Elza Naplójából: A bocsánatkérés egy fuvarral végződött...

XVIII. rész

Eliza Naplójából:  

2012. december 28. Péntek: Ericcel a karácsonyi forgatagban

-         Ne haragudj, Eric! – mondtam, majd lesütöttem a szemem. – Nem tudom, mi ütött belém. Az a helyzet, hogy…

-         Miért védekeztél azonnal? – vágott bele a szavamba. Ez kicsit felidegesített, de elfojtottam magamban.

-         Mert tudtam, hogy igazad van. – mondtam neki, már-már kezdtem kiabálni vele, de visszafogtam magam. – Tudom, hogy igazad van, Eric! És köszönöm! – mosolyogtam rá.

Ő visszamosolygott rám, és még egy utolsó kérdést tett fel.

-         Nem szeretnél már hazamenni? – kérdezte.

-         De, csak…

-         Csak? – vigyorodott el.

-         Nem tudok. – adtam meg magam.

-         Ezt nem igazán értem. – húzta fel a szemöldökét.

-         Tudod, amikor mérges voltam rájuk, azt írtam nekik, hogy majd egyedül megyek haza. DE a helyzet az, hogy nem tudok mivel. – éreztem, hogy elönt a szégyen.

-         De butus vagy! – nevette el magát. – Na gyere! Hazaviszlek! – még mindig mosolygott.

És aztán elindultunk Eric kocsijához. Már sötét volt, nem láttam pontosan, hogy milyen volt... De abban az egyben biztos voltam, hogy kényelmes volt, nagyon-nagyon kényelmes. Miután beültem és kényelembe helyeztem magam, nagy erőfeszítéseket kellett tennem annak érdekében, hogy ne aludjak el. Mindenesetre az is biztos volt, hogy elég sokat kell még beszélgetnem vele, hogy teljesen megismerjem, hiszen nem is tudtam, hogy van jogsija… De mentségemre szóljon, hogy csak néhány napja ismerjük egymást...

Hazafelé végigbeszélgettük az utat, aztán pedig, mikor megállt a házunk előtt, elköszöntünk egymástól, és én benyitottam a házba. Még egyszer visszanéztem rá. Elmélyedve ült a kocsijában, és előremeredt a semmibe. Gondolkozott valamin, bár fogalmam sem volt, hogy min. Az arca nagyon komoly volt, lehet, hogy sötétség ült az utcákra, de mivel a szemem már kezdte megszokni a sötétséget, az arcát is láttam. Legszívesebben egész éjszaka vele maradtam volna császkálni a környéken és meg többet beszélgetni, de tudtam, hogy nem lehet. Ezért mentem haza.

A házban egy villany sem égett, síri csend volt. Körülnéztem, és miután meggyőződtem róla, hogy senki sincs ébren a házban, felmentem a szobámba. Mivel az emeleten volt a szobám, nehéz volt a dolgom, hogy ne verjem fel az egész házat. Benyitottam anyáékhoz is, ahogy az emeleten sétáltam végig, keresztül, a szobám felé. Útba esett, így megkockáztattam, hogy benézek hozzájuk. Békésen aludtak az ágyukban, anya az oldalára feküdt, apa átkarolta. Jó volt így rájuk nézni. Az egyik könyv kinyílva a földre volt dobva, és mindketten mosolyogtak álmukban. Én is elmosolyodtam. Irigyeltem is őket egy kicsit...
Aztán Laurához nyitottam be. Ő széttárt karokkal és lábakkal, mint akit kiütöttek, úgy aludt az ágyán, a maciját szorosan magához ölelte, és didergett. A takarót lerúgta magáról. Beosontam hozzá, és betakartam, aztán nyomtam egy puszit a homlokára, és becsuktam az ajtót. Ez után már a saját szobám felé vettem az irányt. Miután beértem, gyorsan átvettem a pizsamámat, majd bebújtam a paplanom alá. Mielőtt pedig elaludtam volna, azt tervezgettem, hogy mit fogok kezdeni az új életemmel, mert eldöntöttem, hogy holnaptól minden más lesz! És ezt nem lettem volna képes egyedül eldönteni, ebben csak és kizárólag Eric segített nekem, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Eddig nem mertem sem kimondani, sem pedig leírni, mert nem voltam biztos abban, hogy Eric is így gondolja, de most már tudom, hogy új barátra leltem benne.Ez után pedig átöleltem a brutális méretű mackómat, és már nem bírtam tovább: elaludtam.