A III. világháború Eliza szemszögéből

XXII. fejezet

Eliza Naplójából:

2012. december 29. Szombat:

Igazán jó kis nap volt a mai. Anya ágyba hozta a reggelit, palacsintát, narancslevet, egy narancsot meg vajas pirítóst. Végre látom rajta, hogy ő is igyekszik, nem csak apu. Kezdek neki megbocsátani, ami valószínűleg látszott rajtam. Majd Laura rontott be a szobába, mivel anya megkérdezte, hogy mit akarok csinálni ma: takarítani, vagy havat lapátolni. Laura meg ordibálva berohant, hogy: HÓLAPÁTOLÁS! HÓLAPÁTOLÁS! Hát persze, hogy belementem. Egy palacsintát még sikerült legyömöszölnöm a torkomon, miközben felöltöztem. Aztán lerohantam az előszobába, és felkaptam a bakancsom. Kimentünk, és lelkesen belekezdtünk a ránk sózott feladatba. Talán a kelleténél kicsit keményebben dolgoztam, ugyanis (mint később kiderült) elkerülte a figyelmem, hogy Erick és Lau valamit kifundált ellenem, miközben én se hall se lát módjára hánytam a havat, mint egy gép.

Hirtelen Lau hátraszaladt a kert végébe. Ha ekkor józanul gondolkodom, talán megúszok egy alapos fürdetést a hóban. Egy csalafinta kislány ugyanis nem fog hátrarohanni a kert végébe csak úgy szó nélkül. Valaminek már akkor bűzlenie kellett volna. De akkor nem gondolkodtam, hanem azon nyomban utánaszaladtam, hiszen akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mire készül ez a gyerek. Akkor kezdtem el gyanakodni Laura viselkedésével kapcsolatban, amikor már késő volt. Valaki rám vetődött hátulról, és én pofával előre belezuhantam a friss, puha hóba. Ezzel elkezdődött a harmadik világháború. Kezdetben Eric és Laura összefogtak ellenem, aztán Lau átállt az én oldalamra, és leteperte drága, a szövetségesét. Szó, mi szó, mire befejeztük, mindenki fejtetőtől lábujjhegyig be volt borítva hóval és sárral. Egy biztos. Ha ma nem kaptam tüdőgyulladást, soha nem fogok!

A békeszerződést követően a háború emlékére Erick és Laura emlékművet állított a béke tiszteletére, más szavakkal: hóangyalt csináltak. Ez a kettejük kis játéka volt, nem akartam beleavatkozni, így csak ültem és figyeltem őket. Laura arca sugárzott az örömtől és a boldogságtól. Új barátra, játszótársra talált, akihez ezentúl bármikor átmehet, és csak egyszerűen jól érezheti magát. Velem ezt soha nem érezte, és valószínűleg soha nem is fogja. Erick egy nagyra nőtt gyerek tele életvidámsággal és pozitív gondolatokkal. Én más vagyok, másra vagyok kitalálva. Én ösztönzöm, bátorítom, óvom és védem, ha kell, akár egy jó nővér. Erick volt az, aki eddig hiányzott az életéből, és most megkapta.

Erick arca más. Mintha elégedettséget sugározna. Mintha az lenne ráírva: SIKERÜLT! Mire véljem ezt? Talán egyik legfontosabb céljául azt tűzte ki, hogy bevágódjon Launál? Ezek a kérdések cikáztak fejemben, de mivel tudtam, hogy ezekre csak a fiú adhatja meg a válaszokat, hagytam a fenébe.

Hero jelent meg. A szájában ott volt a fényképezőgépem is. De hogy került a kutyámhoz? Valószínűleg a valahol a földön hagytam, kiskutyám pedig rábukkant erre az érdekes tárgyra, és mivel tudta, hogy ez a különös valami az én birtokomban van, el akarta vinni a kertbe, hogy suttyomban kicsit jobban megvizsgálhassa (megrágcsálhassa). Gyorsan odaosontam hozzá, és egy hirtelen mozdulattal elloptam tőle újonnan szerzett zsákmányát. Egy megsemmisítő pillantást vetett rám, aztán elszaladt. Talán rájött, hogy azt már nem kaphatja vissza… Odamentem Erichez, és amilyen hirtelen felé hajoltam, olyan hirtelen nyomtam le azt a nagy gombot, mellyel így egy életre szóló emléket tároltam el a készülék memóriakártyájában. Ez az emlék egy fénykép, ami őt ábrázolja, miközben nagy élvezettel formázza keze-lába ide-oda mozgatásával angyalkáját a hóban. Egyébként ezt a bizonyos fotót Laura sikeresen le is nyúlta tőlem, és ő ragasztotta be a naplójába, úgyhogy ehhez a naplóbejegyzésemhez illusztrációt sajnos nem tudok beragasztani… J

-         Szabad? – kérdezte Erick, miután felállt, és leseperte a hátára tapadt havat.

Nem értettem, mire gondol, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy biztos a gépemet kéri.

-         Persze. – válaszoltam, és mit sem sejtve odanyújtottam a készüléket.

Erick babrált, állítgatott rajta valamit, szöszmötölt és órákig forgatott egy csomó olyan izét a gépemen, amiről azt sem tudtam eddig, hogy mire valók.

-         Mit csinálsz? – kérdeztem öt perc elteltével már gyanakodva.

-         Szeretnék készíteni rólat egy fényképet. – mosolyodott el. – Megengeded? Biztos jó kép lenne!

-         Nos, rendben van, de csak egyet! – őszintén szólva, jól esett, hogy Erick alkalmasnak talált modellnek.

Lenyomta a fényképező gombját, a vaku villanása egy pillanatra elvakított. Egy percre tényleg úgy éreztem magam, mint azok a gyönyörű, jól kereső amerikai modellek. Ám ez a jóérzés is elmúlt, mikor előhívtam a képet. Jobban mondva félig. Erick ugyanis tényleg egy gyönyörű modellt talált jobbat, mint én! Itt a kép:

Azért ahhoz is kell tehetség, hogy úgy fotózza le valaki Laurát, hogy ő azt nem veszi észre. Személy szerint nekem még egyszer se sikerült, úgyhogy Erick, le a kalappal!!!

-         Tanultam fényképezni. Egy darabig ez volt a hobbim: a fényképezés. Többnyire pillanatképeket készítettem. Különleges pillanatokat kaptam le, és ezeket visszanézve mindig mosolyogva gondoltam vissza az egész jelenetre, ami ehhez a képhez kapcsolódik. Boldoggá tett, hogy tudtam a történetét a készített képnek. Kiskoromban sokat nézegettem és gyűjtögettem is különböző régi fényképeket, amiket nagyrészt antik boltokban vásároltam. Nem volt egy olcsó hobbi, de hát, ezt szerettem csinálni. És mikor végignéztem a fényképeket, mindig kitaláltam egy hozzá kapcsolódó történetet. De mikor elkezdtem fényképezni, örültem annak, hogy nem kell kitalálnom ezeket a sztorikat, hiszen én éltem át ezeket. Éreztem a szagokat, a hőmérsékletet, a szél csípősségét vagy a Nap melegét...

Néhány pillanatig némán állt és elmélyedt a régi hobbijával kapcsolatos emlékeiben. Hagytam álmodozni. Azonban pár perc múlva kénytelen voltam visszarángatni a valóságba kérésemmel.

-         Játssz vele egy picit! – kértem boci szemeket meresztve rá, s látva, hogy nem érti, miről beszélek, Laura felé intettem fejemmel.

Bólintott, és megindult Laura felé. Elkezdett ugrálni, bohóckodni vele, majd felkapta és akár egy óriási körhinta, 360°-ban forgott saját tengelye körül, karjában kishúgommal.  Majd előreszaladtak, és elöl, az általam félrehányt hóból képződött kupacon birkózni kezdtek. Előrementem én is, és mindkettejükhöz hozzávágtam egy-egy hógolyót, hogy hagyják már abba. Kihasználva azt az egy pillanatot, mikor Erick rám nézett, Lau belenyomta szegénynek a fejét a hókupacba. Elég rosszul eshetett ez neki, picit sajnáltam Ericket, bár ez nem látszott rajtam, hiszen végigkacagtam az egész műsort. Pár perccel később a fiú kidugta fejét alkalmi rejtekéből, és sikerült a húgomat lecsendesítenie.

Nem tudta, hogy Lau mennyit ért angolul. Valójában én sem tudom igazán. Ezért a biztonság kedvéért, hogy biztos, hogy megértse, a hóba rajzolva magyarázta el kishúgomnak, hogy kellene neki forró csoki, és annak fejében, ha Lau főz neki, ellapátolja az ő részét helyette. Annyira már ismerem Ericket hogy tudjam: nem azért ajánlotta fel a hóhányást, mert annyira imád dolgozni. Velem szeretett volna együtt lenni. De nem bántam, egyáltalán nem. Helyette csendesen fürkésztem Erick pálcikaembereit, ahogy épp gőzölgő bögréket tartva beszélgetnek.

Laura elment a házba elkészíteni az italokat, mi meg ketten maradtunk, és munkához láttunk. Erick csak nem akart megszólalni, pedig azt vártam, hogy be sem fog állni a szája. Meguntam a hallgatást. Beszélgetni akartam vele. Hallani a hangját, látni azt az állandó mosolyt, ami soha nem fagy le az arcáról, akármennyit időzött is a hóban a feje… Csak hallgatni, ahogy olyan nagy beleéléssel és élvezettel mesél, akár egy kisgyerek… Nem akartam kezdeményezni, hiszen ő akart egyedül maradni velem, ő akart beszélgetni. Vártam. Végül megszólalt azzal a megszokott könnyedséggel és humorral a hangjában, amivel az eddigi összes találkozásunk alkalmával sikerült megnevettetnie.

-         Jól megfürdetett a húgod! Tiszta víz a gatyám! Még a pólóm is szétázott… Sebaj, azért jó muri volt! – egy kisfiú hangja volt. Egy olyan boldog kisfiúé, akit még nem szennyezett be a világ mocskos szennye, aki talán még soha nem érzett fájdalmat és csak akkor sírt, mikor az iskolában a legelső nap nem maradhatott vele az anyukája.

Elszórakoztam a gondolattal. Lelki szemeim előtt láttam a hét éves Ericket, ahogy sűrű, fekete haja kócosan lóg szemébe, az egyik kis kezével anyukája kezébe kapaszkodik, másikkal pedig a korai kelés fáradságát törli ki szeméből. Sietősen lépked anyukája mellett. A nő rohan, el ne késsenek.

Majd becsengetnek. Erick kis szeme könnybe lábad, mert tudja, eljött az elválás pillanata. Édesanyja megcsókolja feje búbját, majd elsuttog egy SZERETLEK-et, és elsiet, máskülönben elkésne munkahelyéről. A borzas hajú kisfiú anyja után néz, követi szemével egészen addig, míg a nő el nem tűnik az ajtóban.

Erick észrevette, hogy elmerengtem, s elragadtak gondolataim. Szerencsére időben kapcsoltam.

-         Tényleg élvezted? – kérdeztem. Már nem mintha meglepett volna előző kijelentése, de azért úgy éreztem, hogy erre muszáj rákérdeznem. Már csak azért is, mert így hirtelenjében jobb nem jutott eszembe.

-         Ühhüm… Aranyos hugicád van, bírom! – elnéző volt velem, és úgy tett, mintha előző bambulásomat nem is vette volna észre. – Bárcsak nekem is lenne testvérem! Sajnos ez nem adatott meg nekem…

-         Komolyan?

-         Igen, pedig nagyon szerettem volna egyet.

-         Annál jobb apa leszel! – kacsintottam rá. Fogalmam sem volt, hogy miért mondtam ezt…

-         Ezt meg hogy érted? – vigyorodott el. Szerintem valamit félre érthetett. - Úgy értem… - döftem egy nagyot az előttem lévő, összefagyott, jeges, vizes, félig átfagyott hótömbbe – hogy ugye, bátyád és nővéred már nem igen lehet, és ha nincs például öcsikéd vagy húgod, akkor majd a picinél több mindent beleadsz abba, hogy vele legyél, meg hogy jól érezze magát, meg ilyenek.

-         Ezek szerint, te akkor nem leszel jó anya?

-         Dehogynem!!! És amúgy is, a nők vagy lányok - ahogy tetszik - sokkal jobban kijönnek a gyerekekkel, mint az ellenkező nem, úgyhogy máris előnyben vagyok!

-         Értem. – most is fülig ért a szája. Az az igazság, hogy ő akkora nagy hótömegeket mozdított meg, hogy csak néztem ki a fejemből. Egy kicsit cikinek éreztem, hogy feleannyi havat vagyok képes csak felemelni, mint ő. Hiszen én voltam sportoló vagy mi a szösz! ? Növeltem a mennyiséget.

Persze, hogy észrevette! Ő is növelte. Feléledt bennem a versenyszellem, és a hó mennyiség a lapátomon csak nőtt és nőtt. Sajnos, az övéén is, és szégyenemre be kell valljam: nagy fölénnyel ezt a meccset is ő nyerte.

-         Na és mi a helyzet anyudékkal? – terelte másra a szót. – Jobban kijösztök már?

-         Igen, hála neked. Te voltál az egyetlen, aki szemtől szembe megmondta a véleményét, és nekem pont erre volt szükségem. Sokat segítettél, köszönöm!

-         Hááát, igazán nincs mit! Számos előnyöm egyike az őszinteség!

Milyen kis egoista! Ez is hiányzott már! Otthon mindenki az volt… Elsőnek oldalba akartam bökni, de aztán elvetettem ezt az ötletemet is.

-         Bemutatnálak pár barátomnak. Van hozzá kedved? – kérdezte aztán hirtelen.

Hogy én ismerkedni itt Angliában, Londonban angolul idegenekkel? Nem jutottam szóhoz. Nem akartam nyitni, zárkózott és visszahúzódott voltam, míg világ a világ. Nem akartam új embereket megismerni, nem akartam találkozni senkivel. Nekem eddig minden tökéletes volt. Itt van nekem Laura, Erick, anya, apa, Hero meg Fagyi. Kell ennél több a boldogsághoz? „Nem akarok nem akarok! Nem akarok!” Ezt hajtogattam belül sikítoztam, üvöltöztem, foggal, körömmel ellenkeztem ez ellen az ötlet ellen. Végül remélve, hogy egy humorral elüthetem ezt az egészet, így válaszoltam:

-         Ez most mit derült égből villámcsapás jutott az eszedbe?

-         Nos… Fogjuk rá, hogy igen.

-         Értem. De nem hagyhatom itt Laurát. – próbáltam indokokat keresni, hogy miért NE.

-         De hát itt van anyud is! Legalább egy kicsit együtt lehetnek! Kell egy kis idő nekik is kettesben! – érvelt drága barátom.

-         Nem is tudom… - válaszoltam neki. Nem volt kedvem itt hagyni Laurát és menni sem, hogy őszinte legyek…

-         Légyszíves Elizaa! Naaa kérlek gyere! Tök jó fejek, majd meglátod!

-         Hát azt hiszem… - kezdtem megtörni. Végül is megígértem magamnak és Ericknek is, hogy változtatok, hogy új életet kezdek.

-         Harry is ott lesz! – hozott fel egy újabb érvet, majd rám kacsintott. Ez azonban az ellentétes hatást váltotta ki, mint szerette volna. Mikor meghallottam a „Harry” szót, a döntésem megszületett a bensőmben.

-         Akkor nem! – vágtam rá gyorsan, mielőtt még meggondolhattam volna magam. 

-         Na Bumbly nem lehetsz ilyen kis paragép! (a Bumbly név egyébként a „Kétbalkezes Kislány” angol megfelelője, mivel a bumbling szó azt jelenti, hogy kétbalkezes)

-         Ne szólíts így! Tudod, hogy utálom ha így szólítanak! – sértődötten hátat fordítottam neki.

-         Oké! Eliza! Harry jó haverom, és tudom, hogy bele vagy hullva. Segíthetek neked, de az úgy nagyon nem fog menni, ha még nem is beszélsz vele!

Egy piros Mustang (megmentőm) gördült be ekkor a ház elé. Apu kiszállt, és bevágta a kocsi ajtaját. Majd mosolyogva intett felém, hogy jöjjek segíteni. Még az utolsó adag hótömeget a buckámra dobtam, majd a ház falának támasztottam a lapátom. Eric is kész lett a maga oldalával, úgyhogy felajánlotta, hogy ő is jön segíteni. Elfogadtam az ajánlatát, és hálás voltam apámnak, hogy elterelte a témát Harryről és Erick barátairól.

-         Bemutatsz apudnak? – kérdezte tőlem, ahogy épp a kocsi felé sétáltunk.

-         Persze. – vágtam rá egyből.

Még szerencse, hogy apa tud angolul!