Eliza Naplójából: Egy emlék Harryvel, és a mai reggelem...

XIII. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 28. Péntek:

Nagyon mérges vagyok! Iszonyúan dühös! Mégis anyáék mit képzeltek?! Majd szépen besétálnak karácsony harmadnapján a szobánkba, „jó reggelt!” puszit adva, mint ha egész idő alatt itthon lettek volna? Aztán még ők játsszák a kedves szülőt? Felháborító, egyszerűen nem hiszem el! Mindig ezt csinálják! Egyedül hagynak minket x napig, azután hazajönnek, és ezért még adjak hálát a Jóistennek, hogy ilyen kegyes volt hozzám, hogy karácsony UTOLSÓ napján a szüleim képesek hazavánszorogni? Úgy látom, a munka, a partik, a munkahely az ügyfelek satöbbi fontosabbak mint én meg Laura. Anya szánalmas volt, apa meg tudta, hogy igazam volt, úgyhogy nem szólt semmit. Anya meg védte azt az iszonyúan nagy egóját. Érdekes, apa persze zsebre tudta tenni, hogyha kell. Végre, legalább benne maradt valamennyi kis lelkiismeret! Az egészből csak Laurát sajnálom, itt most ő, és az ő gyerekkora a család igazi áldozata. Nem akarom mártírrá tenni. Harcolni és küzdeni fogok azért, hogy szép gyermekkora legyen pont olyan, mint amilyet megérdemel. Nem fogom hagyni, hogy anyáék tönkretegyék neki!

Ez után lementek apával reggelizni, én meg az anyával vívott szócsatám után felrohantam a padlásra, és befejeztem a képem. Elég sok mondanivalója van. Nem csak a verseknek vagy a regényeknek lehet, hanem egy rajznak is, vagy egy festménynek. Nem csak a dalokban fejezhetjük ki az érzelmeinket. Ezt bebizonyíthattam magamnak, ahogy ezt megfestettem, és büszke is lettem rá. Nem sokkal az után, miután kész lettem vele, Laura kócos feje jelent meg a lépcső felől. Elmosolyodtam rajta, nagyon jó érzés fogott el, amikor megláttam. Az én napsugaram, ami átragyogja az életem. Az én kishúgom, Laura! Nagyon örültem neki, hogy utánam jött. Megmutattam neki az alkotásom és beszéltem is a jelentésbeli oldaláról is neki, de az értetlen fején, amit vágott gondolom, nem is értette meg. Örültem neki, hiszen ha megértette volna, akkor már igen nagy lett volna a baj. De nem így volt, úgyhogy egy elégedett mosoly után simogattam tovább a fejecskéjét, majd Lau lehívott, hogy menjek le, csak előbb öltözzek fel, mert az én nagyszerű szüleim megint kitaláltak valamit. Nem értem őket. Azt hiszik, hogy minden egyes alkalommal, amikor egy nagyon hosszú távollét után hazajönnek, elég ha „lefizetnek minket” jó programokkal, meg egy rahedli édességgel, meg új cuccokkal? Jól ismerem ezt, és utálom az efféle hozzáállást. De Laura kedvéért mindenre képes lettem volna. Így lementem, és el is indultunk (bár ara nem vettem rá magam, hogy beszélgessek anyámékkal, így inkább bedugtam a fülembe a fülesemet, és zenét hallgattam). Épp apa sportkocsijába szálltam be, amikor Eric is feltűnt a szomszéd ház ajtajában. Meglátott, de nem integetett, talán azért, mert nem nagyon kívántam azt, hogy anyáék faggatózzanak vele kapcsolatban. Nem is akarok tőle semmit, és ő sem tőlem.  Csak egyszerűen segített akkor a tónál, de semmi több. Akkor a tónál Harry is ott volt. Egyszer beszélgettünk csak. Egyetlen egyszer, de akkor is egyedül voltunk. Közösségben soha. Kérdezett rólam. Kíváncsi volt rám, és hogy miért, az magától értetődő. Még mindig emlékszem, hogy miket beszéltünk egymással, de ezt már ide magyarul írom le.

-         Szia! – köszönt. – Te vagy az új lány igaz? – kérdezte.

-         Szia… - köszöntem vissza neki határozatlan hangon.. – Igen, így is lehet mondani…

-         Az jó. Na és…  hogy is hívnak?

-         Eliza Greenfield. – mondtam válaszul.

-         És honnan jöttél? – kerekedett ki a szeme. – Ez egy brit név, mármint az hogy „Greenfield”.

-         Igen, tudom. Apa vezetékneve teljesen más Magyarországon. Igen, odavalósi vagyok. Apa csak azért változtatta meg, hogy könnyebb legyen beilleszkednünk, ugyanis a magyar neveket nem mindenhol ejtik ki hibátlanul, meg egyébként is… - tettem hozzá – kezdetben még a rendes családi nevünket használtuk, de olyan viccesen ejtették ki (és volt, aki nem is volt rá képes), hogy idővel beleuntunk, sőt elegünk lett ebből az egészből, így megváltoztattuk. Egyébként meg, jobban szeretem a mostani nevem.

Mosolygott. Azt hiszem, a mosolyába szerettem bele. Aztán meg, éreztem, hogy meleg lett. Nagyon meleg. Megéreztem, hogy vörös lettem. Próbáltam erről az összes figyelmet elterelni.

-         Na jó. Átvergődtük magunkat a származásomon, a nevemen, és annak történetén, de én még mindig nem tudtam meg rólad semmit.

Elmosolyodtam, mert láttam, hogy most ő jött zavarba. Lehatotta a fejét, aztán megszólalt.

Ő Harry.
Az az értésem, hogy az első és egyetlen beszélgetésünkből nem derítettem ki róla sok mindent...

-         A nevem Harry, tizenhét éves és harmadikos gimnazista vagyok. Nincs barátnőm, de rengeteg haverom van. Szeretek sportolni, imádom a zenét. Gitározok, és énekelek. A kedvenc tantárgyam a készségtantárgyakon kívül az irodalom, a történelem és a földrajz. Az irodalom azért, mert imádok történeteket és verseket írni és olvasni, a töri azért, mert érdekes, és szórakoztató, ezen kívül pedig lebilincselő és rejtélyes. Szeretem, mert izgalmas. A földrajzot pedig azért, mert szeretnék megismerkedni minél több országgal, a lakosaival, a kultúráikkal, a szokásaikkal és a nyelvükkel. Szeretném megismerni a világot! Imádok utazni, és szeretem a változásokat! És ezeket mind megadják ezek a tantárgyak! – nagyon lelkes volt, ez is megtetszett. – Tudod, Eliza, én a sulit soha nem kötelező, elvégezendő, kínkeserves szenvedésnek, feladatnak tekintettem, hanem annak, hogy megismerjem a tanárok segítségével a világot! Hát ennyit a suliról… - lesütötte a szemét. Tudta, hogy elragadta a lelkesedés, de épp ez volt benne az aranyos. – Most te jössz, ha már kérdezz feleleket játszunk!

Abban a pillanatban apa kocsija begurult az iskola elé. Előttünk pedig, nem sokkal később az a szőke liba jelent meg, álnokul vigyorogva. Egész végig engem bámult!

Itt egy kép róla, amit Laura fotózott, amikor egyszer méltóztatott velem szóba állni.
Hát nem kedves és elbűvölő, ahogy rám szokott nézni?!
Ez a csaj pokollá teszi az életem!
U.i: Megszállott One Direction fan, és ez még egy indokot szolgáltat neki, hogy gyűlöljön, hiszen én is szeretem a srácokat, és imád velem rivalizálni...

Ez után pedig leült közvetlenül Harry mellé, és átölelte. A merő rosszindulat sugárzott benne, és még mindig a szemembe nézett. Szinte olyan volt, mintha a tulajdon pillantásával akarna végezni velem. Így felálltam, készültem menni. Harry azonban megragadta a karom.

-         Várj! – és visszahúzott a karomnál fogva.

-         Úgy hiszem, – feleltem – jobb társaságod is akad. – rámosolyogtam, és otthagytam.

Ez után beültem apa kocsijába, és ő elhajtott velem. Nem is néztem vissza.

-         Akarok tudni róla? – kérdezte apa.

-         Nem hiszem. – mondtam neki, és bedugtam a fülesemet.