Eliza Naplójából: Nem érdekel, otthagytam őket...!

XIV. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 28. Péntek: A nap további részletei

Nos szóval, visszatérve a naphoz, elindultunk a kocsival ismeretlen célunk felé. Egyébként nem is érdekelt, hogy hova megyünk, sokkal inkább, hogy Laura jól érezze magát, vagy hogy minél hamarabb túl legyünk rajta. Szerintem Laura jól elbeszélgetett anyával és apával odafelé menet, én meg valószínűleg jól bealudtam. Mikor felébredtem, egy étterem ajtaja előtt álltunk, azonban a kajálda fent volt jóval a földszint felett, az emeleten. Azt nem mondhatom, hogy rossz helyet választottak, biztos az ország legdrágább éttermeinek egyike. Jellemző, már megint meg akarják vásárolni a jóindulatomat. Hát ez nem jött be. De azt mindenképp el kell ismernem, hogy a kaja mennyei volt, a hely meg csodaszép. Mivel az emeleten voltunk, gyönyörű volt a kilátás. Az még rátett egy lapáttal, hogy az ablakok fal méretűek voltak, és áttetsző üvegből készültek. A kaja sem volt rossz, sőt, kifejezetten finom volt, de hát ha már ilyen drága helyen ebédeltünk, ez a minimum!

Miután befejeztük, beültünk apa kocsijába. Észrevettem, hogy apa nem a rövidebbik úton ment Southbank felé, hanem nagy kerülőkkel, ahol csak lehetett. Biztos húzni akarta az időt, hogy beszélgessünk. Hát, nem sikerült neki, de azt legalább sikerült elérnie, hogy körülnézzek, és alaposan végigszemléljem a gyönyörű úttestet… Ja, elképesztő volt, de azért volt alkalom, amikor nagyon szép volt a táj mellettünk. A zsörtölődésemért remélem, meg lehet bocsátani az írásomba, egy kicsit még mindig pipa vagyok. Végre valahára azért sikerült megérkeznünk Southbank végállomásra. Ez eredetileg egy órába se telt volna, ha normálisan, normális úton vagy utakon megyünk, nem az Isten háta mögött több kerülővel fűszerezve. Szó ami szó a lényeg az, hogy az egy órás utazás belekerült egy délutánomba apa jóvoltából. Alkonyodott, mire megérkeztünk, addigra London utcáin kigyúltak a fények. A város nem aludt, pont ellenkezőleg! Mintha csak most kelt volna igazán életre. Nagy volt a sürgés-forgás mindenütt, igazán hangulatos volt. A forró csoki illata betöltötte a levegőt. Apáék a bögrés csokit vették, persze, hogy a legdrágábbat! Pffff... Amúgy nem értem ezeket az árusokat, szerintem sokkal nagyobb költség bögrében adni, és nem is biztos, hogy 100%-osan megéri. Bár mondjuk, drágábban is adják...

Igen, tudom. Nem agyondekorált bögréket kaptunk, de nekem ez is tökéletesen megfelelt.
Ráadásul még pillecukrok is úszkáltak a tetején!:)

Nem hittem volna, hogy itt is találok kürtöskalácsot! 

Csak sétáltunk, és sétáltunk a karácsonyi forgatagban négyen. Anya nem szólt hozzám egy mukkot sem. Azért nehogy még neki álljon feljebb! Apa próbált beszélgetni, és láttam rajta, hogy nagyon igyekszik, így vele egy fél óra elteltével egészen megbékéltem. De anya! Kész katasztrófa! Legalább láttam volna rajta, hogy megbánta, vagy hogy igyekszik! De nem, ugyanúgy duzzogott, akárcsak én. Már kicsit megbántam ezt az egészet. Kicsit talán én is túlreagáltam a dolgot, de idő, míg bevallom apának. Anyának nem, mert ebben az esetben most ő a hibás, és biztos azért se szól, mert tudja, hogy nekem van igazam. De az első, és egyben legfontosabb lépést már megtettem, mégpedig azt, hogy magamnak bevalljam a dolgot.

Laura belebotlott egy vicces paliba. Nagyon aranyos kinézete volt, tisztára, mint egy jótevőé. Kapott is tőle forró csokit. Apa szerint be volt rúgva, de szerintem még vannak vicces, jólelkű és kedves emberek a Földön, akik nem csak részegen ilyenek. Aztán, kitalálták anyáék, hogy menjünk el a Titanic emlékkiállításra, ahol a 2010-ben felhozott holmikat mutatják be, és egy úgynevezett emlékkiállítást rendeznek, ahol megpróbálják az eredeti hajóbelső látszatát kelteni a kiállító teremben. Az átlagosnál is romantikusabb alkat vagyok, és a Titanicon mindig elbőgöm magam, szóval sejtem, hogy ezt az egészet is miattam szervezték. De anya szótlansága és az, hogy még közeledni sem próbált, az felhúzott. Úgy sétál mellettem egész végig, mint aki karót nyelt. Egy percig sem bírtam már tovább mellette. Láttam, hogy ezt az egészet csak apa akarja, és ebben az esetben ehhez mindketten kellettek volna. Apa nagyon rendes, látom, hogy megbánta, neki már megbocsátottam. Egyedül akartam lenni. A kürtöskalácsot még mindig ott szorongattam a kezemben. Eszembe jutott Magyarország, a barátaim. Otthon is mindig kijártunk a karácsonyi forgatagba, a belvárosba, és mindig kürtöskalácsot ettünk forró csokival. Néha még Lau is velünk jött. Imádtam bandázni! Mindig, ha volt legalább egyetlen egy szabad percem, programot szerveztem valakivel. De ennek vége. Ez még jobban elkeserített. Lemaradtam. Megdermedtem. Nem tudtam továbbmenni. Nem akartam sírni, de már nagyon a határán voltam. Anya utánam akart jönni, de apa megállította. Ő már profi, ilyen esetekben. Tudja, hogy mikor kell egyedül lennem, és ez is egy ilyen alkalom volt. Elindultam hát, háttal a szüleimnek és a kicsi Laurának, London utcáin, ki tudja, merre…