Eliza Naplójából: Egy ismerős idegen bukkant fel…

XVI. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 28. Péntek:

Ahogy egyre hosszabb ideig voltam távol a családomtól, úgy kezdtem egyre jobban azt érezni, hogy bármilyen igazságtalanok is, szeretem őket, és szükségem van rájuk. De most azt is tudtam, hogy csendre, magányra, nyugalomra és egyedüllétre van szükségem ahhoz, hogy átgondoljam ezt az egész őrületet.

Csak sétáltam, és sétáltam London utcáin, és egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy valaki követ. Lehet, hogy ez is az én hülyeségem volt, de akkor is félni kezdtem. Amióta az eszemet tudom, minden áldott nap volt valaki, aki mellettem volt. Vagy a haverok, a barátok, az edzők és a tanárok otthon, Magyarországon, vagy még itt is Londonban, mindig itt volt velem Laura. Rájöttem, hogy akármennyire is utálom azt, ahogyan anya viselkedik, meg apa, annak ellenére utálok egyedül lenni. Akkor minden egyes alkalommal úgy érzem, hogy nem számíthatok semmire és senkire, itt vagyok, magányosan…

De nem bántam meg, tudok gondolkozni. Nincs senki sem a nyakamon, és azt csinálhatok, amit akarok. Jót tett nekem az egyedüllét, de mégsem élveztem. Biztos, hogy már más is találkozott ilyennel…

Szóval sétálgattam az utcákon, de rájöttem, hogy jobb a karácsonyi forgatagban ténferegni, szóval így visszamentem. Mentem jobbra, mentem balra. Gyakorolni akartam az angol tanulást, hát leültem egy padra, és a mellettem lévő emberekre figyeltem. Nem sokkal ez után elhatároztam, hogy egyáltalán nincs kedvem apáékkal hazamenni, ezért küldtem nekik egy SMS-t, hogy jól vagyok meg hogy majd hazavisznek kocsival. Tudtam, hogy ha azt hiszik, hogy barátkozom, akkor tuti, hogy megengedik, hogy ne velük jöjjek haza. Ezt az estét valamiért egyedül akartam eltölteni. Jó volt itt ülni, meg császkálni a vásárban. Elhatároztam, hogy most a körülöttem lévő embereket fogom figyelni, hogy ők miket beszélgetnek, mik a problémáik, vágyik, miről pletykálkodnak meg ilyesmiket. Kíváncsi voltam, hogy én vagyok e az egyetlen problémás csaj itt, Londonban, avagy sem...
Két idős néni ült mellettem, teát iszogattak, és beszélgettek. Az egyik, a másiknál kicsit idősebb, ősz hajú néni elkezdte mesélni a másiknak, hogy hogy telt a napja, hogy reggel elment a boltba tejért meg kifliért, hogy tudjon mit reggelizni. Aztán hazament, és megevett egy vajas kiflit, meg egy pohárka langyos, mézes tejet. Aztán olvasott az ágyán. Aztán pedig elment a virágárushoz, és vett pár szál margarétát meg két darab mécsest. Aztán elment a temetőbe, és meglátogatta a férjét. Szó szerint így mondta! Azt is közölte a barátnőjével, hogy naponta kétszer elmegy a férje sírjához, és beszélget vele. Elmondja neki a problémáit, meg hogy milyen volt a napja. Összeszorult a szívem, ahogy néztem azt a jóságos nénit. Az ő szeme is könnyezett, és a barátnője magához szorította. Nemrég halhatott meg a férje, hiszen láttam rajta, hogy ez a seb még nem gyógyult be a szívén, friss volt, és fájdalmas. Nagyon szomorú volt, és láttam rajta, hogy nagyon-nagyon fáj neki. Ezt a fájdalmat pedig úgy akarja enyhíteni, hogy úgy tesz, mintha megboldogult élettársa még mindig élne... 

Ahogy néztem azt a nénit, rájöttem arra, hogy milyen szerencsés vagyok. Fiatal, egyesek szerint szép és okos, egészséges, és él mindegyik családtagom. Nem mindenkinek adatik meg ez, és akármilyen rossz is a jelenlegi helyzetem, szerencsés vagyok. Önző voltam, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt igazam. Részben én is hibás vagyok, de részben anyáék is. Nekik nem kellett volna így elhanyagolniuk minket és nem kellett volna azt tenniük, amit tettek. De ennek ellenére én is hibás vagyok. Nem kellett volna anyáék dolgát még jobban megnehezítenem, hiszen így is elég nehézkes nekik így is. Tudom nagyon jól, hogy a munkájuk miatt tényleg korlátozottan jöhetnek haza és lehetnek velünk, de akkor is szervezhették, intézhették volna úgy, hogy nekünk is jó legyen, és néha-néha le lehet mondani például egy partit, hogy együtt lehessünk.

Sokáig gondolkozhattam ott, a fejemet leszögezve, csendben a padon, mert nem is vettem észre, hogy hogy elszaladt az idő. Már vagy egy másfél órája ott ücsörögtem egy helyben, amikor valaki megérintette a kezem. Éreztem, hogy teljesen átfagytam, mert már szinte az is fájt, hogy az a valaki hozzámért. Felnéztem, de ebben a pillanatban felszisszentem. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire súlyosan odafagytam a helyemhez. Egyáltalán nem vettem észre, sem a hideget, sem pedig az idő múlását. Még soha nem fagytam meg. Elég rossz érzés, nem is kívánom senkinek. Az viszont, hogy kit láttam meg, amikor felnéztem, nagyon meglepett...

-         Eric? – kérdeztem, és olyan meglepődött fejet vágtam, mintha az üknagyanyámat láttam volna magam előtt.

-         Lizi? – kérdezte ő is, és körülbelül ő is ugyanolyan meglepett fejet vágott, mint én. – Te meg mi a fenét keresel itt? Már egy ideje figyellek… Azt hittem, hogy nem is te vagy az… Azt hittem, hogy egy… - nem fejezte be a mondatot, mert a csodálkozás erőt vett rajta, így nem is vette észre, hogy belekezdett egy másikba.. - Mondd, mi a fenéért ülsz itt kint a hidegben másfél órája? Mínusz tíz fok van az Istenért! – nem tudtam eldönteni, hogy most leszidott-e, vagy csak pipa volt rám, vagy csak egyszerűen túlságosan is meglepődött…

-         Hát én csak… gondolkoztam.

-         Áááá értem, ez mindent megmagyaráz, Eliza… - nevetett fel. De nem volt gúnyos nevetés. Egyáltalán nem. Inkább az a kedves nevetés, amivel már régen nem találkoztam.

De azért oldalba böktem, majd elmosolyodtam.

-         Nem vagy az a barátkozós típus mi? – mosolygott, és leült mellém. Egy kicsit közel volt, úgyhogy kissé arrébb mentem. Nem tudhatom biztosan, hogy nem Blair küldte rám…

Bár mondjuk, nem is értem, hogy juthatott az ilyen az eszembe. Hogy lehetek ilyen hülye? Lehet, hogy még az agyam nem olvadt ki rendesen… Úr Isten, hogy mondhattam ilyet Ericre? Ő a legrendesebb srác, akivel Londonban találkoztam. Jó fej, vicces és rengeteget segít nekem meg törődik velem. Blair meg egy megátalkodott kis liba, aki az első találkoztunk óta tönkre akarja tenni az életem. Félelemben élek, amióta megismertem. Már mindenki elkönyvelt a Kétbalkezes Kislánynak. A Kétbalkezes nevet azért kaptam, mert Blair jóvoltából mindig valami ügyetlenséget csináltam, természetesen az egész iskola előtt. Például egyszer tele volt zsúfolva a kezem könyvekkel, mert a könyvtári leltározásban segítettem. Mentem lefelé a lépcsőn egy nagy csomó könyvvel a kezemben. Láttam Blairt, ahogy a lépcső legalján áll, majd az oldalára siet. Nem értettem, hogy miért. A barátnője nevetve rohant mellé, és a fülébe súgott valamit. Azt hittem, hogy megint csak kibeszélnek, de abban a pillanatban, ahogy a következő lépcsőre léptem volna le, megcsúsztam, és elestem. Papírok és könyvek repültek mindenfelé. A hajam szétborzolódott, a kezem megzúzódott, és ami még rosszabb, épp, amikor elestem, Harry épp akkor járt arra. Persze, hogy ráestem. Nem is én lennék! Szörnyen ciki volt. Harry meg csak mosolygott, és élvezte a helyzetet. De hát mit várok egy sráctól! Felsegített, persze, én fülig vörös voltam. Aztán pedig Igazgatói Figyelmeztetést kaptam (szóban való figyelmeztetés, ami még nem kerül be az ellenőrzőmbe, az Igazgatói Intó a súlyosabb, amit már írásban kapok meg) az iskolai könyvek rongálásáért.

Hát, ez a története a Kétbalkezes névnek. Kislánynak meg csak azért szólítanak, mert én vagyok a legfiatalabb az évfolyamon, mivel egy évvel hamarabb mentem suliba még ovis koromban.

Szóval visszatérve Erichez… Ugye megkérdezte, hogy jól vagyok-e, meg minden, meg azt mondta, hogy:

-         Nem vagy az a barátkozó típus mi?

Miután oldalba bokszoltam, amit már ugye fent említettem, hozzátettem, hogy:

-         Inkább csak nem vagyok a szavak embere… - eléggé határozatlanul mondtam…

-         Hááát… a tetteké sem! – viccelődött.

De nem hagytam ám magam! A pad mögött, amin ültünk, egy óriási  hókupac volt. A háttámlája a padnak nem volt olyan nagy, magas, így hát úgy döntöttem, hogy megmutatom Ericnek azt az óriási hókupacot ott mögöttünk. Szóval hátralöktem egy kézzel, mire ő megragadta a kezem, és mindketten a hókupacon kötöttünk ki. Nagyon vicces volt, a mindenem tele lett hóval, a kapucnim is a fejemre csúszott. Aztán hirtelen elkezdett esni a hó. Felnéztem az égre, és az jutott eszembe, hogy milyen jó, hogy Erick itt van velem.

Egyébként ő is csupa havas lett. Ennek örültem, ugyanis elértem a célom. Igen, lehet, hogy most gonosznak tüntetem fel magam, de így van!:) Amióta Londonba költöztünk, most nevettem először. Ennek ellenére azonban nem érzek iránta szerelmet, amit nem értek. Valahogy nem. De nekem így pont tökéletes. Ő a legjobb barátom, és remélem, ő is barátként tekint rám.

Miután felkelt és felsegített, kérdezősködni kezdett. Nagyon kedves volt hozzám. Én még mindig az előző balesetemen mosolyogtam. Csak én lehetek olyan szerencsétlen, hogy a másikat akarom belelökni a hóba, és a végén az én nadrágom lesz tele hóval, és én is hátraesek vele együtt. Ez teljesen rám vall!

-         Na és, hogyhogy itt vagy… Egyedül…?

-         A családommal jöttem. – mondtam.

-         Hát tudod, ha az ember a családjával jön, ahhoz elengedhetetlen az, hogy a  CSALÁDOD is itt legyen. – gúnyolódott. – Hol van a családod? Miért is nem látom őket?! – mosolygott rám.

Ekkor mosolyogva ránéztem, és így szóltam:

-         Tudod, az úgy volt, hogy… - és elmeséltem neki mindent, töviről hegyire.

Magyarországtól indultam, és mindent elmondtam neki, mindent, amit éreztem, és minden eddigi dolgot, ami eddig velem történt. Nagyon jól esett valakinek kiöntenem a lelkem, legutoljára Magyarországon beszélgettem ennyit. Ő mosolyogva végighallgatott, és közben együtt róttuk a sötét utcákat.