Elza Naplójából: A bocsánatkérés egy fuvarral végződött...

XVIII. rész

Eliza Naplójából:  

2012. december 28. Péntek: Ericcel a karácsonyi forgatagban

-         Ne haragudj, Eric! – mondtam, majd lesütöttem a szemem. – Nem tudom, mi ütött belém. Az a helyzet, hogy…

-         Miért védekeztél azonnal? – vágott bele a szavamba. Ez kicsit felidegesített, de elfojtottam magamban.

-         Mert tudtam, hogy igazad van. – mondtam neki, már-már kezdtem kiabálni vele, de visszafogtam magam. – Tudom, hogy igazad van, Eric! És köszönöm! – mosolyogtam rá.

Ő visszamosolygott rám, és még egy utolsó kérdést tett fel.

-         Nem szeretnél már hazamenni? – kérdezte.

-         De, csak…

-         Csak? – vigyorodott el.

-         Nem tudok. – adtam meg magam.

-         Ezt nem igazán értem. – húzta fel a szemöldökét.

-         Tudod, amikor mérges voltam rájuk, azt írtam nekik, hogy majd egyedül megyek haza. DE a helyzet az, hogy nem tudok mivel. – éreztem, hogy elönt a szégyen.

-         De butus vagy! – nevette el magát. – Na gyere! Hazaviszlek! – még mindig mosolygott.

És aztán elindultunk Eric kocsijához. Már sötét volt, nem láttam pontosan, hogy milyen volt... De abban az egyben biztos voltam, hogy kényelmes volt, nagyon-nagyon kényelmes. Miután beültem és kényelembe helyeztem magam, nagy erőfeszítéseket kellett tennem annak érdekében, hogy ne aludjak el. Mindenesetre az is biztos volt, hogy elég sokat kell még beszélgetnem vele, hogy teljesen megismerjem, hiszen nem is tudtam, hogy van jogsija… De mentségemre szóljon, hogy csak néhány napja ismerjük egymást...

Hazafelé végigbeszélgettük az utat, aztán pedig, mikor megállt a házunk előtt, elköszöntünk egymástól, és én benyitottam a házba. Még egyszer visszanéztem rá. Elmélyedve ült a kocsijában, és előremeredt a semmibe. Gondolkozott valamin, bár fogalmam sem volt, hogy min. Az arca nagyon komoly volt, lehet, hogy sötétség ült az utcákra, de mivel a szemem már kezdte megszokni a sötétséget, az arcát is láttam. Legszívesebben egész éjszaka vele maradtam volna császkálni a környéken és meg többet beszélgetni, de tudtam, hogy nem lehet. Ezért mentem haza.

A házban egy villany sem égett, síri csend volt. Körülnéztem, és miután meggyőződtem róla, hogy senki sincs ébren a házban, felmentem a szobámba. Mivel az emeleten volt a szobám, nehéz volt a dolgom, hogy ne verjem fel az egész házat. Benyitottam anyáékhoz is, ahogy az emeleten sétáltam végig, keresztül, a szobám felé. Útba esett, így megkockáztattam, hogy benézek hozzájuk. Békésen aludtak az ágyukban, anya az oldalára feküdt, apa átkarolta. Jó volt így rájuk nézni. Az egyik könyv kinyílva a földre volt dobva, és mindketten mosolyogtak álmukban. Én is elmosolyodtam. Irigyeltem is őket egy kicsit...
Aztán Laurához nyitottam be. Ő széttárt karokkal és lábakkal, mint akit kiütöttek, úgy aludt az ágyán, a maciját szorosan magához ölelte, és didergett. A takarót lerúgta magáról. Beosontam hozzá, és betakartam, aztán nyomtam egy puszit a homlokára, és becsuktam az ajtót. Ez után már a saját szobám felé vettem az irányt. Miután beértem, gyorsan átvettem a pizsamámat, majd bebújtam a paplanom alá. Mielőtt pedig elaludtam volna, azt tervezgettem, hogy mit fogok kezdeni az új életemmel, mert eldöntöttem, hogy holnaptól minden más lesz! És ezt nem lettem volna képes egyedül eldönteni, ebben csak és kizárólag Eric segített nekem, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Eddig nem mertem sem kimondani, sem pedig leírni, mert nem voltam biztos abban, hogy Eric is így gondolja, de most már tudom, hogy új barátra leltem benne.Ez után pedig átöleltem a brutális méretű mackómat, és már nem bírtam tovább: elaludtam.

Eliza Naplójából: Erickel a karácsonyi forgatagban...

XVII. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 28. Péntek:

Miközben meséltem és meséltem neki, egyre büszkébb lettem magamra, hiszen végig angolul beszélgettünk. Ami zavart azonban az az volt, hogy egyáltalán nem nézett rám, hanem a földet bámulta, és egy kavicsot rugdosott. Kezdett nagyon-nagyon idegesíteni, ahogy ezt csinálta, hiszen hozzá beszéltem. Néha a mondandóm közepén elmosolyodott, néha lesütötte a szemét. Aztán, amikor befejeztem, felnézett, de akkor mélyen a szemembe nézett, és ekkor úgy tűnt, mintha haragudna rám. Mintha bele akart volna látni a fejembe, a lelkembe.

-         Nem értelek. – mondta. Végtelen nagy komolyságot éreztem a hangjában, és a szemében sem láttam mást.

-         Hát én sem. – mondtam.

Furán néztem rá, ő pedig elkezdte mondani…

-         Azt nem értem, hogy miért reagálod túl ezt az egészet. Ha előre közölték veletek, hogy ez lesz, mert ez van, akkor ez ellen nem tudsz semmit sem tenni, így nem érdemes ennek az egésznek ekkora feneket kerítened. Inkább törődj Laurával, tedd boldoggá a gyerekkorát, és ne duzzogj! Élvezd ki, hogy itt vagy, hiszen saját bevallásod szerint is midig is ezt akartad. Lehet, hogy nem úgy jött össze, mint ahogy eltervezted, de akkor is, nem érdemes ezért így viselkedned. Látod, apukádék ahogy hazajöttek, az volt az első, hogy felrohantak hozzátok, mert hidd el, ők sem szándékosan voltak távol ilyen hosszú ideig! Ami meg a karácsonyt illeti nem értem, hogy miért bezárva, egyedül ünnepeltétek. Hatalmas London, tele van kedves emberekkel, miért bünteted hát saját magadat és Laurát is? Nem érdemes bedepizned és saját magadat sajnálnod, Eliza! Lépj túl ezen, törődj bele a jelenlegi helyzetedbe, próbálj lazítani, és élvezd az életet! Mindig is szerettél utazgatni igaz? Én rögtön kapva kapnék az alkalmon, és felfedezném a világot olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudom. Összepakolnék, és már rohannk is a kocsiba! A világ mindenhol másmilyen, új életbe belekezdeni egy egészen más helyen, mint ahol eddig éltél nagyon érdekes és igazán csodálatos dolog. Neked megadatott. Csak azt sajnálom, hogy nem élvezed ki...

-         Na jó, figyelj, Eric, én nagyon nem akarok veled most összeveszni… - kezdtem türelmetlen lenni.

-         Akkor ne tedd, Lizi!

-         Így is teljesen ki vagyok fordulva magamból! Egyedül vagyok, teljesen átfagytam, a helyzetem reménytelen, és…

-         Egyedül vagy? Tényleg? – fakadt ki.

-         Nem, nem úgy értettem… - próbáltam magyarázkodni, de…

-         Eliza, önmagad sajnálatába fogsz belefulladni, ha nem változtatsz a viselkedéseden. – lesütötte a szemét, és folytatta. – Ha pedig neked én senki vagyok, ha nem veszed észre, hogy próbálok segíteni neked, akkor erre csak azt tudom mondani, hogy ha eddig úgy érezted, hogy egyedül vagy, akkor most nézd meg magad! – ezzel elviharzott…

Egy bódénál állt meg, és maga elé bámult. Nem tudtam, hogy mit néz ennyire, de nem is érdekelt. Csak az érdekelt, hogy nem akarom elveszíteni. Én úgy éreztem, és még most is úgy érzem, hogy bár ez a második találkozásunk, de ő az egyetlen barátom itt, Londonban.

Utánamentem, és melléálltam. Ő még mindig maga elé nézett, és most láthattam én is, hogy mit bámult ennyire.

A pult tele volt bögrékkel. A bódénál forrócsokikat árultak. Ezek a bögrék azonban nem voltak átlagosak. A szélükön mini mézeskalács házikók voltak. a tetejük színesek voltak, mindegyik más-más cukorkával volt megszórva. Cukik voltak, és mind különböző színű és formájú volt.

Vettem két forrócsokit. Az árus egy idős ember volt, aki nagyon sokat mosolygott, és egyfolytában engem nézett. Látta, hogy Eric meg én köztem van egy kis feszültség, és arra is rájött valószínűleg, hogy kettőnknek vettem a forrócsokit, hogy kibékítsem magammal. Mindkettőbe jó nagy adag italt rakott, beletett pillecukrot, csokireszeléket és még cukorkát is. Átnyújtotta, majd kacsintott rám, majd Eric felé nézett. Visszamosolyogtam rá, majd Eric felé fordultam, és átadtam neki a gőzölgő italt. Elfogadta, de nem nézett rám. Ez után egy újabb lépésre szántam el magam, bár tudtam, hogy élvezi is a szitut, és tetteti is a haragját. Reménykedve , hogy megbocsát,  megfogtam a karját, és magam felé fordítottam, persze, gyengéden. A szemébe néztem. Gyönyörű szép, kék szeme van Ericnek, de ez akkor nagyon nem érdekelt. Csak később, amikor elgondolkoztam ezen, akkor jöttem rá erre, mikor visszaemlékeztem.

 Csak az, hogy megbocsásson a szörnyű viselkedésemért. Abban a pillanatban csak ez érdekelt, és csak ez volt fontos.  Aztán a szemébe néztem , nagyot sóhajtottam, és megpróbáltam.

Eliza Naplójából: Egy ismerős idegen bukkant fel…

XVI. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 28. Péntek:

Ahogy egyre hosszabb ideig voltam távol a családomtól, úgy kezdtem egyre jobban azt érezni, hogy bármilyen igazságtalanok is, szeretem őket, és szükségem van rájuk. De most azt is tudtam, hogy csendre, magányra, nyugalomra és egyedüllétre van szükségem ahhoz, hogy átgondoljam ezt az egész őrületet.

Csak sétáltam, és sétáltam London utcáin, és egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy valaki követ. Lehet, hogy ez is az én hülyeségem volt, de akkor is félni kezdtem. Amióta az eszemet tudom, minden áldott nap volt valaki, aki mellettem volt. Vagy a haverok, a barátok, az edzők és a tanárok otthon, Magyarországon, vagy még itt is Londonban, mindig itt volt velem Laura. Rájöttem, hogy akármennyire is utálom azt, ahogyan anya viselkedik, meg apa, annak ellenére utálok egyedül lenni. Akkor minden egyes alkalommal úgy érzem, hogy nem számíthatok semmire és senkire, itt vagyok, magányosan…

De nem bántam meg, tudok gondolkozni. Nincs senki sem a nyakamon, és azt csinálhatok, amit akarok. Jót tett nekem az egyedüllét, de mégsem élveztem. Biztos, hogy már más is találkozott ilyennel…

Szóval sétálgattam az utcákon, de rájöttem, hogy jobb a karácsonyi forgatagban ténferegni, szóval így visszamentem. Mentem jobbra, mentem balra. Gyakorolni akartam az angol tanulást, hát leültem egy padra, és a mellettem lévő emberekre figyeltem. Nem sokkal ez után elhatároztam, hogy egyáltalán nincs kedvem apáékkal hazamenni, ezért küldtem nekik egy SMS-t, hogy jól vagyok meg hogy majd hazavisznek kocsival. Tudtam, hogy ha azt hiszik, hogy barátkozom, akkor tuti, hogy megengedik, hogy ne velük jöjjek haza. Ezt az estét valamiért egyedül akartam eltölteni. Jó volt itt ülni, meg császkálni a vásárban. Elhatároztam, hogy most a körülöttem lévő embereket fogom figyelni, hogy ők miket beszélgetnek, mik a problémáik, vágyik, miről pletykálkodnak meg ilyesmiket. Kíváncsi voltam, hogy én vagyok e az egyetlen problémás csaj itt, Londonban, avagy sem...
Két idős néni ült mellettem, teát iszogattak, és beszélgettek. Az egyik, a másiknál kicsit idősebb, ősz hajú néni elkezdte mesélni a másiknak, hogy hogy telt a napja, hogy reggel elment a boltba tejért meg kifliért, hogy tudjon mit reggelizni. Aztán hazament, és megevett egy vajas kiflit, meg egy pohárka langyos, mézes tejet. Aztán olvasott az ágyán. Aztán pedig elment a virágárushoz, és vett pár szál margarétát meg két darab mécsest. Aztán elment a temetőbe, és meglátogatta a férjét. Szó szerint így mondta! Azt is közölte a barátnőjével, hogy naponta kétszer elmegy a férje sírjához, és beszélget vele. Elmondja neki a problémáit, meg hogy milyen volt a napja. Összeszorult a szívem, ahogy néztem azt a jóságos nénit. Az ő szeme is könnyezett, és a barátnője magához szorította. Nemrég halhatott meg a férje, hiszen láttam rajta, hogy ez a seb még nem gyógyult be a szívén, friss volt, és fájdalmas. Nagyon szomorú volt, és láttam rajta, hogy nagyon-nagyon fáj neki. Ezt a fájdalmat pedig úgy akarja enyhíteni, hogy úgy tesz, mintha megboldogult élettársa még mindig élne... 

Ahogy néztem azt a nénit, rájöttem arra, hogy milyen szerencsés vagyok. Fiatal, egyesek szerint szép és okos, egészséges, és él mindegyik családtagom. Nem mindenkinek adatik meg ez, és akármilyen rossz is a jelenlegi helyzetem, szerencsés vagyok. Önző voltam, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt igazam. Részben én is hibás vagyok, de részben anyáék is. Nekik nem kellett volna így elhanyagolniuk minket és nem kellett volna azt tenniük, amit tettek. De ennek ellenére én is hibás vagyok. Nem kellett volna anyáék dolgát még jobban megnehezítenem, hiszen így is elég nehézkes nekik így is. Tudom nagyon jól, hogy a munkájuk miatt tényleg korlátozottan jöhetnek haza és lehetnek velünk, de akkor is szervezhették, intézhették volna úgy, hogy nekünk is jó legyen, és néha-néha le lehet mondani például egy partit, hogy együtt lehessünk.

Sokáig gondolkozhattam ott, a fejemet leszögezve, csendben a padon, mert nem is vettem észre, hogy hogy elszaladt az idő. Már vagy egy másfél órája ott ücsörögtem egy helyben, amikor valaki megérintette a kezem. Éreztem, hogy teljesen átfagytam, mert már szinte az is fájt, hogy az a valaki hozzámért. Felnéztem, de ebben a pillanatban felszisszentem. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire súlyosan odafagytam a helyemhez. Egyáltalán nem vettem észre, sem a hideget, sem pedig az idő múlását. Még soha nem fagytam meg. Elég rossz érzés, nem is kívánom senkinek. Az viszont, hogy kit láttam meg, amikor felnéztem, nagyon meglepett...

-         Eric? – kérdeztem, és olyan meglepődött fejet vágtam, mintha az üknagyanyámat láttam volna magam előtt.

-         Lizi? – kérdezte ő is, és körülbelül ő is ugyanolyan meglepett fejet vágott, mint én. – Te meg mi a fenét keresel itt? Már egy ideje figyellek… Azt hittem, hogy nem is te vagy az… Azt hittem, hogy egy… - nem fejezte be a mondatot, mert a csodálkozás erőt vett rajta, így nem is vette észre, hogy belekezdett egy másikba.. - Mondd, mi a fenéért ülsz itt kint a hidegben másfél órája? Mínusz tíz fok van az Istenért! – nem tudtam eldönteni, hogy most leszidott-e, vagy csak pipa volt rám, vagy csak egyszerűen túlságosan is meglepődött…

-         Hát én csak… gondolkoztam.

-         Áááá értem, ez mindent megmagyaráz, Eliza… - nevetett fel. De nem volt gúnyos nevetés. Egyáltalán nem. Inkább az a kedves nevetés, amivel már régen nem találkoztam.

De azért oldalba böktem, majd elmosolyodtam.

-         Nem vagy az a barátkozós típus mi? – mosolygott, és leült mellém. Egy kicsit közel volt, úgyhogy kissé arrébb mentem. Nem tudhatom biztosan, hogy nem Blair küldte rám…

Bár mondjuk, nem is értem, hogy juthatott az ilyen az eszembe. Hogy lehetek ilyen hülye? Lehet, hogy még az agyam nem olvadt ki rendesen… Úr Isten, hogy mondhattam ilyet Ericre? Ő a legrendesebb srác, akivel Londonban találkoztam. Jó fej, vicces és rengeteget segít nekem meg törődik velem. Blair meg egy megátalkodott kis liba, aki az első találkoztunk óta tönkre akarja tenni az életem. Félelemben élek, amióta megismertem. Már mindenki elkönyvelt a Kétbalkezes Kislánynak. A Kétbalkezes nevet azért kaptam, mert Blair jóvoltából mindig valami ügyetlenséget csináltam, természetesen az egész iskola előtt. Például egyszer tele volt zsúfolva a kezem könyvekkel, mert a könyvtári leltározásban segítettem. Mentem lefelé a lépcsőn egy nagy csomó könyvvel a kezemben. Láttam Blairt, ahogy a lépcső legalján áll, majd az oldalára siet. Nem értettem, hogy miért. A barátnője nevetve rohant mellé, és a fülébe súgott valamit. Azt hittem, hogy megint csak kibeszélnek, de abban a pillanatban, ahogy a következő lépcsőre léptem volna le, megcsúsztam, és elestem. Papírok és könyvek repültek mindenfelé. A hajam szétborzolódott, a kezem megzúzódott, és ami még rosszabb, épp, amikor elestem, Harry épp akkor járt arra. Persze, hogy ráestem. Nem is én lennék! Szörnyen ciki volt. Harry meg csak mosolygott, és élvezte a helyzetet. De hát mit várok egy sráctól! Felsegített, persze, én fülig vörös voltam. Aztán pedig Igazgatói Figyelmeztetést kaptam (szóban való figyelmeztetés, ami még nem kerül be az ellenőrzőmbe, az Igazgatói Intó a súlyosabb, amit már írásban kapok meg) az iskolai könyvek rongálásáért.

Hát, ez a története a Kétbalkezes névnek. Kislánynak meg csak azért szólítanak, mert én vagyok a legfiatalabb az évfolyamon, mivel egy évvel hamarabb mentem suliba még ovis koromban.

Szóval visszatérve Erichez… Ugye megkérdezte, hogy jól vagyok-e, meg minden, meg azt mondta, hogy:

-         Nem vagy az a barátkozó típus mi?

Miután oldalba bokszoltam, amit már ugye fent említettem, hozzátettem, hogy:

-         Inkább csak nem vagyok a szavak embere… - eléggé határozatlanul mondtam…

-         Hááát… a tetteké sem! – viccelődött.

De nem hagytam ám magam! A pad mögött, amin ültünk, egy óriási  hókupac volt. A háttámlája a padnak nem volt olyan nagy, magas, így hát úgy döntöttem, hogy megmutatom Ericnek azt az óriási hókupacot ott mögöttünk. Szóval hátralöktem egy kézzel, mire ő megragadta a kezem, és mindketten a hókupacon kötöttünk ki. Nagyon vicces volt, a mindenem tele lett hóval, a kapucnim is a fejemre csúszott. Aztán hirtelen elkezdett esni a hó. Felnéztem az égre, és az jutott eszembe, hogy milyen jó, hogy Erick itt van velem.

Egyébként ő is csupa havas lett. Ennek örültem, ugyanis elértem a célom. Igen, lehet, hogy most gonosznak tüntetem fel magam, de így van!:) Amióta Londonba költöztünk, most nevettem először. Ennek ellenére azonban nem érzek iránta szerelmet, amit nem értek. Valahogy nem. De nekem így pont tökéletes. Ő a legjobb barátom, és remélem, ő is barátként tekint rám.

Miután felkelt és felsegített, kérdezősködni kezdett. Nagyon kedves volt hozzám. Én még mindig az előző balesetemen mosolyogtam. Csak én lehetek olyan szerencsétlen, hogy a másikat akarom belelökni a hóba, és a végén az én nadrágom lesz tele hóval, és én is hátraesek vele együtt. Ez teljesen rám vall!

-         Na és, hogyhogy itt vagy… Egyedül…?

-         A családommal jöttem. – mondtam.

-         Hát tudod, ha az ember a családjával jön, ahhoz elengedhetetlen az, hogy a  CSALÁDOD is itt legyen. – gúnyolódott. – Hol van a családod? Miért is nem látom őket?! – mosolygott rám.

Ekkor mosolyogva ránéztem, és így szóltam:

-         Tudod, az úgy volt, hogy… - és elmeséltem neki mindent, töviről hegyire.

Magyarországtól indultam, és mindent elmondtam neki, mindent, amit éreztem, és minden eddigi dolgot, ami eddig velem történt. Nagyon jól esett valakinek kiöntenem a lelkem, legutoljára Magyarországon beszélgettem ennyit. Ő mosolyogva végighallgatott, és közben együtt róttuk a sötét utcákat.

Végre hazamentünk! A kiállítás dög unalmas volt...

XV. rész

Laura Naplójából:

2012. december 28.: Karácsony utolsó, és egyben harmadik napja (második része, a további napszakok…)

Nos, a kiállításon egy nagy csomó unalmas holmi volt, rozsdás kacatok, és unalmas emberek. Unalmas volt, de legalább együtt voltam anyuékkal. Anya és apa is látták, hogy nem érzem jól magam, ezért inkább már az elején kimentünk, sétáltunk, és beszélgettünk. Elmondtam, hogy milyen jó volt hozzám Lizi, és hogy milyen jól éreztem magam vele. Anyának mindenről részletesen be kellett számolnom, hogy mit ettem, mit ittam, hova mentem, mit csináltam, mit vettem fel aznap satöbbi. A hosszú beszélgetés után megcsörrent apa telefonja: Üzenetet kapott. Lizi írt neki, és azt írta, hogy menjünk nyugodtan haza, ő jól van, hazaviszik.

Anya teljesen kiakadt, míg apa elmosolyodott:

-          Úgy látszik, hogy Lizi összebarátkozott valakivel. – mosolygott. – Hát, hallottátok, kis családom! Irány a kocsi, indulunk haza!

-          Gyere kincsem. – mosolygott rám, és a nyakába kapott. – Apa paci elvágtázik veled a kocsihoz, renden, aranyom?

-          Oké apu! – és nevettem, mert olyan viccesen rángatózni kezdett, pont úgy, mint egy igazi paci.

-          Rupert nem gondolod, hogy a lányunk túl sok szabadságot kap? Normális szülő ezt megengedné, szerinted? Főleg a mostani viselkedése után?!

-          Aranyom… - fogta meg apu anyu kezét. – Néha az idő, a legjobb megoldás! Adjunk neki pár hónapot, mire megszokja a jelenlegi helyzetet, ami valószínűleg nem is fog változni. Mi dolgozni fogunk, ő meg Laura iskolába fog járni, és ő lesz a felelős Lauráért, mert én kint leszek Amerikában, te meg drágám, tudod jól, hogy Nagy-Britannia nem egy kicsi kis szigetecske, bárhol akadhat munkád, és nem tehetsz semmit. Én őszintén szólva nagyon örülök annak, hogy barátkoik, kisebb programokat tervez, és kimozdul otthonról. És egyébként is – mondta – most épp kamasz, tini vagy hogy is mondják mostanság… A lázadó korszakát éli, és mindenbe bele fog kötni, ezt te is tudod nagyon jól, szívem.

-          Lehet, hogy igazad van, Rupert, de én akkor is féltem őt…

-          Ez természetes, drágám! – mosolygott apa, és kézen fogta anyát, majd elsétáltunk.

A kocsiban ülve már nagyon sötét volt, késő este lehetett, mert a csillagok már előbújtak felettünk, Én már nagyon fáradt voltam, és hosszan bámulva a csillagokat elaludhattam...

Csak akkor eszméltem félig fel, amikor a kocsi megállt, majd apa karjait éreztem, ahogy körülfognak, és felemelnek. Félálomban voltam, ezért tudtam, hogy apa az. Felvitt a szobámba, betakart, mellém fektette a macit, és leoltotta a villanyt. Aztán odaült az ágyam mellé, és engem nézett. Már majdnem visszaaludtam, de csak majdnem, mert nem tudtam teljesen. Ezért nyújtóztam egyet, szorosan átöleltem a macimat, és nagy nehezen kinyitottam a szemem. Apu még mindig ott ült az ágyamon, velem szemben. Mosolygott rám. Én visszamosolyogtam, és őt néztem.

-          Nem bújsz ide mellém, apu? – kérdeztem, reménykedve, hogy odabújik hozzám.

-          De kiscsillag, nagyon szívesen. – és odafeküdt mellém.

Én odabújtam hozzá, és simogatni kezdte a fejem.

-          Anya hol van? – kérdeztem apát.

-          Azt hittem, most egy pillanatig én leszek a kedvenc szülőd. – nevette el magát apu, és felült, hogy behívja anyát.

-          Én nem így értettem! – mondtam neki. Kicsit bűntudatom volt, hogy megkérdeztem, már megbántam.

-          Tudom, hogy értetted manócskám! – mosolygott apu. – Behívom anyát!

És kiment az ajtómon. Egyedül maradtam, de hamar anyu feje jelent meg az ajtóban.

-          Szia, Laurám! – köszönt.

-          Szia anyu! Idejössz? – kérdeztem.

-          Persze, kincsem!

Odafeküdt mellém az ágyba.

-          Most te is utálsz, úgy mint a nővéred? – kérdezte.

-          Én nem utállak. – mondtam neki. – És Lizi sem. Csak duzzog. Tudom, hogy ez a munkád, én nem büntetlek meg azért, mert dolgozol. – mondtam, és rámosolyogtam.

-          Köszönöm, Laura! – ölelt át anya.

-          Olvasol nekem egy mesét? – kértem meg anyát, egy tízpercnyi hallgatás után.

-          Igen, kincsem, persze, hogy olvasok neked mesét. – mondta anya.

Felállt, és a könyvespolcomhoz sietett. Előhúzott egy könyvet, és találomra kinyitotta valahol. Mindig így sorsolja ki a mesét, amit olvasni szokott esténként, persze, amikor itthon van. Akkor mindig ő olvas nekem mesét. Én minden este megkérek valakit, hogy olvasson nekem. Amikor anyáék nincsenek itthon, akkor mindig Lizi olvas nekem. Szerintem, Lizi a legeslegjobb meseolvasó a világon, mert nagyon sokszor el is játssza nekem a történetet. Persze, anyáék is nagyon jól olvasnak, de Lizi már sokkal ügyesebb és többet is gyakorolt, mint anyáék.

Szóval anyu elővett egy könyvet, és olvasni kezdett. A mese címe nem tudom mi volt, de még soha nem hallottam ilyen meséről. Egy ír manóról szólt, akit mindig csúfoltak a társai, mert ducibb volt az átlagnál, és sokkal több volt a szakálla, mint a többieknek, sokkal dúsabb, és dundibundinak hívták. A manó nagyon szomorú volt, és nem barátkozott senkivel. Nem voltak barátai. Elment hát világot látni. A bandukolás közben találkozott tündérekkel, más manókkal, akik vendégül látták, és befogadták. Aztán elkísérték egy olyan országba, ahol különböző lények voltak, de mindenki szerette a másikat, és nagyon vidámak és boldogok voltak együtt. Volt ott jeget okádó sárkány, rózsaszínű ogre, nagy lábú törpe, félfülű, beszélő nyúl, fogatlan fogtündér, varázserő nélküli varázsló, aki a szakács volt, éneklő kobold és egy nagyon-nagyon szőrös, kék színű, egy szemű valami. Az a valami eredetileg párna volt, csak egy félresikerült varázslat miatt életre kelt, és mivel mindenki csak csúfolta és kinevette, eljött erre a helyre, és itt mindenki tisztelte és szerette. Ebben az országban nem számított, hogy ha egy kicsit másak a lények, ha eltérnek a többitől vagy ha különböznek a saját fajtájuktól, mert itt mindenkit különlegesnek mondanak, és nem pedig furinak. És a manó itt barátokra talált, és boldogan élte le itt az életét.

Egyébként ezt szerintem anyu találta ki, csak úgy tett, mintha a könyvből olvasná. Ezt onnan gondolom, mert ilyen bizarr és fura történetet soha az életben nem fognak kiadni, másrészt ez az a könyv volt, amiből Eliza nekem hercegekről meg hercegnőkről szokott mesélni, meg szerelemről. Harmadrészt meg, nem vagyok hülye! Amúgy van még egy negyedik ok is. Az pedig az, hogy a jelenlegi helyzetemhez nagyon is kapcsolódik.

A mese után anyu is betakart, egy jóéjt puszit nyomott az arcomra, és elment. Nem sokáig voltam ébren ezután, hamar elaludtam a pihe-puha ágyikómban.

Eliza Naplójából: Nem érdekel, otthagytam őket...!

XIV. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 28. Péntek: A nap további részletei

Nos szóval, visszatérve a naphoz, elindultunk a kocsival ismeretlen célunk felé. Egyébként nem is érdekelt, hogy hova megyünk, sokkal inkább, hogy Laura jól érezze magát, vagy hogy minél hamarabb túl legyünk rajta. Szerintem Laura jól elbeszélgetett anyával és apával odafelé menet, én meg valószínűleg jól bealudtam. Mikor felébredtem, egy étterem ajtaja előtt álltunk, azonban a kajálda fent volt jóval a földszint felett, az emeleten. Azt nem mondhatom, hogy rossz helyet választottak, biztos az ország legdrágább éttermeinek egyike. Jellemző, már megint meg akarják vásárolni a jóindulatomat. Hát ez nem jött be. De azt mindenképp el kell ismernem, hogy a kaja mennyei volt, a hely meg csodaszép. Mivel az emeleten voltunk, gyönyörű volt a kilátás. Az még rátett egy lapáttal, hogy az ablakok fal méretűek voltak, és áttetsző üvegből készültek. A kaja sem volt rossz, sőt, kifejezetten finom volt, de hát ha már ilyen drága helyen ebédeltünk, ez a minimum!

Miután befejeztük, beültünk apa kocsijába. Észrevettem, hogy apa nem a rövidebbik úton ment Southbank felé, hanem nagy kerülőkkel, ahol csak lehetett. Biztos húzni akarta az időt, hogy beszélgessünk. Hát, nem sikerült neki, de azt legalább sikerült elérnie, hogy körülnézzek, és alaposan végigszemléljem a gyönyörű úttestet… Ja, elképesztő volt, de azért volt alkalom, amikor nagyon szép volt a táj mellettünk. A zsörtölődésemért remélem, meg lehet bocsátani az írásomba, egy kicsit még mindig pipa vagyok. Végre valahára azért sikerült megérkeznünk Southbank végállomásra. Ez eredetileg egy órába se telt volna, ha normálisan, normális úton vagy utakon megyünk, nem az Isten háta mögött több kerülővel fűszerezve. Szó ami szó a lényeg az, hogy az egy órás utazás belekerült egy délutánomba apa jóvoltából. Alkonyodott, mire megérkeztünk, addigra London utcáin kigyúltak a fények. A város nem aludt, pont ellenkezőleg! Mintha csak most kelt volna igazán életre. Nagy volt a sürgés-forgás mindenütt, igazán hangulatos volt. A forró csoki illata betöltötte a levegőt. Apáék a bögrés csokit vették, persze, hogy a legdrágábbat! Pffff... Amúgy nem értem ezeket az árusokat, szerintem sokkal nagyobb költség bögrében adni, és nem is biztos, hogy 100%-osan megéri. Bár mondjuk, drágábban is adják...

Igen, tudom. Nem agyondekorált bögréket kaptunk, de nekem ez is tökéletesen megfelelt.
Ráadásul még pillecukrok is úszkáltak a tetején!:)

Nem hittem volna, hogy itt is találok kürtöskalácsot! 

Csak sétáltunk, és sétáltunk a karácsonyi forgatagban négyen. Anya nem szólt hozzám egy mukkot sem. Azért nehogy még neki álljon feljebb! Apa próbált beszélgetni, és láttam rajta, hogy nagyon igyekszik, így vele egy fél óra elteltével egészen megbékéltem. De anya! Kész katasztrófa! Legalább láttam volna rajta, hogy megbánta, vagy hogy igyekszik! De nem, ugyanúgy duzzogott, akárcsak én. Már kicsit megbántam ezt az egészet. Kicsit talán én is túlreagáltam a dolgot, de idő, míg bevallom apának. Anyának nem, mert ebben az esetben most ő a hibás, és biztos azért se szól, mert tudja, hogy nekem van igazam. De az első, és egyben legfontosabb lépést már megtettem, mégpedig azt, hogy magamnak bevalljam a dolgot.

Laura belebotlott egy vicces paliba. Nagyon aranyos kinézete volt, tisztára, mint egy jótevőé. Kapott is tőle forró csokit. Apa szerint be volt rúgva, de szerintem még vannak vicces, jólelkű és kedves emberek a Földön, akik nem csak részegen ilyenek. Aztán, kitalálták anyáék, hogy menjünk el a Titanic emlékkiállításra, ahol a 2010-ben felhozott holmikat mutatják be, és egy úgynevezett emlékkiállítást rendeznek, ahol megpróbálják az eredeti hajóbelső látszatát kelteni a kiállító teremben. Az átlagosnál is romantikusabb alkat vagyok, és a Titanicon mindig elbőgöm magam, szóval sejtem, hogy ezt az egészet is miattam szervezték. De anya szótlansága és az, hogy még közeledni sem próbált, az felhúzott. Úgy sétál mellettem egész végig, mint aki karót nyelt. Egy percig sem bírtam már tovább mellette. Láttam, hogy ezt az egészet csak apa akarja, és ebben az esetben ehhez mindketten kellettek volna. Apa nagyon rendes, látom, hogy megbánta, neki már megbocsátottam. Egyedül akartam lenni. A kürtöskalácsot még mindig ott szorongattam a kezemben. Eszembe jutott Magyarország, a barátaim. Otthon is mindig kijártunk a karácsonyi forgatagba, a belvárosba, és mindig kürtöskalácsot ettünk forró csokival. Néha még Lau is velünk jött. Imádtam bandázni! Mindig, ha volt legalább egyetlen egy szabad percem, programot szerveztem valakivel. De ennek vége. Ez még jobban elkeserített. Lemaradtam. Megdermedtem. Nem tudtam továbbmenni. Nem akartam sírni, de már nagyon a határán voltam. Anya utánam akart jönni, de apa megállította. Ő már profi, ilyen esetekben. Tudja, hogy mikor kell egyedül lennem, és ez is egy ilyen alkalom volt. Elindultam hát, háttal a szüleimnek és a kicsi Laurának, London utcáin, ki tudja, merre…

Eliza Naplójából: Egy emlék Harryvel, és a mai reggelem...

XIII. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 28. Péntek:

Nagyon mérges vagyok! Iszonyúan dühös! Mégis anyáék mit képzeltek?! Majd szépen besétálnak karácsony harmadnapján a szobánkba, „jó reggelt!” puszit adva, mint ha egész idő alatt itthon lettek volna? Aztán még ők játsszák a kedves szülőt? Felháborító, egyszerűen nem hiszem el! Mindig ezt csinálják! Egyedül hagynak minket x napig, azután hazajönnek, és ezért még adjak hálát a Jóistennek, hogy ilyen kegyes volt hozzám, hogy karácsony UTOLSÓ napján a szüleim képesek hazavánszorogni? Úgy látom, a munka, a partik, a munkahely az ügyfelek satöbbi fontosabbak mint én meg Laura. Anya szánalmas volt, apa meg tudta, hogy igazam volt, úgyhogy nem szólt semmit. Anya meg védte azt az iszonyúan nagy egóját. Érdekes, apa persze zsebre tudta tenni, hogyha kell. Végre, legalább benne maradt valamennyi kis lelkiismeret! Az egészből csak Laurát sajnálom, itt most ő, és az ő gyerekkora a család igazi áldozata. Nem akarom mártírrá tenni. Harcolni és küzdeni fogok azért, hogy szép gyermekkora legyen pont olyan, mint amilyet megérdemel. Nem fogom hagyni, hogy anyáék tönkretegyék neki!

Ez után lementek apával reggelizni, én meg az anyával vívott szócsatám után felrohantam a padlásra, és befejeztem a képem. Elég sok mondanivalója van. Nem csak a verseknek vagy a regényeknek lehet, hanem egy rajznak is, vagy egy festménynek. Nem csak a dalokban fejezhetjük ki az érzelmeinket. Ezt bebizonyíthattam magamnak, ahogy ezt megfestettem, és büszke is lettem rá. Nem sokkal az után, miután kész lettem vele, Laura kócos feje jelent meg a lépcső felől. Elmosolyodtam rajta, nagyon jó érzés fogott el, amikor megláttam. Az én napsugaram, ami átragyogja az életem. Az én kishúgom, Laura! Nagyon örültem neki, hogy utánam jött. Megmutattam neki az alkotásom és beszéltem is a jelentésbeli oldaláról is neki, de az értetlen fején, amit vágott gondolom, nem is értette meg. Örültem neki, hiszen ha megértette volna, akkor már igen nagy lett volna a baj. De nem így volt, úgyhogy egy elégedett mosoly után simogattam tovább a fejecskéjét, majd Lau lehívott, hogy menjek le, csak előbb öltözzek fel, mert az én nagyszerű szüleim megint kitaláltak valamit. Nem értem őket. Azt hiszik, hogy minden egyes alkalommal, amikor egy nagyon hosszú távollét után hazajönnek, elég ha „lefizetnek minket” jó programokkal, meg egy rahedli édességgel, meg új cuccokkal? Jól ismerem ezt, és utálom az efféle hozzáállást. De Laura kedvéért mindenre képes lettem volna. Így lementem, és el is indultunk (bár ara nem vettem rá magam, hogy beszélgessek anyámékkal, így inkább bedugtam a fülembe a fülesemet, és zenét hallgattam). Épp apa sportkocsijába szálltam be, amikor Eric is feltűnt a szomszéd ház ajtajában. Meglátott, de nem integetett, talán azért, mert nem nagyon kívántam azt, hogy anyáék faggatózzanak vele kapcsolatban. Nem is akarok tőle semmit, és ő sem tőlem.  Csak egyszerűen segített akkor a tónál, de semmi több. Akkor a tónál Harry is ott volt. Egyszer beszélgettünk csak. Egyetlen egyszer, de akkor is egyedül voltunk. Közösségben soha. Kérdezett rólam. Kíváncsi volt rám, és hogy miért, az magától értetődő. Még mindig emlékszem, hogy miket beszéltünk egymással, de ezt már ide magyarul írom le.

-         Szia! – köszönt. – Te vagy az új lány igaz? – kérdezte.

-         Szia… - köszöntem vissza neki határozatlan hangon.. – Igen, így is lehet mondani…

-         Az jó. Na és…  hogy is hívnak?

-         Eliza Greenfield. – mondtam válaszul.

-         És honnan jöttél? – kerekedett ki a szeme. – Ez egy brit név, mármint az hogy „Greenfield”.

-         Igen, tudom. Apa vezetékneve teljesen más Magyarországon. Igen, odavalósi vagyok. Apa csak azért változtatta meg, hogy könnyebb legyen beilleszkednünk, ugyanis a magyar neveket nem mindenhol ejtik ki hibátlanul, meg egyébként is… - tettem hozzá – kezdetben még a rendes családi nevünket használtuk, de olyan viccesen ejtették ki (és volt, aki nem is volt rá képes), hogy idővel beleuntunk, sőt elegünk lett ebből az egészből, így megváltoztattuk. Egyébként meg, jobban szeretem a mostani nevem.

Mosolygott. Azt hiszem, a mosolyába szerettem bele. Aztán meg, éreztem, hogy meleg lett. Nagyon meleg. Megéreztem, hogy vörös lettem. Próbáltam erről az összes figyelmet elterelni.

-         Na jó. Átvergődtük magunkat a származásomon, a nevemen, és annak történetén, de én még mindig nem tudtam meg rólad semmit.

Elmosolyodtam, mert láttam, hogy most ő jött zavarba. Lehatotta a fejét, aztán megszólalt.

Ő Harry.
Az az értésem, hogy az első és egyetlen beszélgetésünkből nem derítettem ki róla sok mindent...

-         A nevem Harry, tizenhét éves és harmadikos gimnazista vagyok. Nincs barátnőm, de rengeteg haverom van. Szeretek sportolni, imádom a zenét. Gitározok, és énekelek. A kedvenc tantárgyam a készségtantárgyakon kívül az irodalom, a történelem és a földrajz. Az irodalom azért, mert imádok történeteket és verseket írni és olvasni, a töri azért, mert érdekes, és szórakoztató, ezen kívül pedig lebilincselő és rejtélyes. Szeretem, mert izgalmas. A földrajzot pedig azért, mert szeretnék megismerkedni minél több országgal, a lakosaival, a kultúráikkal, a szokásaikkal és a nyelvükkel. Szeretném megismerni a világot! Imádok utazni, és szeretem a változásokat! És ezeket mind megadják ezek a tantárgyak! – nagyon lelkes volt, ez is megtetszett. – Tudod, Eliza, én a sulit soha nem kötelező, elvégezendő, kínkeserves szenvedésnek, feladatnak tekintettem, hanem annak, hogy megismerjem a tanárok segítségével a világot! Hát ennyit a suliról… - lesütötte a szemét. Tudta, hogy elragadta a lelkesedés, de épp ez volt benne az aranyos. – Most te jössz, ha már kérdezz feleleket játszunk!

Abban a pillanatban apa kocsija begurult az iskola elé. Előttünk pedig, nem sokkal később az a szőke liba jelent meg, álnokul vigyorogva. Egész végig engem bámult!

Itt egy kép róla, amit Laura fotózott, amikor egyszer méltóztatott velem szóba állni.
Hát nem kedves és elbűvölő, ahogy rám szokott nézni?!
Ez a csaj pokollá teszi az életem!
U.i: Megszállott One Direction fan, és ez még egy indokot szolgáltat neki, hogy gyűlöljön, hiszen én is szeretem a srácokat, és imád velem rivalizálni...

Ez után pedig leült közvetlenül Harry mellé, és átölelte. A merő rosszindulat sugárzott benne, és még mindig a szemembe nézett. Szinte olyan volt, mintha a tulajdon pillantásával akarna végezni velem. Így felálltam, készültem menni. Harry azonban megragadta a karom.

-         Várj! – és visszahúzott a karomnál fogva.

-         Úgy hiszem, – feleltem – jobb társaságod is akad. – rámosolyogtam, és otthagytam.

Ez után beültem apa kocsijába, és ő elhajtott velem. Nem is néztem vissza.

-         Akarok tudni róla? – kérdezte apa.

-         Nem hiszem. – mondtam neki, és bedugtam a fülesemet.