Eliza Naplójából: Erickel a karácsonyi forgatagban...

XVII. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 28. Péntek:

Miközben meséltem és meséltem neki, egyre büszkébb lettem magamra, hiszen végig angolul beszélgettünk. Ami zavart azonban az az volt, hogy egyáltalán nem nézett rám, hanem a földet bámulta, és egy kavicsot rugdosott. Kezdett nagyon-nagyon idegesíteni, ahogy ezt csinálta, hiszen hozzá beszéltem. Néha a mondandóm közepén elmosolyodott, néha lesütötte a szemét. Aztán, amikor befejeztem, felnézett, de akkor mélyen a szemembe nézett, és ekkor úgy tűnt, mintha haragudna rám. Mintha bele akart volna látni a fejembe, a lelkembe.

-         Nem értelek. – mondta. Végtelen nagy komolyságot éreztem a hangjában, és a szemében sem láttam mást.

-         Hát én sem. – mondtam.

Furán néztem rá, ő pedig elkezdte mondani…

-         Azt nem értem, hogy miért reagálod túl ezt az egészet. Ha előre közölték veletek, hogy ez lesz, mert ez van, akkor ez ellen nem tudsz semmit sem tenni, így nem érdemes ennek az egésznek ekkora feneket kerítened. Inkább törődj Laurával, tedd boldoggá a gyerekkorát, és ne duzzogj! Élvezd ki, hogy itt vagy, hiszen saját bevallásod szerint is midig is ezt akartad. Lehet, hogy nem úgy jött össze, mint ahogy eltervezted, de akkor is, nem érdemes ezért így viselkedned. Látod, apukádék ahogy hazajöttek, az volt az első, hogy felrohantak hozzátok, mert hidd el, ők sem szándékosan voltak távol ilyen hosszú ideig! Ami meg a karácsonyt illeti nem értem, hogy miért bezárva, egyedül ünnepeltétek. Hatalmas London, tele van kedves emberekkel, miért bünteted hát saját magadat és Laurát is? Nem érdemes bedepizned és saját magadat sajnálnod, Eliza! Lépj túl ezen, törődj bele a jelenlegi helyzetedbe, próbálj lazítani, és élvezd az életet! Mindig is szerettél utazgatni igaz? Én rögtön kapva kapnék az alkalmon, és felfedezném a világot olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudom. Összepakolnék, és már rohannk is a kocsiba! A világ mindenhol másmilyen, új életbe belekezdeni egy egészen más helyen, mint ahol eddig éltél nagyon érdekes és igazán csodálatos dolog. Neked megadatott. Csak azt sajnálom, hogy nem élvezed ki...

-         Na jó, figyelj, Eric, én nagyon nem akarok veled most összeveszni… - kezdtem türelmetlen lenni.

-         Akkor ne tedd, Lizi!

-         Így is teljesen ki vagyok fordulva magamból! Egyedül vagyok, teljesen átfagytam, a helyzetem reménytelen, és…

-         Egyedül vagy? Tényleg? – fakadt ki.

-         Nem, nem úgy értettem… - próbáltam magyarázkodni, de…

-         Eliza, önmagad sajnálatába fogsz belefulladni, ha nem változtatsz a viselkedéseden. – lesütötte a szemét, és folytatta. – Ha pedig neked én senki vagyok, ha nem veszed észre, hogy próbálok segíteni neked, akkor erre csak azt tudom mondani, hogy ha eddig úgy érezted, hogy egyedül vagy, akkor most nézd meg magad! – ezzel elviharzott…

Egy bódénál állt meg, és maga elé bámult. Nem tudtam, hogy mit néz ennyire, de nem is érdekelt. Csak az érdekelt, hogy nem akarom elveszíteni. Én úgy éreztem, és még most is úgy érzem, hogy bár ez a második találkozásunk, de ő az egyetlen barátom itt, Londonban.

Utánamentem, és melléálltam. Ő még mindig maga elé nézett, és most láthattam én is, hogy mit bámult ennyire.

A pult tele volt bögrékkel. A bódénál forrócsokikat árultak. Ezek a bögrék azonban nem voltak átlagosak. A szélükön mini mézeskalács házikók voltak. a tetejük színesek voltak, mindegyik más-más cukorkával volt megszórva. Cukik voltak, és mind különböző színű és formájú volt.

Vettem két forrócsokit. Az árus egy idős ember volt, aki nagyon sokat mosolygott, és egyfolytában engem nézett. Látta, hogy Eric meg én köztem van egy kis feszültség, és arra is rájött valószínűleg, hogy kettőnknek vettem a forrócsokit, hogy kibékítsem magammal. Mindkettőbe jó nagy adag italt rakott, beletett pillecukrot, csokireszeléket és még cukorkát is. Átnyújtotta, majd kacsintott rám, majd Eric felé nézett. Visszamosolyogtam rá, majd Eric felé fordultam, és átadtam neki a gőzölgő italt. Elfogadta, de nem nézett rám. Ez után egy újabb lépésre szántam el magam, bár tudtam, hogy élvezi is a szitut, és tetteti is a haragját. Reménykedve , hogy megbocsát,  megfogtam a karját, és magam felé fordítottam, persze, gyengéden. A szemébe néztem. Gyönyörű szép, kék szeme van Ericnek, de ez akkor nagyon nem érdekelt. Csak később, amikor elgondolkoztam ezen, akkor jöttem rá erre, mikor visszaemlékeztem.

 Csak az, hogy megbocsásson a szörnyű viselkedésemért. Abban a pillanatban csak ez érdekelt, és csak ez volt fontos.  Aztán a szemébe néztem , nagyot sóhajtottam, és megpróbáltam.