Kis lépések egy új élet felé

XXIII. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 29. Szombat:

Mikor odaértünk hozzá, az első dolga az volt, hogy apám a kezembe nyomott egy jó nagy csomagot. Azt a barna, papírból készült csomagot, amit általában az amerikai és néhol (mint tapasztalhattam) az angol boltokban szoktak adni. Azt a csomagot, amit apa csak és kizárólag azért szokott venni, hogy Laura aztán feldíszíthesse különböző színű mintákkal és vonalakkal. Nem bírtam ki, muszáj volt belekukucskálnom, hogy mit rejt a rejtelmes papírzacskó. Mikor belekukkantottam mosolyogva tapasztaltam, hogy a zacsi tele volt piros-fehér csíkos cukorpálcákkal, ami még mindig a karácsonyt juttatja az eszembe. Az ünnep még nem múlt el, a szent este atmoszférája még mindig ott terjeng a levegőben, és az embernek minden hétköznapi apróságról a szeretet ünnepe jut az eszébe. A kandalló melegéről, a sütemény illatáról, a vasárnapi ebédekről, az édességekről, minden tárgyról, ami piros és a még leszedetlen karácsonyi díszekről is. De szerintem ez teljesen normális.

-         Apu! Ő itt Eric.

-         Eric! – fordultam a fiúhoz. – Ő itt apu, név szerint Rupert Greenfield, csillagász. – zengtem ünnepélyesen.

-         Üdvözöllek, Eric… - apa zavarban volt, mert elfelejtettem megemlíteni Erick vezetéknevét.

-         Line. Eric Line a teljes nevem, uram. – és kezet rázott apámmal.

-         Uram? – apám meghökkenve fogadta barátom jó modorát. - Ebben a világban vannak még intelligens emberek is? Azt hittem, ma a fülbevaló, a pirszing, az alkoholizmus, a cigaretta, a drogok és a mű, festett haj a meg a bunkóság a divat.

-         Tudja, ez nem az én stílusom, Mr. Greenfield.

-         Hát mi a te stílusod, Eric?

-         Hát… Például a sport. De nagyon szeretek fényképezni is.

-         Hát ez meglepő. – állapította meg apám, majd kiemelt még egy bazi nagy csomagot a kocsi csomagtartójából. Erick persze rögtön felajánlotta szolgálatait.

-         Hadd segítsek, Mr. Greenfield! – és elvette a csomagot apámtól. Meg se rezzent a súlya alatt…

-         Köszönöm, Eric. Azt hiszem, ez minden! – jelentette ki, és szatyrokkal megrakodva elindult a házba.

Miután megszabadult terhétől, apám Erickhez fordult.

-         Fiú! Ha gondolod, maradhatsz kicsit. Vedd le a kabátod, érezd magad otthon!

-         Nos tudja én igazából… - habozott Erick zavartan.

-         Vedd le. – ismételte meg apa újból.

Erick engedelmeskedett, és elkezdte lehámozni magáról sártól csöpög kabátját.

Persze hogy rögtön két tonna hó hullott ki a nyakából! Apám úgy tett, mintha észre se venné a vízben úszó előszobát. Szegény fiú irtó zavarban volt. A látványt nem lehetett kibírni kuncogás nélkül.

Belépett Laura is. A padláson volt, biztos az Oreo kekszet kereste, amit még tegnap hagytam fent. Imádja azt a kekszet, mindig elcsórja tőlem! Főleg ilyenkor, a forró csoki mellé szokta enni. Úgy látszik, már megint sikerült megtalálnia, mert észrevettem pár apró fekete morzsácskát a szája sarkában. Mikor rám nézett, egy alig észrevehető mozdulattal jeleztem neki a morzsák helyét. Gyorsan letörölte, majd ismét felszívódott. Pár pillanattal később ismét megjelent fémtálcával a kezében, rajta három gusztusos gőzölgő itallal.

Eric leült az egyik székre, én meg mellé. Laura a kezünkbe nyomta a kakaót, aztán ő is leült, lassan iszogatva sajátját. Majd megkérdezte, hogy készen vagyunk-e. Mikor az igenlő választ megkapta tőlem, nekilátott az Oreo kekszek pusztításának is. Én a magam forró csokiját egy sima, tömzsi kék bögrécskében kaptam, rá tejszínhabot fújt (ahogy szeretem) meghintette kakaóporral, beledugott egy fahéj rudat és kék színű, hópehely alakú cukorkákat szórt rá. Azért szoktam Laut megkérni a forró csoki készítésére, mert ő mindig olyan vidámra csinálja! Erické volt az a bögre, amin egy téli táj volt. Hófödte talaj, egy fa rajta madáretetővel, ágin madarakkal meg persze, az elmaradhatatlan mosolygós hóemberrel a bögre másik oldalán. Azt hiszem, ez az apáé. Kíváncsi vagyok, miért pont ezt a bögrét választotta…

A saját bögréje volt a legbohókásabb mind közül. Az a pohár volt, amit még 4 évesen vitt el az óvodába egy kézműves foglalkozásra. Eredetileg egy sima, hétköznapi, fehér bögre volt. Ő tette különlegessé azon a bizonyos novemberi napon, a kézműves szakkörön. Bögrét festettek. Minden ovis társa próbált valamilyen mintát festeni rá, egy szívecskét, egy madarat, egy hóembert… Lau volt az egyetlen, aki 100%-osan a fantáziájának engedve bemázolta az egész poharat kívül-belül a szivárvány minden színével. Mondanom sem kell, az övé lett a legszebb és egyben a legfurább mind közül. Ám ő volt az, aki megmutatta nekem a színes bögréjével azt, hogy furának lenni valójában nem is olyan rossz, hanem különleges, kiemelkedő. És ő volt olyan bátor, hogy felvállalta magát és az összes kreativitását beleadva munkájába valami igazán meseszépet alkotott. Már akkor sokat tanultam tőle. Azóta a nap óta ez a szivárványos bögre az én kedvenc bögrém.

Miközben ittuk, belépett anya is. Meglepődött fejet vágott, mikor mindannyian hátrafordultunk. Aztán kérdezősködni kezdett.

-         Ki ez a srác, Eliza? A fiúd? – és barna szemeivel tetőtől talpig végigmérte Ericket. Persze mindketten azonnal tagadni kezdtük állítását. Egészen zavarba hozott! Nekem már nem is lehetnek fiú barátaim?!

-         Nem, nem dehogy is! – válaszoltunk tök egyszerre Erickel.

-         Akkor? – kérdezte.

-         Anyu, ő Eric Line, egy suliba járunk, ráadásul a szomszédban lakik. Ő az egyetlen kedves ember, akivel eddig találkoztam Londonban. – mutattam be anyának.

-         Eric! – fordultam hozzá. – Ő anya.

-         Szia Eric!

-         Nagyon örülök! – biccentett illedelmesen Eric.

Miután ezt is letudtam, félrehívtam anyát. Kimentünk a konyhából, egyenesen a nappaliba. Kezemben még ott volt a forró ital.

-         Anyu figyelj csak! Azt szeretném kérdezni, hogy nem lenne-e gond, ha a délutánt Laurával töltenétek hármasban. Elmennék itthonról pár órára.

Hogy miért tettem ezt? Fogalmam sincs. Talán magam ellen, a régi énem ellen lázongtam. Meg akartam mutatni magamnak, hogy elég bátor vagyok ahhoz, hogy szembe tudjak nézni pár emberrel. Erőt vettem magamon. Erős vagyok, tudom, hogy mit akarok! Hogy mit akarok? Egyet tudok, nem akarok többé elbújni, meghúzódni a legközelebbi sarokban. Bár irtó nehéz volt, végül sikerült megtennem az első lépést, amihez belül nagyon gratuláltam magamnak.

-         Nos, nem bánom, addig majd elmegyünk az élményparkba Laurával egy kicsit, vagy majd kitalálunk valamit apáddal. Menj csak nyugodtan, rád fér a kikapcsolódás!

-         Köszi. – rámosolyogtam, majd visszamentem a konyhába. Láttam, hogy Eric már végzett az ő forrócsokoládéjával. Erőt kellett vennem magamon, hogy megtegyem a második lépést. Pillanatnyi habozás után közöltem vele, hogy hajlandó vagyok elmenni.

-         Oké. – mondta. – Csak előbb átugrunk hozzám, mert át kell öltöznöm.

-         Nekem is le kell még zuhanyoznom. Majd később találkozunk!

-         Mikor?

-         Most van két óra. A zuhanyzással, öltözködéssel meg ebéddel együtt…

-         Legyen öt. – vágta rá (látszólag) találomra.

-         Mi a fenét csinálsz te három órán keresztül? – kérdeztem meglepetten.

-         Ötre beszéltem meg a srácokkal. – rántotta meg a vállát.

-         Akkor ezt lefixáltuk! – mosolyogtam. Honnan tudta, hogy belemegyek a találkába?! – Szia!

-         Szia!

Az elbúcsúzás pillanata majdnem olyanná sikeredett, akár egy hollywoodi filmben. De csak hogy azért se legyen igazam letörve tapasztaltam, hogy apám mögöttem áll, és kezét vállamra téve zárómondatként a következőket mondja:

-         Legalább lesz időd kipakolni a csomagokat!

Pazar!