A kíváncsi Laura London belvárosában

XXVII. rész

Laura Naplójából:

2012. december 29. Szombat:

Ma is tanultam valamit! Az akváriummal kapcsolatban félig igazam volt. Tényleg olyasmi, mint ami Annek van, csak sokkal-sokkal nagyobb!!! Miután elmentünk otthonról unalmas részek következtek. Apa és anya beszélgettek a gáz- meg villanyszámlákról, aztán anyu eldicsekedett apának, hogy tegnap e-mail formájában sikerült két házat is eladnia. Apa meg úgy bámulta az utat, mintha egy filmet vetítettek volna rá. Valószínűleg nem nagyon érdekelte, amit anya mond neki. Ennek ellenére bólogatott meg hümmögött, mint egy professzor. Aztán elmondták nekem, hogy oda, ahova megyünk, csak a jó kislányokat engedik be, és ha rosszcsont leszek, akkor a magas és erős bácsik megfognak és kiküldenek. Azt is elmagyarázták, hogy mi az az akvárium, ugyanis akkor én még mindig úgy tudtam, hogy az akvárium egy olyan kicsi, üvegből készült doboz, amit a nappaliban szoktak tartani, és amiben sok kis halacska úszkál. Hát, majdnem kitaláltam… Azt mondták, kétféle akvárium létezik. Az egyik az, amit én is ismerek. Most is egy olyasmit fogunk megnézni. Azonban az a bizonyos akvárium sok nagy akvárium összessége, amikben különböző színű és formájú halak vannak a világ minden tájáról. Olyan, mint a halak néptalálkozója! És az emberek kiépített utakon járkálnak az akváriumok között és megnézhetik őket a „természetes környezetükben”. Csudijó lesz, apa azt mondta, hogy lesz ott mindenféle vízben élő állat. Pingvinek, delfinek, cápák, piranhák, csikóhalak, bohóchalak, ráják, medúzák, krokodilok… Apa azt mondta, hogy úgy olvasta, hogy legalább 500 féle hal van ott beleértve a 12 fajhoz tartozó, több mint 40 cápát is. Azon gondolkoztam, hogy mennyi víz kell ahhoz, hogy ilyen sok halnak elég legyen.

-         Gőzöm sincs kicsim! – felelt apa a kérdésemre. – Majd ott megkérdezed valamelyik bácsitól vagy nénitől. Jó?

-         Jó.

Szavadon foglak apu! Megígérted, emlékezz rá!

Mentünk, mentünk, mentünk és mentünk a piros kocsival az unalmas betonúton. Unatkoztam, így kinéztem az ablakon és figyeltem a változatos formájú, tovatűnő házikókat. Majd megláttam egy folyót, ami itt folyt a város belsejében. Csak ámultam és bámultam, hiszen még soha nem voltunk Londonnak ezen a részén, így azt sem tudtam, hogy még mindig a fővárosban vagyunk-e, vagy átautóztunk egy sokkal nagyobb és érdekesebb városba. Eddig London nem volt más nekem, mint a házunkat, Erick házát és az iskolát összekötő kicsi háromszög.

-         Ez a Temze folyó, csillagom. – mondta apa és kicsit lelassított, hogy jobban is szemügyre tudjam venni. Biztos látta a visszapillantó tükörből, hogy mennyire elcsodálkoztam a folyó láttán. – Képzeld, ez a folyó kettészeli Londont.

-         Akkor ez a London olyan, mint Budapest, nem? – kérdeztem.

Büszke voltam magamra, mert felfedeztem az összefüggést a két város között.

-         Igen, olyasmi. – hagyta rám apa.

Ismét felgyorsítottunk. Elhajtottunk egy nagy, és bizonyára nagyon régi épület mellett.

-         Ez a Parlament, vagy más néven a Westmister Palota. Az angolok úgy hívják, hogy Houses of Parlament vagy Palace of Westmister.

-         És ez a nagy épület mire való?

-         Bácsik szokták megbeszélni a politikai dolgokat.

Szóval azért építették ezt a hatalmas épületet, hogy néhány bácsi tudjon beszélgetni? Miért nem mennek egy nyugdíjas otthonba vagy ilyesmi? Miért kell ezért egy ilyen nagy izét építeni? Nem értem a felnőtteket…

-         És hogy hívják azt a nagy tornyot azzal az órával? – kérdeztem aputól, mikor megláttam egy szép magas tornyot, amin egy óriási óra is volt. Nagyon megtetszett nekem, így gondoltam megkérdezem, hogy annak mi a neve. A felnőttek úgyis mindennek nevet adnak…

-      Az az Óratorony. Az angolok úgy hívják, hogy Clock Tower vagy Big Ben. Ez London jelképe.

Megcsodálni sem jutott időm, mert máris száguldottunk tovább…

Áthajtottunk egy hídon is. Apa azt mondta, hogy ezt a hidat úgy hívják, hogy Westmister híd, de az angolok Westmister Bridgenek nevezik.

Az úton elég sok furi busszal találkoztam. Pirosak voltak és hatalmasak. Tetejüket belepte a hó. Azon gondolkodtam, hogy miért építették ezeket az óriási buszokat ilyen nagyra. Aztán eszembe jutott, hogy nyáron biztos sok ezer turista utazik ezeken, ugyanis ezek a buszok a legjobbak arra, hogy a várost körbeutazzák, de ugyanakkor a friss levegőn legyenek, és az ablaküveg nem is akadályozza meg őket abban, hogy művészi fotókat készítsenek a városról. Meg is kérdeztem apát erről, s örömmel tapasztaltam, hogy nagyon is igazam volt. Ezek a buszok ugyanis kizárólag turistáknak vannak fenntartva, nem pedig a helyi embereknek.

A Westmister Hídon átérve balra kanyarodtunk. Pár perc múlva pedig megérkeztünk áhított úticélunkhoz.

Kívülről nézve nem volt nagy szám. Kb. úgy nézett ki, mint egy nagy, régi, öreg múzeum. A külseje alapján ítélve semmi jóra nem számítottam...

Aztán beléptünk. És akkor megtanultam, hogy semmit sem szabad a külseje alapján megítélni.

Öt órára beszéltük meg!

XXVI. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 29. Szombat:

BIP! Lizi! Én vagyok az, Erick! Ha megkaptad az üzenetemet, azonnal hívj vissza! Nagyon fontos! El fogunk késni! BIP!

Az üzenetrögzítő hangjára riadtam. Ezt nem hiszem el! Elaludtam! Az édes, ragacsos csirke maradéka beleragadt a fehér szőnyegembe, ahogy kiborult a doboz a kezemből, mikor elaludtam. A tévében épp a Karib Tenger Kalózai ment. Rápillantottam az órámra. Öt óra múlt nyolc perccel. Elkések! Uram Isten elkések! További öt percre volt szükségem ahhoz, hogy felfogjam: már elkéstem. Mint egy félőrült, úgy rohantam a ruhásszekrényemhez, majd kihajigáltam az összes ruhámat remélve, hogy találok valami elfogadható kacatot, amit nem találok annyira cikinek mások előtt. A választásom egy világos színű farmerre esett és egy fehér ingre. Hát mit ne mondjak, nem sikerült túlzottan stílusos módon összehozni ezt az összeállítást, de abban a nagy sietségben ezt találtam a legmegfelelőbbnek. Aztán eszembe jutott, hogy egyszerű kinézetemet feldobhatnám pár kiegészítővel is. Megrohamoztam az ékszeres dobozomat, és sikerült megtalálnom a tökéletes darabokat: egy hosszú ezüstfülbevalót, amit pici, sötétkék kövek díszítettek, egy ezüstgyűrűt, amit kék kövek és gyöngyök tettek gyönyörűvé és egy karkötőt, amit azért szerettem annyira, mert amikor feltettem, mindig azt a hatást keltette, hogy ágak ölelik körül a csuklómat. A nyakam viszont csupaszon maradt. Ezt azért nem bántam, mert a szürke sálamtól (amit a csakugyan szürke kabátomhoz veszek majd fel) úgysem fog látszani. Ez után gyorsan egy helyre hajigáltam azokat a tárgyakat, amelyek egyetlen női táskából sem hiányozhatnak: pénztárcát, a telefonomat, papírzsebkendőt stb. Találtam egy Starbucks kupont is, ami 40%-os akciót ad a karamellás cappuccinora, abban az esetben ha veszek mellé egy csokis muffint is. Előkotortam az első táskát, ami a kezem ügyébe került, és belehajigáltam az összegyűjtött holmikat, majd amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam a szobámból. Negyed hat. Erick ki fog nyírni! Háromszor hallottam a csengő hangját. Ez ő lesz!

Az ajtóban már várt rám, nyakában ott lógott a fényképezőgépe.

-         Szia! Tudod öt órát beszéltünk meg, nem pedig hatot. – hangja nyugodt és higgadt volt annak ellenére, hogy negyed órás késésben voltunk.

-         Tudom, és ne haragudj! Az az igazság, hogy nagyon elaludtam…

-         Rá se ránts! Legfeljebb várnak egy kicsit. Gyere!

Ahogy blattyogtunk az utcán, egyre kínosabban éreztem magam. Nem szóltunk egymáshoz, csak szótlanul ballagtunk egymás mellett. Erick egész úton kattogtatott, én pedig elmélyedve tűnődtem azon, hogy kikkel is fogok ma megismerkedni és hogy egyáltalán hova megyünk. A nagy fényképezésben Ericknek megakadt a szeme rajtam. Hosszasan nézett, végigmért tetőtől talpig, majd szeméhez emelte a gépet, és arra készült, hogy lefényképezzen.

Szerencsére, épp időben nyúltam a lencse felé, eltakarva azt, s megakadályozva, hogy egy förtelmes kép tárolódjon el a készülék memóriájában.

-         Ne már! – ellenkeztem.

-         Na! Most miért? – bár a lencsét igyekeztem minél jobban lefogni nem jártam sikerrel. A vaku fényesen felvillant jelezve, hogy a kép elkészült.

-         Nem szeretem, ha fotóznak. – jelentettem ki mosolyogva.

-         Miért? – Erick értetlenül bámult rám. – Én igen! Képzeld csak el! Minél több kép készül rólad annál valószínűbb, hogy fennmarad a jövő nemzedéke számára. Hát nem tök jó? Tegyük fel, hogy a dátum 2100. Egy férfi belép egy antik boltba és meglátja ezt a fényképet ezzel a felirattal: Eliza Greenfield 2012. december 29. London.

-         Tényleg csodálatos! Folytathatom a történetet? – kérdeztem nevetve.

-         Örömmel hallgatom! - válaszolt Erick vidáman.

-         A férfi megveszi, és hazaviszi a képet két rosszcsont kölykének. S mikor azok valami rosszaságot csinálnak, az apukának nincs más dolga, mint elővenni a fényképet és a gyerkőcök annyira megrémülnek, hogy többet soha többet nem rosszalkodnak.

-         Szerintem nincs igazad, Eliza. – kacagott.

-         Ó igen?! És miért nem? – kérdeztem.

-         Mert szerintem jobban tenné, ha felszúrná egy botra és madárijesztőként használná. A siker biztosan garantált lenne!

-         Nagyon vicces! És amúgy is, honnan gondolod, hogy 2100-ban még madárijesztőket fognak használni?

Most nem? Szerintem 2100-ban olyan csúcstechnológiás robotok fognak vigyázni a gyümölcsösökre, hogy a madárijesztők nyugodtan elmehetnek nyugdíjba…

-         Vannak régimódi emberek. – rántotta meg a vállát Erick.

A Starbucks felé tartottunk. Nem szóltam semmit, nem kérdeztem semmit annak ellenére, hogy legszívesebben kérdésekkel bombáztam volna Ericket. Kikkel fogunk találkozni? Lesznek köztük lányok is? Hány fiú lesz a bandában? Mindenki a sulinkba jár, vagy jönnek más iskolákból is? Miért pont a Starbucksba megyünk? Milyen italt kérjek, ami nem ciki? És így tovább és így tovább. A kérdezgetés helyett azonban csak egyszerűen ráharaptam a nyelvemre mihelyt fel akartam tenni egy kérdést.

-         Sokan eljönnek a suliból. – kezdte Erick, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

-         Igazán? – kérdeztem meglepetést színlelve. Igazából tudtam, hogy így lesz…

Addigra megérkeztünk a végállomásra. Irtó izgatott voltam, és ezt ő is látta rajtam.

-         Tudod, nem hittem volna, hogy belemész ebbe az egészbe... – kezdte. – Nagyra értékelem, hiszen tudom, hogy ez egy óriási lépés a számodra. – bátorítóan mosolygott, majd két keze közé fogta az arcom, és így folytatta: - Nem engedem, hogy bárki is bántson! Oké?

Bizonytalanul bólintottam.

-         Oké. – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de ez akkor, abban a helyzetben, térben és időben lehetetlen volt.

Ha már idáig eljöttem, nem fordulhatok vissza, nem hátrálhatok meg! Elkezdett havazni ahogy ott álldogáltunk kint egymás mellett. Erick addig egy lépést sem tett a bejárat felé, amíg én meg nem mozdultam. Először nem bírtam, képtelen voltam megmozdulni. Csak álltam ott bambán és néztem a bejárati ajtóra kiakasztott, piros fényekben villogó Open táblát. A hóesés felerősödött, a hópelyhek nagyobb pelyhekben hulltak. Ez egy jel! – gondoltam magamban. Most, vagy soha! És megtettem az első lépést. Lábam alatt ropogott a hó. Léptem még egyet, majd még egyet előre egyenesen, toronyirányba. Majd megragadtam a fémből készült, a téli hidegben átjegesedett kilincset. Úgy éreztem, hogy ujjaim nyomban hozzáfagynak. Végül lenyomtam, és beléptem az épületbe. A kávézó melege megcsapta az arcom, a kiszolgálópult mögül egy férfi mosolygott rám. Fiatal férfi volt, húsz-huszonöt év körüli, magas és vékony. Kis asztaloknál ültek a vendégek. Volt, ahol kettesével, vagy hármasával és volt, ahol négyessével is ültek egy asztalnál. Szemem azonban a sarokban ülőkön akadt meg, akik talán az összes asztal közül a legnagyobbnál ültek. A bútort a sarokba tolták, hogy az olyan vad fiatalok, mint az évfolyamtársaim is a saját hangerejükön tudjanak beszélgetni anélkül, hogy a békésen kávézó emberek nyugalmát megzavarják. Nyolcan voltak, fiúk-lányok egyenlő arányban. Nem ismertem mindenkit, de voltak köztük ismerős arcok. Ott volt például Blair. Hosszú, szőke haja (a megszokott hajviseletével ellentétben) most csigákban hullt a vállára. Arcának apró hibáit púderrel tüntette el, szemét fekete spirállal, szemceruzával és bézs szemkontúrral emelte ki. Telt ajkait vörös rúzzsal tette még ellenállhatatlanabbá. Pólója elegáns, vékony és áttetsző, szemkontúrja színével tökéletesen egybevág. Fekete bársonynadrágjába világosbarna, kézzel készített bőrövet fűzött. Bőrét fekete harisnyával takarta el, lábára hosszú szárú, fekete csizmát húzott. Egyszóval úgy volt tökéletes, ahogy volt. Nem csoda, hiszen mégiscsak ő a gimnázium királynője... Én a tökéletes ellentéte voltam: csapzott, (a hajvasalás ellenére) begöndörödött haj, egyszerű, 5 perc alatt összedobott öltözet, smink nuku… Ő magas, én alacsony. Ő csinos, én aránytalan… Neki gyönyörű, hosszú lábai és combja van, nekem rövid és tömzsi... Elkeseredésemben először vissza akartam fordulni, de Erick rendíthetetlenül lépkedett mellettem. Ő hisz bennem! Akkor én miért nem?

A másik lány, aki Blairrel beszélgetett szintén olyan beképzelt volt, mint bálványa. Kate-nek hívják és köztudottan ő Blair kis pincsikutyája, aki lopva lesi úrnője minden mozdulatát. Gusztustalan, ahogy nyalizik neki, bár ezt még soha senki nem kötötte az orrára. Azt hiszem, ezt a tényt rajta kívül mindenki tudja a suliban…

És ott van Harry… Igen, tudom. Le kellene mondanom erről a plátói szerelemről. De ahányszor elhatározom magamban, hogy vége, mindig kudarcot vallok. Én megpróbáltam, becs szó! Soroltam fel már magamban olyan észérveket, amik a mellett szólnak, hogy hagyjam abba a felesleges álmodozást. Például, hogy ott van Blair, aki sokkal szebb és jobb mint én. Azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy annak az esély, hogy észrevesz engem, míg ez a gazdag szőke cica ott dorombol mellette, az nem sok.

Most is szívdöglesztően nézett ki. Haját úgy állította be, hogy azt a hatást keltse, mintha összeborzolódott volna egy hosszú délutáni szunyókálás után (szerintem ebben sikerült lepipálnom). Egyszerűen öltözködött pont úgy, mint egy átlagos srác. Egyszerűen, de stílusosan! Egy koptatott farmert, egy színátmenetes (kékből szürkébe) pulcsit és egy sötétkék színű Mustang cipőt vett fel. Maga a társaság nemigen köthette le a figyelmét, gondolatai valahol máshol jártak.

A nyolc emberből össz-vissz hármat ismertem, őket is csak látásból.

Az asztal végében két srác ült. Az egyikőjük egy I love basketball feliratú pólót viselt, szeme zöld volt, mint a fű, rendezetlen szőke haja folyton a szemébe lógott, és ő lusta mozdulatokkal söpörte ki szeméből, miközben vele szemben ülő barátjával eszmecserét folytatott. Beszélgetőpartnerének rövidre nyírt, fekete haja volt, amibe folyamatosan bele akart túrni. De félúton mindig megállította a kezét. Talán régebben hosszú haja lehetett és ez a szokás berögzült neki… Viszont volt valami gyönyörű ebben a fiúban: a szeme. Az is fekete volt csakúgy, mint a haja. Nem volt pupillája (legalábbis nem látszott). Ettől olyannak tűnt a szeme mint két sötét, feneketlen tó. Azt mondják, hogy a szem a lélek tükre. Nos, ha tényleg így van, akkor ez a fiú egy nagyon mély érzésű fiú lehet…

A fent említett embereken kívül két lány és még egy fiú is jelen volt. A lányokat viszont még soha életemben nem láttam. Mindkettejüknek vörös haja volt, és szeplők borították arcukat. Nagyon hasonlítottak egymásra. Szerintem testvérek lehettek. Egyikőjük fekete, testhezálló ruhát viselt a másik lány pedig egy olajzöld nadrágot és egy fehér, V-kivágású felsőt. Mindketten karcsúak voltak, és ruhájukkal még jobban sikerült az alakjukat kihangsúlyozniuk. A fekete ruhás, vörös hajú lány pár centivel magasabb volt testvérénél. Hirtelen felállt, és a mellette ülő fiúhoz fordult, aki eddig unottan piszkálta a sajttortájához kapott szalvétát. A lány beleült az ölébe, cirógatta az arcát, játszadozott a fiú koromfekete hajával, majd magához húzta, és megcsókolta. Ezek szerint járnak. Láttam, ahogy testvére féltékenyen elfordul és az italába bámul. Ekkorra már mi is ott álltunk Erickkel az asztal mellett.

-         Sziasztok! – intett barátságosan Erick.

-         Tudod, hány óra van? – szögezte neki a kérdést Blair. A köszönést természetesen nem viszonozta. – Legalább egy órája várunk rátok!

Blair szemrehányására mindenki felénk fordult, s az eddig élettel teli asztal most néma lett, mint a sír.

Akvárium?!?

XXV. rész

Laura Naplójából:

2012. december 29. Szombat:

A mama azt mondta, Eliza el akar menni Erickkel valahova.

-         Szupi! – kiáltottam fel.

Milyen jó lesz! – gondoltam akkor. Elképzeltem, ahogy hárman sétálunk az utcán. Én Erick és Eliza között. Mindketten fogják a kezem, és amikor elrugaszkodom a földtől, a magasba emelnek. HÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓRUKKK! Így! Aztán anya megmondta nekem, hogy én nem mehetek. Kicsit elszontyolodtam. Miért nem akarnak velem lenni? Mi rosszat csináltam? Talán túlságosan is megfürdettem Ericket, és most fázik, és azt gondolja, hogy nem akar többet velem lenni, mert fél, hogy még egyszer jól elagyabugyálom?! Én csak játszottam vele! Eszembe se jutott, hogy ennyire rossz volt neki! Lelkiismeret furdalásom lett. Én nem akartam neki rosszat! Éreztem, hogy kezdtek kifolyni a könnyeim. Pedig azt hittem, hogy sikerül visszatartani. Csak egy kicsit! Csak annyira, hogy ne nézzenek olyan kicsinek!!!

De anya egy szóval sem mondta, hogy kicsi vagyok, vagy törpe, vagy ilyesmi. Nagyon is kedvesen viselkedett velem! Kitalálta, hogy mire gondoltam és hogy mitől féltem Erickkel kapcsolatban. Megnyugtatott és azt mondta, nincs semmi baj, nem tehetek én az égvilágon semmiről, csupán csak arról van szó, hogy Erick el szeretné vinni valahova Elizát, hogy új emberekkel ismerkedjen(ek) meg. Azt hallottam, hogy ott lesz Harry is.

Mit ne mondjak, épp ideje volt már, hogy Lizi a barátai számát egyről legalább kettőre növelje! Mondjuk, én vagyok az utolsó, aki piszkálhatná Elizát azért, mert kevés barátja van, mert igazából nekem sincs több…

A mama tehát közölte, hogy Eliza nem fog itthon maradni. Akkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi a fenét fogok egyedül csinálni. Ez a ház olyan nagy! És egyedül még nagyobbnak és még üresebbnek tűnik, mint általában… Anyu és apu állandóan dolgozik, és a laptopját nyomkodja, amiben semmi érdekes sincs! Sokszor próbáltam már odamenni hozzájuk és megnézni, hogy mi az az fontos dolog, ami annyira leköti a figyelmüket. De minden egyes alkalommal, amikor például odaültem anya mellé nem láttam mást csak grafikonokat, táblázatokat, érthetetlen mondatokat meg a monitor fehér, vakító fényét. Néhanapján viszont vannak érdekességek is anyu gépén. Általában akkor, amikor házakat nézeget. Ilyenkor mindig meg szokta kérdezni, hogy mi a véleményem és bármennyiszer elmondom neki, mindig egy hosszú magyarázatot kapok arról, hogy miért nem jó a véleményem és miért nem inkább azt mondom amit ő mond. Pffff… A szülők unalmasak és érthetetlenek!

Apu laptopja egyébként sokkal érdekesebb, mint anyué. Na jó, nem azt mondtam, hogy az övé egy mesevilág de 100× jobb, mint anyué, mert az övé tele van csillagokkal, csillagképekkel, a Tejútrendszer képével, egy csomó fényképpel, ami az égről készült éjszaka, műholdfelvételekkel (Ezt apa mondta. Amikor megkérdeztem, hogy mi az a műhold akkor azt mondta, hogy olyan gépek, amik képeket készítenek a Földről sok-sok kilométerre innen, az űrből.). Van egy olyan program a gépén (az a kedvencem), ami arra való, hogy megmutat egy képet az éjszakai égboltról és az a feladat, hogy össze kell kötni a csillagokat, hogy valami szép mintát kapjunk. Nem akarok kérkedni de be kell valljak valamit: én abban sokkal jobb vagyok, mint apa! Sokkal szebb rajzokat csinálok az égen, mint ő!

De térjünk vissza hozzám, és az üres, Lizi nélküli házra. Elkezdtem gondolkodni, hogy mi a csudával foglaljam le magam, míg Elza nincs itthon.

   -  Gondolj! Gondolj! Gondolj! – Micimackó is ezt szokta mondogatni, amikor valami nagy ötleten agyal, és olyankor mindig jó ötlete szokott támadni, így hát úgy döntöttem, követem a példáját.

   -  Gondolj! Gondolj! Gondolj! Gondolj! – upsz! 

Egyel többször mondtam ki a „gondolj” szót. Na nem baj, legalább még jobban fog működni!

Anya amúgy szerintem tiszta hülyének nézhetett, ahogy ezt hajtogattam: GONDOLJ! GONDOLJ! GONDOLJ! GONDOLJ! De még ekkor sem szólt semmit. Öt percnyi szüntelen „gondolj” hajtogatás után viszont nem bírta tovább, és a kezét a számra tette.

-         Laurám! Van kedved elmenni egy akváriumba?

-         Egy akváriumba? – kerekedett el a szemem a hirtelen, furi ötlettől.

Szerintem anya bolondgombát evett. Akváriumba nem szoktak ép elméjű emberek menni. Senki sem fér be olyan kis helyre! És kapni fogunk ott levegőt? Muszáj a fejemet is beledugnom? Ismerek egy lányt a suliban. Ann a neve. Neki van egy akváriuma, mert otthon aranyhalakat tart. Anya szerint meg fogja engedni nekünk, hogy belemásszunk abba a kicsike akváriumba? Mert több embert nem ismerek, akik otthon halakat tartanak…

-         Van kedved? – kérdezte. Az arcomat fürkészte.

-         Persze! Válaszoltam, bár nem voltam biztos benne, hogy anya és apa teljesen 100-as…

-         Akkor gyere, ebédeljünk meg!

-         Oké. – meghívás elfogadva! Szerintem az akváriumos kalandunk után még több ember fog gyogyisnak nézni az iskolában, mint eddig.

A szombati ebédem sült krumpli volt, amit apa hozott a Mekiből. 

Az egyetlen dolog, amit anya saját kezűleg összedobott nekem az a tejfölös mártás volt, amit a krumplihoz ettem. Apa azt mondta, hogy ő már ebédelt a gyorskajázóban, ahol a kínait vette. Anya egy Mekis salátát evett, de azt is állva és nem mellettem az asztalnál, hanem a pultnak támaszkodva egy műanyag villával. Lizi mindig leül velem, jó étvágyat kívánunk egymásnak, és együtt reggelizünk, ebédelünk és vacsorázunk. Aztán mindenki elmosogatja a maga tányérját. Nálunk ez egy szertartás, ami szent és sérthetetlen.

Ma nem esett jól az ebéd, és már elegem lett a sült krumpliból is. Amióta anyuék hazajöttek csak gyorskaját eszünk. Lizi (bár nem valami őstehetség) legalább főz valami főtt ételt, valami egészségeset, amit szeretettel készít és (bármilyen ehetetlenre is sikerül) azt mindig jóízűen eszem, és kivétel nélkül mindig jól szokott esni az ebéd vagy a vacsora.

Miután befejeztük az evést, anya hozott egy lila cetlit a dolgozószobájából, és hagyott egy rövid üzenetet Lizinek, hogy elmentünk és hogy pakolja ki a szatyrokat, mert azt még mindig nem sikerült megcsinálnia. Nem is említettem még, hogy mennyire örültem annak, hogy apa barna papírzacsikban hozta haza a kaját! Úgy örültem neki, amikor megláttam! Alig tudtam megállni, hogy örömömben felkiáltsak! Imádom a papírzacskókat, mert tökéletes alapanyagul szolgálnak nekem. Mindig ki szoktam díszíteni őket különböző formákkal, mintákkal meg vonalakkal. Színes háromszögekkel, körökkel, négyszögekkel, téglalapokkal, kacskaringós, szaggatott vagy cikkcakkos vonalakkal, pöttyözéssel vagy csillag- és szívecske mintákkal… Mindig kitalálok nekik valamit, valami újat, amit addig még soha nem rajzoltam az előző barátaikra. Egy a lényeg: hogy színes és vidám legyen! Szegény zacskók milyen szomorúak lehetnek! Hiszen nekem is rossz kedvem lenne, ha pontosan ugyanúgy néznék ki, mint az összes többi ember. Ráadásul a zacskócskák még pucérak, egyszerűek és unalmasak is! Egyszer meguntam ezt és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha boldoggá tenném őket és varázsolnék egy kis életet beléjük! Sokszor fantáziáltam arról, hogy milyen rossz életük lehetett eddig… Ott porosodni a boltokban nap mint nap. Mennyit unatkozhattak a polcokon! Ha én zacsi lennék, biztos utálnám a külsőmet és a munkámat is egyaránt! Beleképzeltem magam a helyükbe és rájöttem: ha kiszínezem őket, talán kicsit boldogabb lesz az életük ezáltal. És azóta folyamatosan kiszínezem, kifestem a barna papírzacskókat, amiket apa rendszeresen hazahoz.

Apu látta rajtam, hogy mennyire örülök a hazahozott zacskóknak.

-         Igen Lau, ha a nővéred kipakolta, akkor megkaphatod az összeset! – paskolta meg a fejem. Mintha azt mondta volna:

„Ügyes vagy Laura, jó helyre pipiltél! Ezért most kapsz tőlem 3 jutifalatot!” NEM VAGYOK KUTYA!

Aztán rám szólt, hogy szaladjak fel, és öltözzek át, mert 5 perc múlva indulunk. Szót fogadtam. Hátra arc, irány a szoba!!! Gyorsan felvettem egy rózsaszín rövid ujjú, elöl virágmintás pólót, egy farmerszoknyát meg egy a szivárvány színeiben pompázó, csíkos harisnyát. A zöld kockás pulcsimmal nagyon jól mutatott rajtam, és miután két copfba fogtam a hajam, igazán divatosnak éreztem magam. Leszaladtam a lépcsőn, mert láttam, hogy apáék már útra készen várnak rám. Ahogy meglátott apa elmosolyodott. Mikor anya is észrevette, hogy kész vagyok odajött hozzám, és megsimogatta a fejem. Ismétlem: NEM VAGYOK KUTYA! Mi a fenének simogatja mindenki a fejem?!

-         Nagyon divatos vagy, drágám! – dicsért apu.

-         Köszi papa! – vigyorodtam el. Örültem neki, hogy tetszik neki az összeállításom csakúgy, mint anyunak. Bár ő nem mondta azért biztos vagyok benne, hogy így gondolja!

Felhúztam a kék csizmám és a citromsárga színű kabátom, megfogtam anya kezét és elindultunk az akváriumba.

Egy tinilány esete a kis szobával, a fürdőkáddal és a kínai kajával

XXIV. rész:

Eliza Naplójából:

2012. december 29. Szombat:

Felbaktattam az emeletre és végigmentem a folyosón. A folyosó végén balra nyílik egy ajtó egy kicsike szobába, amit apáék csak a régi, felesleges cuccok tárolására használnak (ugyanis a padlást kisajátítottam magamnak, ezzel megtiltva az oda való belépést és bármilyen cuccok felhalmozását is egyben). Ósdi szőnyegek, használhatatlan, vörös színű bútorok (főleg fotelek meg kanapé), egy őskori, sötétbarna színű könyves szekrény, egy rossz lámpa, a régi babaágyam, a használt pelenkázó, a babacuccaink és játékaink, sok régi kartondoboz, rengeteg könyv (amiket nem értem, hogy miért kellett ide felhozni), egy eltört görgőszék, és egy ember nagyságú, széles, betört tükör. Bevált szokásommá vált feljönni ide, és órákig nézegetni magam teljes nagyságban. Most is alaposan szemügyre vettem magam. Forgolódtam, megigazítottam a pólóm, megnéztem, hogy jó-e a fenekem a nadrágomban, a hajamat igazgattam annak ellenére, hogy tudtam, úgyis megyek lezuhanyozni meg átöltözni. Boldogan tapasztaltam különös viselkedésemből, hogy egy kis nőiesség még maradt bennem, vagyis nem is olyan vészes a helyzet, mint gondoltam. Felhúztam a pólóm, megnéztem a hasam. Aztán elkezdtem közelebbről vizsgálni az arcomat. Hirtelen most sokkal rondábbnak éreztem magam, mint pár nappal ezelőtt, mikor feljöttem ide. Pedig racionálisan gondolkodva rájöhettem volna, hogy nem csúnyultam el három nap alatt. Úgy éreztem, mintha a 36-os ruhaméret helyett 46-ost hordanék, pedig ha rápillantottam volna a nadrágom cédulájára rájöhettem volna, hogy senki se varázsolta át a hármas számot négyesre. Azt hiszem, talán csak egyszerűen féltem, tartottam attól, hogy új emberekkel ismerkedjem meg, és arra a gondolatra, hogy ezeknek az embereknek a java része valószínűleg fiúkból áll egyre feszültebb lettem. Magamat bámultam a tükörben és azon gondolkoztam, ép elméjű vagyok-e vagy forduljak szakemberhez… Eltelt egy fél óra, és még mindig magamat vizsgálgattam a tükörben. Észrevettem, hogy túlságosan elragadtak a negatív gondolatok. Ahelyett, hogy minden egyes testrészemen a rossz dolgokat kutatnám miért nem a szép vonásaimat keresném?

-         Talán azért, mert az fárasztóbb munka lenne… - próbáltam humorizálni magamban. Nem igazán jött be…

Aztán eszembe jutottak az állandó félelmeim és a szokásos mondat: „Mi lesz, ha?” Egy fintor jelent meg az arcomon, amikor eszembe jutott Blair és a trükkjei. Mi lesz, ha ő is ott lesz abban a bizonyos társaságban? Az nagyon jól meglehet, mivel ahol fiúk vannak (és főleg Harry) ő is ott terem pillanatok alatt… Jobban belegondolva szerintem egyáltalán nem is tetszik neki Harry, csak azért van rászállva, mert tudja, hogy nekem is tetszik. Versenyezni akar? Hogy ki a jobb csaj, és hogy ki tudja hamarabb elszedni őt?

Aztán arra gondoltam, hogy igazából Blairnek köszönhetem, hogy megismertem Ericet. Minden csak nézőpont kérdése. Hogy hogyan szemlélem a velem történteket, és hogy hogyan állok, hogyan viszonyulok hozzájuk. Azt hiszem, kezdek jó irányba haladni!

Rápillantottam a karórámra. Eltelt újabb fél óra. Kicsit elkalandoztak a gondolataim, most már igazán ideje lenne zuhanyozni menni. Nehéz volt elszakadnom a tükörképemtől, de nem tehettem mást. Megcéloztam a fürdőszobát.

Viszonylag jó időt futottam, és magamhoz képest hamar elkészültem, annak ellenére, hogy szinte az összes krémet és tisztálkodó szert magamra kentem és még a hajamat is sikerült kimosni, kivasalni. Félig még vizes, csapzott hajjal egy szál törölközőben rohantam át a szobámba, majd (mivel láttam, hogy még épp elég időm van) felkaptam egy alkalmi öltözéket gondolkodás nélkül. Egy sötétszürke pulcsit egy „This is what a feminist look like” felirattal és egy egyszerű farmert.

Tudtam, hogy a közös ebédet is lekéstem, ráadásul még ki se pakoltam a bevásárlószatyrokat… A szüleim elég pipák lehetnek rám!

Letrappoltam az emeletről. A konyhába érve azonban meglepően tapasztaltam, hogy mindhárom családtagom kámforrá vált, s csak hűtőre ragasztott, lila papírcédula adhatott magyarázatot arra, hogy hová tűnhettek. Akár egy éhes farkas, úgy vetettem rá magam, s mohón kutatva a sorok között a következőket olvastam:

Drágám!Elmentünk apáddal és Laurával a Sea Life London Aquariumba. Ez Európa egyik legnagyobb és leghíresebb tengeri akváriuma és most, hogy ide költöztünk szerettem volna elhozni Laurát, hiszen ez egy óriási élmény lenne a számára. Mindemellett mi is tervezgettük már apáddal, hogy megnézzük, hiszen ez a nevezetesség itt van egy ugrásnyira.Érezd jól magad Erickkel és remélem nem bánod, ha ebben a programban ma nem veszel részt. Ennek ellenére, ha te is el szeretnél jönni, bármikor visszamehetünk, hiszen te is tudod jól, hogy Laura örömmel megnézi a kiállítást akár 100× is egymás után, ha Veled nézheti meg!Utóirat: Kaja a hűtőben, és légy szíves, pakold ki a bevásárló szatyrokat, mert senki sem fogja helyetted megcsinálni!!!Puszi:Anya

Na szép, egyedül hagytak ebben a rohadt nagy házban! Legalább megvárták volna, hogy elmegyek, vagy valami!

Pár percig dühöngtem magamban, aztán azon kaptam magam, hogy akkorát kordul a gyomrom, hogy beleremeg a ház. Kinyitottam a hűtőajtót, és kaja után kutattam. Rögtön megakadt a szemem a kínaival teletömött dobozokon. Kivettem őket egytől egyig, és szép sorba állítva az asztalra szemügyre vettem a választékot.

Hat dobozzal vett! Úgy látom, apám legalább ugyanannyira szereti a kínait mint én (ha nem jobban). Ez első kettőben tészta, az utolsóban rizs volt. Ezek szolgáltak köretként. Ami a húsokat illeti, abból szintén három fajta állt rendelkezésemre. Egy doboz gombás-cukkinis, egy doboz vegyes zöldséges és egy mézes doboz csirke. Találomra megragadtam a mézes csirkefalatkákkal töltöttet és bevágtam a mikróba. A többit visszaraktam a hűtőbe. Miután a mikró sípolt egyet, jelezve, hogy kész a kaja kivettem és felrohantam az emeletre. A szobámba érve benyomtam a TV-t, lezuhantam az ágyamra és megebédeltem.

Kis lépések egy új élet felé

XXIII. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 29. Szombat:

Mikor odaértünk hozzá, az első dolga az volt, hogy apám a kezembe nyomott egy jó nagy csomagot. Azt a barna, papírból készült csomagot, amit általában az amerikai és néhol (mint tapasztalhattam) az angol boltokban szoktak adni. Azt a csomagot, amit apa csak és kizárólag azért szokott venni, hogy Laura aztán feldíszíthesse különböző színű mintákkal és vonalakkal. Nem bírtam ki, muszáj volt belekukucskálnom, hogy mit rejt a rejtelmes papírzacskó. Mikor belekukkantottam mosolyogva tapasztaltam, hogy a zacsi tele volt piros-fehér csíkos cukorpálcákkal, ami még mindig a karácsonyt juttatja az eszembe. Az ünnep még nem múlt el, a szent este atmoszférája még mindig ott terjeng a levegőben, és az embernek minden hétköznapi apróságról a szeretet ünnepe jut az eszébe. A kandalló melegéről, a sütemény illatáról, a vasárnapi ebédekről, az édességekről, minden tárgyról, ami piros és a még leszedetlen karácsonyi díszekről is. De szerintem ez teljesen normális.

-         Apu! Ő itt Eric.

-         Eric! – fordultam a fiúhoz. – Ő itt apu, név szerint Rupert Greenfield, csillagász. – zengtem ünnepélyesen.

-         Üdvözöllek, Eric… - apa zavarban volt, mert elfelejtettem megemlíteni Erick vezetéknevét.

-         Line. Eric Line a teljes nevem, uram. – és kezet rázott apámmal.

-         Uram? – apám meghökkenve fogadta barátom jó modorát. - Ebben a világban vannak még intelligens emberek is? Azt hittem, ma a fülbevaló, a pirszing, az alkoholizmus, a cigaretta, a drogok és a mű, festett haj a meg a bunkóság a divat.

-         Tudja, ez nem az én stílusom, Mr. Greenfield.

-         Hát mi a te stílusod, Eric?

-         Hát… Például a sport. De nagyon szeretek fényképezni is.

-         Hát ez meglepő. – állapította meg apám, majd kiemelt még egy bazi nagy csomagot a kocsi csomagtartójából. Erick persze rögtön felajánlotta szolgálatait.

-         Hadd segítsek, Mr. Greenfield! – és elvette a csomagot apámtól. Meg se rezzent a súlya alatt…

-         Köszönöm, Eric. Azt hiszem, ez minden! – jelentette ki, és szatyrokkal megrakodva elindult a házba.

Miután megszabadult terhétől, apám Erickhez fordult.

-         Fiú! Ha gondolod, maradhatsz kicsit. Vedd le a kabátod, érezd magad otthon!

-         Nos tudja én igazából… - habozott Erick zavartan.

-         Vedd le. – ismételte meg apa újból.

Erick engedelmeskedett, és elkezdte lehámozni magáról sártól csöpög kabátját.

Persze hogy rögtön két tonna hó hullott ki a nyakából! Apám úgy tett, mintha észre se venné a vízben úszó előszobát. Szegény fiú irtó zavarban volt. A látványt nem lehetett kibírni kuncogás nélkül.

Belépett Laura is. A padláson volt, biztos az Oreo kekszet kereste, amit még tegnap hagytam fent. Imádja azt a kekszet, mindig elcsórja tőlem! Főleg ilyenkor, a forró csoki mellé szokta enni. Úgy látszik, már megint sikerült megtalálnia, mert észrevettem pár apró fekete morzsácskát a szája sarkában. Mikor rám nézett, egy alig észrevehető mozdulattal jeleztem neki a morzsák helyét. Gyorsan letörölte, majd ismét felszívódott. Pár pillanattal később ismét megjelent fémtálcával a kezében, rajta három gusztusos gőzölgő itallal.

Eric leült az egyik székre, én meg mellé. Laura a kezünkbe nyomta a kakaót, aztán ő is leült, lassan iszogatva sajátját. Majd megkérdezte, hogy készen vagyunk-e. Mikor az igenlő választ megkapta tőlem, nekilátott az Oreo kekszek pusztításának is. Én a magam forró csokiját egy sima, tömzsi kék bögrécskében kaptam, rá tejszínhabot fújt (ahogy szeretem) meghintette kakaóporral, beledugott egy fahéj rudat és kék színű, hópehely alakú cukorkákat szórt rá. Azért szoktam Laut megkérni a forró csoki készítésére, mert ő mindig olyan vidámra csinálja! Erické volt az a bögre, amin egy téli táj volt. Hófödte talaj, egy fa rajta madáretetővel, ágin madarakkal meg persze, az elmaradhatatlan mosolygós hóemberrel a bögre másik oldalán. Azt hiszem, ez az apáé. Kíváncsi vagyok, miért pont ezt a bögrét választotta…

A saját bögréje volt a legbohókásabb mind közül. Az a pohár volt, amit még 4 évesen vitt el az óvodába egy kézműves foglalkozásra. Eredetileg egy sima, hétköznapi, fehér bögre volt. Ő tette különlegessé azon a bizonyos novemberi napon, a kézműves szakkörön. Bögrét festettek. Minden ovis társa próbált valamilyen mintát festeni rá, egy szívecskét, egy madarat, egy hóembert… Lau volt az egyetlen, aki 100%-osan a fantáziájának engedve bemázolta az egész poharat kívül-belül a szivárvány minden színével. Mondanom sem kell, az övé lett a legszebb és egyben a legfurább mind közül. Ám ő volt az, aki megmutatta nekem a színes bögréjével azt, hogy furának lenni valójában nem is olyan rossz, hanem különleges, kiemelkedő. És ő volt olyan bátor, hogy felvállalta magát és az összes kreativitását beleadva munkájába valami igazán meseszépet alkotott. Már akkor sokat tanultam tőle. Azóta a nap óta ez a szivárványos bögre az én kedvenc bögrém.

Miközben ittuk, belépett anya is. Meglepődött fejet vágott, mikor mindannyian hátrafordultunk. Aztán kérdezősködni kezdett.

-         Ki ez a srác, Eliza? A fiúd? – és barna szemeivel tetőtől talpig végigmérte Ericket. Persze mindketten azonnal tagadni kezdtük állítását. Egészen zavarba hozott! Nekem már nem is lehetnek fiú barátaim?!

-         Nem, nem dehogy is! – válaszoltunk tök egyszerre Erickel.

-         Akkor? – kérdezte.

-         Anyu, ő Eric Line, egy suliba járunk, ráadásul a szomszédban lakik. Ő az egyetlen kedves ember, akivel eddig találkoztam Londonban. – mutattam be anyának.

-         Eric! – fordultam hozzá. – Ő anya.

-         Szia Eric!

-         Nagyon örülök! – biccentett illedelmesen Eric.

Miután ezt is letudtam, félrehívtam anyát. Kimentünk a konyhából, egyenesen a nappaliba. Kezemben még ott volt a forró ital.

-         Anyu figyelj csak! Azt szeretném kérdezni, hogy nem lenne-e gond, ha a délutánt Laurával töltenétek hármasban. Elmennék itthonról pár órára.

Hogy miért tettem ezt? Fogalmam sincs. Talán magam ellen, a régi énem ellen lázongtam. Meg akartam mutatni magamnak, hogy elég bátor vagyok ahhoz, hogy szembe tudjak nézni pár emberrel. Erőt vettem magamon. Erős vagyok, tudom, hogy mit akarok! Hogy mit akarok? Egyet tudok, nem akarok többé elbújni, meghúzódni a legközelebbi sarokban. Bár irtó nehéz volt, végül sikerült megtennem az első lépést, amihez belül nagyon gratuláltam magamnak.

-         Nos, nem bánom, addig majd elmegyünk az élményparkba Laurával egy kicsit, vagy majd kitalálunk valamit apáddal. Menj csak nyugodtan, rád fér a kikapcsolódás!

-         Köszi. – rámosolyogtam, majd visszamentem a konyhába. Láttam, hogy Eric már végzett az ő forrócsokoládéjával. Erőt kellett vennem magamon, hogy megtegyem a második lépést. Pillanatnyi habozás után közöltem vele, hogy hajlandó vagyok elmenni.

-         Oké. – mondta. – Csak előbb átugrunk hozzám, mert át kell öltöznöm.

-         Nekem is le kell még zuhanyoznom. Majd később találkozunk!

-         Mikor?

-         Most van két óra. A zuhanyzással, öltözködéssel meg ebéddel együtt…

-         Legyen öt. – vágta rá (látszólag) találomra.

-         Mi a fenét csinálsz te három órán keresztül? – kérdeztem meglepetten.

-         Ötre beszéltem meg a srácokkal. – rántotta meg a vállát.

-         Akkor ezt lefixáltuk! – mosolyogtam. Honnan tudta, hogy belemegyek a találkába?! – Szia!

-         Szia!

Az elbúcsúzás pillanata majdnem olyanná sikeredett, akár egy hollywoodi filmben. De csak hogy azért se legyen igazam letörve tapasztaltam, hogy apám mögöttem áll, és kezét vállamra téve zárómondatként a következőket mondja:

-         Legalább lesz időd kipakolni a csomagokat!

Pazar!

A III. világháború Eliza szemszögéből

XXII. fejezet

Eliza Naplójából:

2012. december 29. Szombat:

Igazán jó kis nap volt a mai. Anya ágyba hozta a reggelit, palacsintát, narancslevet, egy narancsot meg vajas pirítóst. Végre látom rajta, hogy ő is igyekszik, nem csak apu. Kezdek neki megbocsátani, ami valószínűleg látszott rajtam. Majd Laura rontott be a szobába, mivel anya megkérdezte, hogy mit akarok csinálni ma: takarítani, vagy havat lapátolni. Laura meg ordibálva berohant, hogy: HÓLAPÁTOLÁS! HÓLAPÁTOLÁS! Hát persze, hogy belementem. Egy palacsintát még sikerült legyömöszölnöm a torkomon, miközben felöltöztem. Aztán lerohantam az előszobába, és felkaptam a bakancsom. Kimentünk, és lelkesen belekezdtünk a ránk sózott feladatba. Talán a kelleténél kicsit keményebben dolgoztam, ugyanis (mint később kiderült) elkerülte a figyelmem, hogy Erick és Lau valamit kifundált ellenem, miközben én se hall se lát módjára hánytam a havat, mint egy gép.

Hirtelen Lau hátraszaladt a kert végébe. Ha ekkor józanul gondolkodom, talán megúszok egy alapos fürdetést a hóban. Egy csalafinta kislány ugyanis nem fog hátrarohanni a kert végébe csak úgy szó nélkül. Valaminek már akkor bűzlenie kellett volna. De akkor nem gondolkodtam, hanem azon nyomban utánaszaladtam, hiszen akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mire készül ez a gyerek. Akkor kezdtem el gyanakodni Laura viselkedésével kapcsolatban, amikor már késő volt. Valaki rám vetődött hátulról, és én pofával előre belezuhantam a friss, puha hóba. Ezzel elkezdődött a harmadik világháború. Kezdetben Eric és Laura összefogtak ellenem, aztán Lau átállt az én oldalamra, és leteperte drága, a szövetségesét. Szó, mi szó, mire befejeztük, mindenki fejtetőtől lábujjhegyig be volt borítva hóval és sárral. Egy biztos. Ha ma nem kaptam tüdőgyulladást, soha nem fogok!

A békeszerződést követően a háború emlékére Erick és Laura emlékművet állított a béke tiszteletére, más szavakkal: hóangyalt csináltak. Ez a kettejük kis játéka volt, nem akartam beleavatkozni, így csak ültem és figyeltem őket. Laura arca sugárzott az örömtől és a boldogságtól. Új barátra, játszótársra talált, akihez ezentúl bármikor átmehet, és csak egyszerűen jól érezheti magát. Velem ezt soha nem érezte, és valószínűleg soha nem is fogja. Erick egy nagyra nőtt gyerek tele életvidámsággal és pozitív gondolatokkal. Én más vagyok, másra vagyok kitalálva. Én ösztönzöm, bátorítom, óvom és védem, ha kell, akár egy jó nővér. Erick volt az, aki eddig hiányzott az életéből, és most megkapta.

Erick arca más. Mintha elégedettséget sugározna. Mintha az lenne ráírva: SIKERÜLT! Mire véljem ezt? Talán egyik legfontosabb céljául azt tűzte ki, hogy bevágódjon Launál? Ezek a kérdések cikáztak fejemben, de mivel tudtam, hogy ezekre csak a fiú adhatja meg a válaszokat, hagytam a fenébe.

Hero jelent meg. A szájában ott volt a fényképezőgépem is. De hogy került a kutyámhoz? Valószínűleg a valahol a földön hagytam, kiskutyám pedig rábukkant erre az érdekes tárgyra, és mivel tudta, hogy ez a különös valami az én birtokomban van, el akarta vinni a kertbe, hogy suttyomban kicsit jobban megvizsgálhassa (megrágcsálhassa). Gyorsan odaosontam hozzá, és egy hirtelen mozdulattal elloptam tőle újonnan szerzett zsákmányát. Egy megsemmisítő pillantást vetett rám, aztán elszaladt. Talán rájött, hogy azt már nem kaphatja vissza… Odamentem Erichez, és amilyen hirtelen felé hajoltam, olyan hirtelen nyomtam le azt a nagy gombot, mellyel így egy életre szóló emléket tároltam el a készülék memóriakártyájában. Ez az emlék egy fénykép, ami őt ábrázolja, miközben nagy élvezettel formázza keze-lába ide-oda mozgatásával angyalkáját a hóban. Egyébként ezt a bizonyos fotót Laura sikeresen le is nyúlta tőlem, és ő ragasztotta be a naplójába, úgyhogy ehhez a naplóbejegyzésemhez illusztrációt sajnos nem tudok beragasztani… J

-         Szabad? – kérdezte Erick, miután felállt, és leseperte a hátára tapadt havat.

Nem értettem, mire gondol, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy biztos a gépemet kéri.

-         Persze. – válaszoltam, és mit sem sejtve odanyújtottam a készüléket.

Erick babrált, állítgatott rajta valamit, szöszmötölt és órákig forgatott egy csomó olyan izét a gépemen, amiről azt sem tudtam eddig, hogy mire valók.

-         Mit csinálsz? – kérdeztem öt perc elteltével már gyanakodva.

-         Szeretnék készíteni rólat egy fényképet. – mosolyodott el. – Megengeded? Biztos jó kép lenne!

-         Nos, rendben van, de csak egyet! – őszintén szólva, jól esett, hogy Erick alkalmasnak talált modellnek.

Lenyomta a fényképező gombját, a vaku villanása egy pillanatra elvakított. Egy percre tényleg úgy éreztem magam, mint azok a gyönyörű, jól kereső amerikai modellek. Ám ez a jóérzés is elmúlt, mikor előhívtam a képet. Jobban mondva félig. Erick ugyanis tényleg egy gyönyörű modellt talált jobbat, mint én! Itt a kép:

Azért ahhoz is kell tehetség, hogy úgy fotózza le valaki Laurát, hogy ő azt nem veszi észre. Személy szerint nekem még egyszer se sikerült, úgyhogy Erick, le a kalappal!!!

-         Tanultam fényképezni. Egy darabig ez volt a hobbim: a fényképezés. Többnyire pillanatképeket készítettem. Különleges pillanatokat kaptam le, és ezeket visszanézve mindig mosolyogva gondoltam vissza az egész jelenetre, ami ehhez a képhez kapcsolódik. Boldoggá tett, hogy tudtam a történetét a készített képnek. Kiskoromban sokat nézegettem és gyűjtögettem is különböző régi fényképeket, amiket nagyrészt antik boltokban vásároltam. Nem volt egy olcsó hobbi, de hát, ezt szerettem csinálni. És mikor végignéztem a fényképeket, mindig kitaláltam egy hozzá kapcsolódó történetet. De mikor elkezdtem fényképezni, örültem annak, hogy nem kell kitalálnom ezeket a sztorikat, hiszen én éltem át ezeket. Éreztem a szagokat, a hőmérsékletet, a szél csípősségét vagy a Nap melegét...

Néhány pillanatig némán állt és elmélyedt a régi hobbijával kapcsolatos emlékeiben. Hagytam álmodozni. Azonban pár perc múlva kénytelen voltam visszarángatni a valóságba kérésemmel.

-         Játssz vele egy picit! – kértem boci szemeket meresztve rá, s látva, hogy nem érti, miről beszélek, Laura felé intettem fejemmel.

Bólintott, és megindult Laura felé. Elkezdett ugrálni, bohóckodni vele, majd felkapta és akár egy óriási körhinta, 360°-ban forgott saját tengelye körül, karjában kishúgommal.  Majd előreszaladtak, és elöl, az általam félrehányt hóból képződött kupacon birkózni kezdtek. Előrementem én is, és mindkettejükhöz hozzávágtam egy-egy hógolyót, hogy hagyják már abba. Kihasználva azt az egy pillanatot, mikor Erick rám nézett, Lau belenyomta szegénynek a fejét a hókupacba. Elég rosszul eshetett ez neki, picit sajnáltam Ericket, bár ez nem látszott rajtam, hiszen végigkacagtam az egész műsort. Pár perccel később a fiú kidugta fejét alkalmi rejtekéből, és sikerült a húgomat lecsendesítenie.

Nem tudta, hogy Lau mennyit ért angolul. Valójában én sem tudom igazán. Ezért a biztonság kedvéért, hogy biztos, hogy megértse, a hóba rajzolva magyarázta el kishúgomnak, hogy kellene neki forró csoki, és annak fejében, ha Lau főz neki, ellapátolja az ő részét helyette. Annyira már ismerem Ericket hogy tudjam: nem azért ajánlotta fel a hóhányást, mert annyira imád dolgozni. Velem szeretett volna együtt lenni. De nem bántam, egyáltalán nem. Helyette csendesen fürkésztem Erick pálcikaembereit, ahogy épp gőzölgő bögréket tartva beszélgetnek.

Laura elment a házba elkészíteni az italokat, mi meg ketten maradtunk, és munkához láttunk. Erick csak nem akart megszólalni, pedig azt vártam, hogy be sem fog állni a szája. Meguntam a hallgatást. Beszélgetni akartam vele. Hallani a hangját, látni azt az állandó mosolyt, ami soha nem fagy le az arcáról, akármennyit időzött is a hóban a feje… Csak hallgatni, ahogy olyan nagy beleéléssel és élvezettel mesél, akár egy kisgyerek… Nem akartam kezdeményezni, hiszen ő akart egyedül maradni velem, ő akart beszélgetni. Vártam. Végül megszólalt azzal a megszokott könnyedséggel és humorral a hangjában, amivel az eddigi összes találkozásunk alkalmával sikerült megnevettetnie.

-         Jól megfürdetett a húgod! Tiszta víz a gatyám! Még a pólóm is szétázott… Sebaj, azért jó muri volt! – egy kisfiú hangja volt. Egy olyan boldog kisfiúé, akit még nem szennyezett be a világ mocskos szennye, aki talán még soha nem érzett fájdalmat és csak akkor sírt, mikor az iskolában a legelső nap nem maradhatott vele az anyukája.

Elszórakoztam a gondolattal. Lelki szemeim előtt láttam a hét éves Ericket, ahogy sűrű, fekete haja kócosan lóg szemébe, az egyik kis kezével anyukája kezébe kapaszkodik, másikkal pedig a korai kelés fáradságát törli ki szeméből. Sietősen lépked anyukája mellett. A nő rohan, el ne késsenek.

Majd becsengetnek. Erick kis szeme könnybe lábad, mert tudja, eljött az elválás pillanata. Édesanyja megcsókolja feje búbját, majd elsuttog egy SZERETLEK-et, és elsiet, máskülönben elkésne munkahelyéről. A borzas hajú kisfiú anyja után néz, követi szemével egészen addig, míg a nő el nem tűnik az ajtóban.

Erick észrevette, hogy elmerengtem, s elragadtak gondolataim. Szerencsére időben kapcsoltam.

-         Tényleg élvezted? – kérdeztem. Már nem mintha meglepett volna előző kijelentése, de azért úgy éreztem, hogy erre muszáj rákérdeznem. Már csak azért is, mert így hirtelenjében jobb nem jutott eszembe.

-         Ühhüm… Aranyos hugicád van, bírom! – elnéző volt velem, és úgy tett, mintha előző bambulásomat nem is vette volna észre. – Bárcsak nekem is lenne testvérem! Sajnos ez nem adatott meg nekem…

-         Komolyan?

-         Igen, pedig nagyon szerettem volna egyet.

-         Annál jobb apa leszel! – kacsintottam rá. Fogalmam sem volt, hogy miért mondtam ezt…

-         Ezt meg hogy érted? – vigyorodott el. Szerintem valamit félre érthetett. - Úgy értem… - döftem egy nagyot az előttem lévő, összefagyott, jeges, vizes, félig átfagyott hótömbbe – hogy ugye, bátyád és nővéred már nem igen lehet, és ha nincs például öcsikéd vagy húgod, akkor majd a picinél több mindent beleadsz abba, hogy vele legyél, meg hogy jól érezze magát, meg ilyenek.

-         Ezek szerint, te akkor nem leszel jó anya?

-         Dehogynem!!! És amúgy is, a nők vagy lányok - ahogy tetszik - sokkal jobban kijönnek a gyerekekkel, mint az ellenkező nem, úgyhogy máris előnyben vagyok!

-         Értem. – most is fülig ért a szája. Az az igazság, hogy ő akkora nagy hótömegeket mozdított meg, hogy csak néztem ki a fejemből. Egy kicsit cikinek éreztem, hogy feleannyi havat vagyok képes csak felemelni, mint ő. Hiszen én voltam sportoló vagy mi a szösz! ? Növeltem a mennyiséget.

Persze, hogy észrevette! Ő is növelte. Feléledt bennem a versenyszellem, és a hó mennyiség a lapátomon csak nőtt és nőtt. Sajnos, az övéén is, és szégyenemre be kell valljam: nagy fölénnyel ezt a meccset is ő nyerte.

-         Na és mi a helyzet anyudékkal? – terelte másra a szót. – Jobban kijösztök már?

-         Igen, hála neked. Te voltál az egyetlen, aki szemtől szembe megmondta a véleményét, és nekem pont erre volt szükségem. Sokat segítettél, köszönöm!

-         Hááát, igazán nincs mit! Számos előnyöm egyike az őszinteség!

Milyen kis egoista! Ez is hiányzott már! Otthon mindenki az volt… Elsőnek oldalba akartam bökni, de aztán elvetettem ezt az ötletemet is.

-         Bemutatnálak pár barátomnak. Van hozzá kedved? – kérdezte aztán hirtelen.

Hogy én ismerkedni itt Angliában, Londonban angolul idegenekkel? Nem jutottam szóhoz. Nem akartam nyitni, zárkózott és visszahúzódott voltam, míg világ a világ. Nem akartam új embereket megismerni, nem akartam találkozni senkivel. Nekem eddig minden tökéletes volt. Itt van nekem Laura, Erick, anya, apa, Hero meg Fagyi. Kell ennél több a boldogsághoz? „Nem akarok nem akarok! Nem akarok!” Ezt hajtogattam belül sikítoztam, üvöltöztem, foggal, körömmel ellenkeztem ez ellen az ötlet ellen. Végül remélve, hogy egy humorral elüthetem ezt az egészet, így válaszoltam:

-         Ez most mit derült égből villámcsapás jutott az eszedbe?

-         Nos… Fogjuk rá, hogy igen.

-         Értem. De nem hagyhatom itt Laurát. – próbáltam indokokat keresni, hogy miért NE.

-         De hát itt van anyud is! Legalább egy kicsit együtt lehetnek! Kell egy kis idő nekik is kettesben! – érvelt drága barátom.

-         Nem is tudom… - válaszoltam neki. Nem volt kedvem itt hagyni Laurát és menni sem, hogy őszinte legyek…

-         Légyszíves Elizaa! Naaa kérlek gyere! Tök jó fejek, majd meglátod!

-         Hát azt hiszem… - kezdtem megtörni. Végül is megígértem magamnak és Ericknek is, hogy változtatok, hogy új életet kezdek.

-         Harry is ott lesz! – hozott fel egy újabb érvet, majd rám kacsintott. Ez azonban az ellentétes hatást váltotta ki, mint szerette volna. Mikor meghallottam a „Harry” szót, a döntésem megszületett a bensőmben.

-         Akkor nem! – vágtam rá gyorsan, mielőtt még meggondolhattam volna magam. 

-         Na Bumbly nem lehetsz ilyen kis paragép! (a Bumbly név egyébként a „Kétbalkezes Kislány” angol megfelelője, mivel a bumbling szó azt jelenti, hogy kétbalkezes)

-         Ne szólíts így! Tudod, hogy utálom ha így szólítanak! – sértődötten hátat fordítottam neki.

-         Oké! Eliza! Harry jó haverom, és tudom, hogy bele vagy hullva. Segíthetek neked, de az úgy nagyon nem fog menni, ha még nem is beszélsz vele!

Egy piros Mustang (megmentőm) gördült be ekkor a ház elé. Apu kiszállt, és bevágta a kocsi ajtaját. Majd mosolyogva intett felém, hogy jöjjek segíteni. Még az utolsó adag hótömeget a buckámra dobtam, majd a ház falának támasztottam a lapátom. Eric is kész lett a maga oldalával, úgyhogy felajánlotta, hogy ő is jön segíteni. Elfogadtam az ajánlatát, és hálás voltam apámnak, hogy elterelte a témát Harryről és Erick barátairól.

-         Bemutatsz apudnak? – kérdezte tőlem, ahogy épp a kocsi felé sétáltunk.

-         Persze. – vágtam rá egyből.

Még szerencse, hogy apa tud angolul!