Végre hazamentünk! A kiállítás dög unalmas volt...

XV. rész

Laura Naplójából:

2012. december 28.: Karácsony utolsó, és egyben harmadik napja (második része, a további napszakok…)

Nos, a kiállításon egy nagy csomó unalmas holmi volt, rozsdás kacatok, és unalmas emberek. Unalmas volt, de legalább együtt voltam anyuékkal. Anya és apa is látták, hogy nem érzem jól magam, ezért inkább már az elején kimentünk, sétáltunk, és beszélgettünk. Elmondtam, hogy milyen jó volt hozzám Lizi, és hogy milyen jól éreztem magam vele. Anyának mindenről részletesen be kellett számolnom, hogy mit ettem, mit ittam, hova mentem, mit csináltam, mit vettem fel aznap satöbbi. A hosszú beszélgetés után megcsörrent apa telefonja: Üzenetet kapott. Lizi írt neki, és azt írta, hogy menjünk nyugodtan haza, ő jól van, hazaviszik.

Anya teljesen kiakadt, míg apa elmosolyodott:

-          Úgy látszik, hogy Lizi összebarátkozott valakivel. – mosolygott. – Hát, hallottátok, kis családom! Irány a kocsi, indulunk haza!

-          Gyere kincsem. – mosolygott rám, és a nyakába kapott. – Apa paci elvágtázik veled a kocsihoz, renden, aranyom?

-          Oké apu! – és nevettem, mert olyan viccesen rángatózni kezdett, pont úgy, mint egy igazi paci.

-          Rupert nem gondolod, hogy a lányunk túl sok szabadságot kap? Normális szülő ezt megengedné, szerinted? Főleg a mostani viselkedése után?!

-          Aranyom… - fogta meg apu anyu kezét. – Néha az idő, a legjobb megoldás! Adjunk neki pár hónapot, mire megszokja a jelenlegi helyzetet, ami valószínűleg nem is fog változni. Mi dolgozni fogunk, ő meg Laura iskolába fog járni, és ő lesz a felelős Lauráért, mert én kint leszek Amerikában, te meg drágám, tudod jól, hogy Nagy-Britannia nem egy kicsi kis szigetecske, bárhol akadhat munkád, és nem tehetsz semmit. Én őszintén szólva nagyon örülök annak, hogy barátkoik, kisebb programokat tervez, és kimozdul otthonról. És egyébként is – mondta – most épp kamasz, tini vagy hogy is mondják mostanság… A lázadó korszakát éli, és mindenbe bele fog kötni, ezt te is tudod nagyon jól, szívem.

-          Lehet, hogy igazad van, Rupert, de én akkor is féltem őt…

-          Ez természetes, drágám! – mosolygott apa, és kézen fogta anyát, majd elsétáltunk.

A kocsiban ülve már nagyon sötét volt, késő este lehetett, mert a csillagok már előbújtak felettünk, Én már nagyon fáradt voltam, és hosszan bámulva a csillagokat elaludhattam...

Csak akkor eszméltem félig fel, amikor a kocsi megállt, majd apa karjait éreztem, ahogy körülfognak, és felemelnek. Félálomban voltam, ezért tudtam, hogy apa az. Felvitt a szobámba, betakart, mellém fektette a macit, és leoltotta a villanyt. Aztán odaült az ágyam mellé, és engem nézett. Már majdnem visszaaludtam, de csak majdnem, mert nem tudtam teljesen. Ezért nyújtóztam egyet, szorosan átöleltem a macimat, és nagy nehezen kinyitottam a szemem. Apu még mindig ott ült az ágyamon, velem szemben. Mosolygott rám. Én visszamosolyogtam, és őt néztem.

-          Nem bújsz ide mellém, apu? – kérdeztem, reménykedve, hogy odabújik hozzám.

-          De kiscsillag, nagyon szívesen. – és odafeküdt mellém.

Én odabújtam hozzá, és simogatni kezdte a fejem.

-          Anya hol van? – kérdeztem apát.

-          Azt hittem, most egy pillanatig én leszek a kedvenc szülőd. – nevette el magát apu, és felült, hogy behívja anyát.

-          Én nem így értettem! – mondtam neki. Kicsit bűntudatom volt, hogy megkérdeztem, már megbántam.

-          Tudom, hogy értetted manócskám! – mosolygott apu. – Behívom anyát!

És kiment az ajtómon. Egyedül maradtam, de hamar anyu feje jelent meg az ajtóban.

-          Szia, Laurám! – köszönt.

-          Szia anyu! Idejössz? – kérdeztem.

-          Persze, kincsem!

Odafeküdt mellém az ágyba.

-          Most te is utálsz, úgy mint a nővéred? – kérdezte.

-          Én nem utállak. – mondtam neki. – És Lizi sem. Csak duzzog. Tudom, hogy ez a munkád, én nem büntetlek meg azért, mert dolgozol. – mondtam, és rámosolyogtam.

-          Köszönöm, Laura! – ölelt át anya.

-          Olvasol nekem egy mesét? – kértem meg anyát, egy tízpercnyi hallgatás után.

-          Igen, kincsem, persze, hogy olvasok neked mesét. – mondta anya.

Felállt, és a könyvespolcomhoz sietett. Előhúzott egy könyvet, és találomra kinyitotta valahol. Mindig így sorsolja ki a mesét, amit olvasni szokott esténként, persze, amikor itthon van. Akkor mindig ő olvas nekem mesét. Én minden este megkérek valakit, hogy olvasson nekem. Amikor anyáék nincsenek itthon, akkor mindig Lizi olvas nekem. Szerintem, Lizi a legeslegjobb meseolvasó a világon, mert nagyon sokszor el is játssza nekem a történetet. Persze, anyáék is nagyon jól olvasnak, de Lizi már sokkal ügyesebb és többet is gyakorolt, mint anyáék.

Szóval anyu elővett egy könyvet, és olvasni kezdett. A mese címe nem tudom mi volt, de még soha nem hallottam ilyen meséről. Egy ír manóról szólt, akit mindig csúfoltak a társai, mert ducibb volt az átlagnál, és sokkal több volt a szakálla, mint a többieknek, sokkal dúsabb, és dundibundinak hívták. A manó nagyon szomorú volt, és nem barátkozott senkivel. Nem voltak barátai. Elment hát világot látni. A bandukolás közben találkozott tündérekkel, más manókkal, akik vendégül látták, és befogadták. Aztán elkísérték egy olyan országba, ahol különböző lények voltak, de mindenki szerette a másikat, és nagyon vidámak és boldogok voltak együtt. Volt ott jeget okádó sárkány, rózsaszínű ogre, nagy lábú törpe, félfülű, beszélő nyúl, fogatlan fogtündér, varázserő nélküli varázsló, aki a szakács volt, éneklő kobold és egy nagyon-nagyon szőrös, kék színű, egy szemű valami. Az a valami eredetileg párna volt, csak egy félresikerült varázslat miatt életre kelt, és mivel mindenki csak csúfolta és kinevette, eljött erre a helyre, és itt mindenki tisztelte és szerette. Ebben az országban nem számított, hogy ha egy kicsit másak a lények, ha eltérnek a többitől vagy ha különböznek a saját fajtájuktól, mert itt mindenkit különlegesnek mondanak, és nem pedig furinak. És a manó itt barátokra talált, és boldogan élte le itt az életét.

Egyébként ezt szerintem anyu találta ki, csak úgy tett, mintha a könyvből olvasná. Ezt onnan gondolom, mert ilyen bizarr és fura történetet soha az életben nem fognak kiadni, másrészt ez az a könyv volt, amiből Eliza nekem hercegekről meg hercegnőkről szokott mesélni, meg szerelemről. Harmadrészt meg, nem vagyok hülye! Amúgy van még egy negyedik ok is. Az pedig az, hogy a jelenlegi helyzetemhez nagyon is kapcsolódik.

A mese után anyu is betakart, egy jóéjt puszit nyomott az arcomra, és elment. Nem sokáig voltam ébren ezután, hamar elaludtam a pihe-puha ágyikómban.