fel lehet menni a lépcsőn a padlásra, mármint belülről a magasabb szintjére. Azért van ennyire eldugva a padlás, mert apu meg anyu nem akarta, hogy a fontos emberek meglássák, mert szerintük csúnya. Szerintem meg különleges, mert ilyen nincs másnak, csak nekünk, és ezzel el kellene dicsekedni, hogy ők soha nem tudnak építeni egy ugyanolyat. Egyszer anya „ügyfelének” ahogy ő hívja az embereket (fura szokás…), meg akartam mutatni, hogy milyen érdekes padlásunk van nekünk, mire anya beküldött a szobába, és aztán, mikor elment az ember, elmagyarázta nekem, hogy azért dugták el a padlást, hogy ne lássa senki. Azután már senkinek sem mutattam meg, és nem is akartam. Egyébként anyáék már az elején le akarták bontani, de Lizi azt mondta anyáéknak, hogy ha lemerik bontani a padlást, akkor visszamegy Magyarországra, és nem fog lakni velünk, hanem koliba fog élni. Azt mondta, legalább láthatná a barátait meg legalább a sportolói karrierje nem fog örökre kinyiffanni. Szó szerint ezt mondta. De nem ment végül vissza Magyarországra, mert anyáék nem bontották le a padlást, és meghagyták, és az óta kisajátította magának, és rengeteget vonul el oda. Főleg akkor járt fel sokat, amikor depis volt… Azt mondta, ez a hely jó, mert nem zavarja senki. Nem tudom, miket csinálhat ott, mert nem mondja meg és nem is mondta. Csak azt tudom, hogy rajzolni gyakran jár oda, mert láttam, amikor felvitte a rajzfelszerelését. Nagyon szeret rajzolni. És írni is, naplót, regényeket, verseket meg ilyesmiket…

Bele tettem a kulcsot a plafonba, vagy zárba, és kinyitottam az ajtót. Természetesen, hogy még ijesztőbb legyen, nyikorgott, amikor kinyílt. Felhúztam magam, bezártam magam mögött az ajtót, és felmentem az Morgólépcsőn. Én adtam neki ezt a nevet, mert mindig nyikorog, és mindig olyan hangot ad ki, mintha morgolódna magában, amikor rálépek. Tudom, hülyeség, de jobbat nem tudtam, hogy eltereljem a gondolataimat… Ráadásul a lámpát is eltörtem, ezért sötétben kellett felbotorkálnom. Aztán végre-valahára elértem a villanykapcsolót, amit Eliza kötött be. Aztán elővettem a rejtvényt, és elolvastam még egyszer a lámpa fényénél. Azt írta, mármint ami fontos volt, hogy: „Figyelj arra, merre lépsz, hisz tudod, ha nem figyelsz, könnyű az elvesztés.” Magyarán nézzek a lábam elé. Kösz szépen Eliza, kedves vagy, hogy figyelmeztetsz, de talán nem vagyok olyan béna, hogy ne találjak meg egy papírt a padláson. Bár, jobban belegondolva elég nagy ez a hely… Szóval nézzek az orrom elé…

Egy kis keresgélés után megtaláltam. Egy nagy halom régi könyv egy kupacba össze volt hányva egy csomó papírral a közelben. Ott találtam meg. Jellemző Lizire, hogy a lehető legnehezebb helyre rakja azt, amit épp keresek, tudtam, hogy ott lesz. Valahogy azt is sejtettem, hogy nem az előző papíron lesz az utolsó rejtvény.

Kezdtem már megkedvelni a padlást, világosban nem is olyan ijesztő. Lizi épp most jött fel, és kezében a kamerával felém közelített. Leguggolt mellém, és kérdezte, hogy hogy tetszik nekem az ő kis „titkos búvóhelye”. Ekkor jutott eszembe igazán körülnézni. Rengeteg könyv volt a padláson, rengeteg térkép, papír, és rajzcuccok: egy festőállvány, mellette olajfestékkel, zsírkréták, porkréták, grafit- és színes ceruzák, ecsetek meg egy vizes tál, rajzlapok (kicsik is, és nagyok is), egy póló, amiben festeni szokott, meg törlőrongyok. A padlás falainak egy részére térképek és One Direction poszterek voltak felragasztva, és a kinagyított, poszterré átalakított fényképei még Magyarországról. A barátnőiről, az edzőiről, az edzőtársairól, a barátairól meg a magyarországi szerelméről. Hangulatos volt a hely. Amit most leírtam, az csak az egyik részében volt. A másik részt inkább nem is írom le, mert az olyan szuper lett, hogy jobb, ha csak egy fényképet ragasztok fel róla... Ezt a képet nemrég fotóztam, azzal a fényképezővel, amit titokban Lizitől vettem el. Csak egy kis sarkot sikerült lefényképeznem. Ez csak az egyik oldal, de el lehet képzelni, hogy akkor a festékes része a padlásnak meg minden egyéb zeg-zuga hogyan is nézhet ki. Igazából egy romhalmaz volt az egész. Anyáék nem sokat törődtek vele, ezt mind Lizi hozta létre, és ő is tette rendbe ezt a helyet, szóval megérdemli, hogy az övé legyen.

Hááát, így néz ki. Gyakran Eliza itt alszik. Szerintem jobban szereti, mint a saját szobáját. Megértem, miért. Sokszor irigyelem, hogy ilyen jó helye alszik, fent, és ráadásul az ablaknál, ahonnan bármikor ki lehet kukucskálni... 

-          Nagyon szép! – válaszoltam. Azt hittem, nem is jutok szóhoz, mert tényleg lélegzetelállítóan klassz volt a padlás.

Megnéztem az utolsó cédulát.

Az utolsó percig nem kell sokat várni,

csupán csak le kell menni, és ámulni.

Ott hamar fel fog tűnni neked, hogy mi a kincs,

és köztük olyanokra is lelsz, melyről talán még fogalmad sincs.

Kedves lesz neked ez a meglepetés, Karácsonynak fontos része ez,

Hisz talán már te is tudod nagyon jól, hogy ez egy óriási élmény lesz.

Felnéztem a céduláról, és Lizi már nem volt ott. Ekkor már sejtettem, hogy mi következik. Gyorsan lementem a Morgólépcsőn, ki a padlásról, le a fatákolmányon. Keresztül szaladtam az emeleti „folyosón”, és lementem. A nappaliban egy csodálatosan szép karácsonyfa állt, tele volt színes gömbökkel, szaloncukrokkal, égőkkel meg minden. Még csillag is volt a tetején! És alatta ott volt a kincs, az én kincsem, ami csakis az enyém volt.