Eliza Naplójából: Egy ismerős idegen bukkant fel…

XVI. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 28. Péntek:

Ahogy egyre hosszabb ideig voltam távol a családomtól, úgy kezdtem egyre jobban azt érezni, hogy bármilyen igazságtalanok is, szeretem őket, és szükségem van rájuk. De most azt is tudtam, hogy csendre, magányra, nyugalomra és egyedüllétre van szükségem ahhoz, hogy átgondoljam ezt az egész őrületet.

Csak sétáltam, és sétáltam London utcáin, és egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy valaki követ. Lehet, hogy ez is az én hülyeségem volt, de akkor is félni kezdtem. Amióta az eszemet tudom, minden áldott nap volt valaki, aki mellettem volt. Vagy a haverok, a barátok, az edzők és a tanárok otthon, Magyarországon, vagy még itt is Londonban, mindig itt volt velem Laura. Rájöttem, hogy akármennyire is utálom azt, ahogyan anya viselkedik, meg apa, annak ellenére utálok egyedül lenni. Akkor minden egyes alkalommal úgy érzem, hogy nem számíthatok semmire és senkire, itt vagyok, magányosan…

De nem bántam meg, tudok gondolkozni. Nincs senki sem a nyakamon, és azt csinálhatok, amit akarok. Jót tett nekem az egyedüllét, de mégsem élveztem. Biztos, hogy már más is találkozott ilyennel…

Szóval sétálgattam az utcákon, de rájöttem, hogy jobb a karácsonyi forgatagban ténferegni, szóval így visszamentem. Mentem jobbra, mentem balra. Gyakorolni akartam az angol tanulást, hát leültem egy padra, és a mellettem lévő emberekre figyeltem. Nem sokkal ez után elhatároztam, hogy egyáltalán nincs kedvem apáékkal hazamenni, ezért küldtem nekik egy SMS-t, hogy jól vagyok meg hogy majd hazavisznek kocsival. Tudtam, hogy ha azt hiszik, hogy barátkozom, akkor tuti, hogy megengedik, hogy ne velük jöjjek haza. Ezt az estét valamiért egyedül akartam eltölteni. Jó volt itt ülni, meg császkálni a vásárban. Elhatároztam, hogy most a körülöttem lévő embereket fogom figyelni, hogy ők miket beszélgetnek, mik a problémáik, vágyik, miről pletykálkodnak meg ilyesmiket. Kíváncsi voltam, hogy én vagyok e az egyetlen problémás csaj itt, Londonban, avagy sem...
Két idős néni ült mellettem, teát iszogattak, és beszélgettek. Az egyik, a másiknál kicsit idősebb, ősz hajú néni elkezdte mesélni a másiknak, hogy hogy telt a napja, hogy reggel elment a boltba tejért meg kifliért, hogy tudjon mit reggelizni. Aztán hazament, és megevett egy vajas kiflit, meg egy pohárka langyos, mézes tejet. Aztán olvasott az ágyán. Aztán pedig elment a virágárushoz, és vett pár szál margarétát meg két darab mécsest. Aztán elment a temetőbe, és meglátogatta a férjét. Szó szerint így mondta! Azt is közölte a barátnőjével, hogy naponta kétszer elmegy a férje sírjához, és beszélget vele. Elmondja neki a problémáit, meg hogy milyen volt a napja. Összeszorult a szívem, ahogy néztem azt a jóságos nénit. Az ő szeme is könnyezett, és a barátnője magához szorította. Nemrég halhatott meg a férje, hiszen láttam rajta, hogy ez a seb még nem gyógyult be a szívén, friss volt, és fájdalmas. Nagyon szomorú volt, és láttam rajta, hogy nagyon-nagyon fáj neki. Ezt a fájdalmat pedig úgy akarja enyhíteni, hogy úgy tesz, mintha megboldogult élettársa még mindig élne... 

Ahogy néztem azt a nénit, rájöttem arra, hogy milyen szerencsés vagyok. Fiatal, egyesek szerint szép és okos, egészséges, és él mindegyik családtagom. Nem mindenkinek adatik meg ez, és akármilyen rossz is a jelenlegi helyzetem, szerencsés vagyok. Önző voltam, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt igazam. Részben én is hibás vagyok, de részben anyáék is. Nekik nem kellett volna így elhanyagolniuk minket és nem kellett volna azt tenniük, amit tettek. De ennek ellenére én is hibás vagyok. Nem kellett volna anyáék dolgát még jobban megnehezítenem, hiszen így is elég nehézkes nekik így is. Tudom nagyon jól, hogy a munkájuk miatt tényleg korlátozottan jöhetnek haza és lehetnek velünk, de akkor is szervezhették, intézhették volna úgy, hogy nekünk is jó legyen, és néha-néha le lehet mondani például egy partit, hogy együtt lehessünk.

Sokáig gondolkozhattam ott, a fejemet leszögezve, csendben a padon, mert nem is vettem észre, hogy hogy elszaladt az idő. Már vagy egy másfél órája ott ücsörögtem egy helyben, amikor valaki megérintette a kezem. Éreztem, hogy teljesen átfagytam, mert már szinte az is fájt, hogy az a valaki hozzámért. Felnéztem, de ebben a pillanatban felszisszentem. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire súlyosan odafagytam a helyemhez. Egyáltalán nem vettem észre, sem a hideget, sem pedig az idő múlását. Még soha nem fagytam meg. Elég rossz érzés, nem is kívánom senkinek. Az viszont, hogy kit láttam meg, amikor felnéztem, nagyon meglepett...

-         Eric? – kérdeztem, és olyan meglepődött fejet vágtam, mintha az üknagyanyámat láttam volna magam előtt.

-         Lizi? – kérdezte ő is, és körülbelül ő is ugyanolyan meglepett fejet vágott, mint én. – Te meg mi a fenét keresel itt? Már egy ideje figyellek… Azt hittem, hogy nem is te vagy az… Azt hittem, hogy egy… - nem fejezte be a mondatot, mert a csodálkozás erőt vett rajta, így nem is vette észre, hogy belekezdett egy másikba.. - Mondd, mi a fenéért ülsz itt kint a hidegben másfél órája? Mínusz tíz fok van az Istenért! – nem tudtam eldönteni, hogy most leszidott-e, vagy csak pipa volt rám, vagy csak egyszerűen túlságosan is meglepődött…

-         Hát én csak… gondolkoztam.

-         Áááá értem, ez mindent megmagyaráz, Eliza… - nevetett fel. De nem volt gúnyos nevetés. Egyáltalán nem. Inkább az a kedves nevetés, amivel már régen nem találkoztam.

De azért oldalba böktem, majd elmosolyodtam.

-         Nem vagy az a barátkozós típus mi? – mosolygott, és leült mellém. Egy kicsit közel volt, úgyhogy kissé arrébb mentem. Nem tudhatom biztosan, hogy nem Blair küldte rám…

Bár mondjuk, nem is értem, hogy juthatott az ilyen az eszembe. Hogy lehetek ilyen hülye? Lehet, hogy még az agyam nem olvadt ki rendesen… Úr Isten, hogy mondhattam ilyet Ericre? Ő a legrendesebb srác, akivel Londonban találkoztam. Jó fej, vicces és rengeteget segít nekem meg törődik velem. Blair meg egy megátalkodott kis liba, aki az első találkoztunk óta tönkre akarja tenni az életem. Félelemben élek, amióta megismertem. Már mindenki elkönyvelt a Kétbalkezes Kislánynak. A Kétbalkezes nevet azért kaptam, mert Blair jóvoltából mindig valami ügyetlenséget csináltam, természetesen az egész iskola előtt. Például egyszer tele volt zsúfolva a kezem könyvekkel, mert a könyvtári leltározásban segítettem. Mentem lefelé a lépcsőn egy nagy csomó könyvvel a kezemben. Láttam Blairt, ahogy a lépcső legalján áll, majd az oldalára siet. Nem értettem, hogy miért. A barátnője nevetve rohant mellé, és a fülébe súgott valamit. Azt hittem, hogy megint csak kibeszélnek, de abban a pillanatban, ahogy a következő lépcsőre léptem volna le, megcsúsztam, és elestem. Papírok és könyvek repültek mindenfelé. A hajam szétborzolódott, a kezem megzúzódott, és ami még rosszabb, épp, amikor elestem, Harry épp akkor járt arra. Persze, hogy ráestem. Nem is én lennék! Szörnyen ciki volt. Harry meg csak mosolygott, és élvezte a helyzetet. De hát mit várok egy sráctól! Felsegített, persze, én fülig vörös voltam. Aztán pedig Igazgatói Figyelmeztetést kaptam (szóban való figyelmeztetés, ami még nem kerül be az ellenőrzőmbe, az Igazgatói Intó a súlyosabb, amit már írásban kapok meg) az iskolai könyvek rongálásáért.

Hát, ez a története a Kétbalkezes névnek. Kislánynak meg csak azért szólítanak, mert én vagyok a legfiatalabb az évfolyamon, mivel egy évvel hamarabb mentem suliba még ovis koromban.

Szóval visszatérve Erichez… Ugye megkérdezte, hogy jól vagyok-e, meg minden, meg azt mondta, hogy:

-         Nem vagy az a barátkozó típus mi?

Miután oldalba bokszoltam, amit már ugye fent említettem, hozzátettem, hogy:

-         Inkább csak nem vagyok a szavak embere… - eléggé határozatlanul mondtam…

-         Hááát… a tetteké sem! – viccelődött.

De nem hagytam ám magam! A pad mögött, amin ültünk, egy óriási  hókupac volt. A háttámlája a padnak nem volt olyan nagy, magas, így hát úgy döntöttem, hogy megmutatom Ericnek azt az óriási hókupacot ott mögöttünk. Szóval hátralöktem egy kézzel, mire ő megragadta a kezem, és mindketten a hókupacon kötöttünk ki. Nagyon vicces volt, a mindenem tele lett hóval, a kapucnim is a fejemre csúszott. Aztán hirtelen elkezdett esni a hó. Felnéztem az égre, és az jutott eszembe, hogy milyen jó, hogy Erick itt van velem.

Egyébként ő is csupa havas lett. Ennek örültem, ugyanis elértem a célom. Igen, lehet, hogy most gonosznak tüntetem fel magam, de így van!:) Amióta Londonba költöztünk, most nevettem először. Ennek ellenére azonban nem érzek iránta szerelmet, amit nem értek. Valahogy nem. De nekem így pont tökéletes. Ő a legjobb barátom, és remélem, ő is barátként tekint rám.

Miután felkelt és felsegített, kérdezősködni kezdett. Nagyon kedves volt hozzám. Én még mindig az előző balesetemen mosolyogtam. Csak én lehetek olyan szerencsétlen, hogy a másikat akarom belelökni a hóba, és a végén az én nadrágom lesz tele hóval, és én is hátraesek vele együtt. Ez teljesen rám vall!

-         Na és, hogyhogy itt vagy… Egyedül…?

-         A családommal jöttem. – mondtam.

-         Hát tudod, ha az ember a családjával jön, ahhoz elengedhetetlen az, hogy a  CSALÁDOD is itt legyen. – gúnyolódott. – Hol van a családod? Miért is nem látom őket?! – mosolygott rám.

Ekkor mosolyogva ránéztem, és így szóltam:

-         Tudod, az úgy volt, hogy… - és elmeséltem neki mindent, töviről hegyire.

Magyarországtól indultam, és mindent elmondtam neki, mindent, amit éreztem, és minden eddigi dolgot, ami eddig velem történt. Nagyon jól esett valakinek kiöntenem a lelkem, legutoljára Magyarországon beszélgettem ennyit. Ő mosolyogva végighallgatott, és közben együtt róttuk a sötét utcákat.

Végre hazamentünk! A kiállítás dög unalmas volt...

XV. rész

Laura Naplójából:

2012. december 28.: Karácsony utolsó, és egyben harmadik napja (második része, a további napszakok…)

Nos, a kiállításon egy nagy csomó unalmas holmi volt, rozsdás kacatok, és unalmas emberek. Unalmas volt, de legalább együtt voltam anyuékkal. Anya és apa is látták, hogy nem érzem jól magam, ezért inkább már az elején kimentünk, sétáltunk, és beszélgettünk. Elmondtam, hogy milyen jó volt hozzám Lizi, és hogy milyen jól éreztem magam vele. Anyának mindenről részletesen be kellett számolnom, hogy mit ettem, mit ittam, hova mentem, mit csináltam, mit vettem fel aznap satöbbi. A hosszú beszélgetés után megcsörrent apa telefonja: Üzenetet kapott. Lizi írt neki, és azt írta, hogy menjünk nyugodtan haza, ő jól van, hazaviszik.

Anya teljesen kiakadt, míg apa elmosolyodott:

-          Úgy látszik, hogy Lizi összebarátkozott valakivel. – mosolygott. – Hát, hallottátok, kis családom! Irány a kocsi, indulunk haza!

-          Gyere kincsem. – mosolygott rám, és a nyakába kapott. – Apa paci elvágtázik veled a kocsihoz, renden, aranyom?

-          Oké apu! – és nevettem, mert olyan viccesen rángatózni kezdett, pont úgy, mint egy igazi paci.

-          Rupert nem gondolod, hogy a lányunk túl sok szabadságot kap? Normális szülő ezt megengedné, szerinted? Főleg a mostani viselkedése után?!

-          Aranyom… - fogta meg apu anyu kezét. – Néha az idő, a legjobb megoldás! Adjunk neki pár hónapot, mire megszokja a jelenlegi helyzetet, ami valószínűleg nem is fog változni. Mi dolgozni fogunk, ő meg Laura iskolába fog járni, és ő lesz a felelős Lauráért, mert én kint leszek Amerikában, te meg drágám, tudod jól, hogy Nagy-Britannia nem egy kicsi kis szigetecske, bárhol akadhat munkád, és nem tehetsz semmit. Én őszintén szólva nagyon örülök annak, hogy barátkoik, kisebb programokat tervez, és kimozdul otthonról. És egyébként is – mondta – most épp kamasz, tini vagy hogy is mondják mostanság… A lázadó korszakát éli, és mindenbe bele fog kötni, ezt te is tudod nagyon jól, szívem.

-          Lehet, hogy igazad van, Rupert, de én akkor is féltem őt…

-          Ez természetes, drágám! – mosolygott apa, és kézen fogta anyát, majd elsétáltunk.

A kocsiban ülve már nagyon sötét volt, késő este lehetett, mert a csillagok már előbújtak felettünk, Én már nagyon fáradt voltam, és hosszan bámulva a csillagokat elaludhattam...

Csak akkor eszméltem félig fel, amikor a kocsi megállt, majd apa karjait éreztem, ahogy körülfognak, és felemelnek. Félálomban voltam, ezért tudtam, hogy apa az. Felvitt a szobámba, betakart, mellém fektette a macit, és leoltotta a villanyt. Aztán odaült az ágyam mellé, és engem nézett. Már majdnem visszaaludtam, de csak majdnem, mert nem tudtam teljesen. Ezért nyújtóztam egyet, szorosan átöleltem a macimat, és nagy nehezen kinyitottam a szemem. Apu még mindig ott ült az ágyamon, velem szemben. Mosolygott rám. Én visszamosolyogtam, és őt néztem.

-          Nem bújsz ide mellém, apu? – kérdeztem, reménykedve, hogy odabújik hozzám.

-          De kiscsillag, nagyon szívesen. – és odafeküdt mellém.

Én odabújtam hozzá, és simogatni kezdte a fejem.

-          Anya hol van? – kérdeztem apát.

-          Azt hittem, most egy pillanatig én leszek a kedvenc szülőd. – nevette el magát apu, és felült, hogy behívja anyát.

-          Én nem így értettem! – mondtam neki. Kicsit bűntudatom volt, hogy megkérdeztem, már megbántam.

-          Tudom, hogy értetted manócskám! – mosolygott apu. – Behívom anyát!

És kiment az ajtómon. Egyedül maradtam, de hamar anyu feje jelent meg az ajtóban.

-          Szia, Laurám! – köszönt.

-          Szia anyu! Idejössz? – kérdeztem.

-          Persze, kincsem!

Odafeküdt mellém az ágyba.

-          Most te is utálsz, úgy mint a nővéred? – kérdezte.

-          Én nem utállak. – mondtam neki. – És Lizi sem. Csak duzzog. Tudom, hogy ez a munkád, én nem büntetlek meg azért, mert dolgozol. – mondtam, és rámosolyogtam.

-          Köszönöm, Laura! – ölelt át anya.

-          Olvasol nekem egy mesét? – kértem meg anyát, egy tízpercnyi hallgatás után.

-          Igen, kincsem, persze, hogy olvasok neked mesét. – mondta anya.

Felállt, és a könyvespolcomhoz sietett. Előhúzott egy könyvet, és találomra kinyitotta valahol. Mindig így sorsolja ki a mesét, amit olvasni szokott esténként, persze, amikor itthon van. Akkor mindig ő olvas nekem mesét. Én minden este megkérek valakit, hogy olvasson nekem. Amikor anyáék nincsenek itthon, akkor mindig Lizi olvas nekem. Szerintem, Lizi a legeslegjobb meseolvasó a világon, mert nagyon sokszor el is játssza nekem a történetet. Persze, anyáék is nagyon jól olvasnak, de Lizi már sokkal ügyesebb és többet is gyakorolt, mint anyáék.

Szóval anyu elővett egy könyvet, és olvasni kezdett. A mese címe nem tudom mi volt, de még soha nem hallottam ilyen meséről. Egy ír manóról szólt, akit mindig csúfoltak a társai, mert ducibb volt az átlagnál, és sokkal több volt a szakálla, mint a többieknek, sokkal dúsabb, és dundibundinak hívták. A manó nagyon szomorú volt, és nem barátkozott senkivel. Nem voltak barátai. Elment hát világot látni. A bandukolás közben találkozott tündérekkel, más manókkal, akik vendégül látták, és befogadták. Aztán elkísérték egy olyan országba, ahol különböző lények voltak, de mindenki szerette a másikat, és nagyon vidámak és boldogok voltak együtt. Volt ott jeget okádó sárkány, rózsaszínű ogre, nagy lábú törpe, félfülű, beszélő nyúl, fogatlan fogtündér, varázserő nélküli varázsló, aki a szakács volt, éneklő kobold és egy nagyon-nagyon szőrös, kék színű, egy szemű valami. Az a valami eredetileg párna volt, csak egy félresikerült varázslat miatt életre kelt, és mivel mindenki csak csúfolta és kinevette, eljött erre a helyre, és itt mindenki tisztelte és szerette. Ebben az országban nem számított, hogy ha egy kicsit másak a lények, ha eltérnek a többitől vagy ha különböznek a saját fajtájuktól, mert itt mindenkit különlegesnek mondanak, és nem pedig furinak. És a manó itt barátokra talált, és boldogan élte le itt az életét.

Egyébként ezt szerintem anyu találta ki, csak úgy tett, mintha a könyvből olvasná. Ezt onnan gondolom, mert ilyen bizarr és fura történetet soha az életben nem fognak kiadni, másrészt ez az a könyv volt, amiből Eliza nekem hercegekről meg hercegnőkről szokott mesélni, meg szerelemről. Harmadrészt meg, nem vagyok hülye! Amúgy van még egy negyedik ok is. Az pedig az, hogy a jelenlegi helyzetemhez nagyon is kapcsolódik.

A mese után anyu is betakart, egy jóéjt puszit nyomott az arcomra, és elment. Nem sokáig voltam ébren ezután, hamar elaludtam a pihe-puha ágyikómban.

Eliza Naplójából: Nem érdekel, otthagytam őket...!

XIV. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 28. Péntek: A nap további részletei

Nos szóval, visszatérve a naphoz, elindultunk a kocsival ismeretlen célunk felé. Egyébként nem is érdekelt, hogy hova megyünk, sokkal inkább, hogy Laura jól érezze magát, vagy hogy minél hamarabb túl legyünk rajta. Szerintem Laura jól elbeszélgetett anyával és apával odafelé menet, én meg valószínűleg jól bealudtam. Mikor felébredtem, egy étterem ajtaja előtt álltunk, azonban a kajálda fent volt jóval a földszint felett, az emeleten. Azt nem mondhatom, hogy rossz helyet választottak, biztos az ország legdrágább éttermeinek egyike. Jellemző, már megint meg akarják vásárolni a jóindulatomat. Hát ez nem jött be. De azt mindenképp el kell ismernem, hogy a kaja mennyei volt, a hely meg csodaszép. Mivel az emeleten voltunk, gyönyörű volt a kilátás. Az még rátett egy lapáttal, hogy az ablakok fal méretűek voltak, és áttetsző üvegből készültek. A kaja sem volt rossz, sőt, kifejezetten finom volt, de hát ha már ilyen drága helyen ebédeltünk, ez a minimum!

Miután befejeztük, beültünk apa kocsijába. Észrevettem, hogy apa nem a rövidebbik úton ment Southbank felé, hanem nagy kerülőkkel, ahol csak lehetett. Biztos húzni akarta az időt, hogy beszélgessünk. Hát, nem sikerült neki, de azt legalább sikerült elérnie, hogy körülnézzek, és alaposan végigszemléljem a gyönyörű úttestet… Ja, elképesztő volt, de azért volt alkalom, amikor nagyon szép volt a táj mellettünk. A zsörtölődésemért remélem, meg lehet bocsátani az írásomba, egy kicsit még mindig pipa vagyok. Végre valahára azért sikerült megérkeznünk Southbank végállomásra. Ez eredetileg egy órába se telt volna, ha normálisan, normális úton vagy utakon megyünk, nem az Isten háta mögött több kerülővel fűszerezve. Szó ami szó a lényeg az, hogy az egy órás utazás belekerült egy délutánomba apa jóvoltából. Alkonyodott, mire megérkeztünk, addigra London utcáin kigyúltak a fények. A város nem aludt, pont ellenkezőleg! Mintha csak most kelt volna igazán életre. Nagy volt a sürgés-forgás mindenütt, igazán hangulatos volt. A forró csoki illata betöltötte a levegőt. Apáék a bögrés csokit vették, persze, hogy a legdrágábbat! Pffff... Amúgy nem értem ezeket az árusokat, szerintem sokkal nagyobb költség bögrében adni, és nem is biztos, hogy 100%-osan megéri. Bár mondjuk, drágábban is adják...

Igen, tudom. Nem agyondekorált bögréket kaptunk, de nekem ez is tökéletesen megfelelt.
Ráadásul még pillecukrok is úszkáltak a tetején!:)

Nem hittem volna, hogy itt is találok kürtöskalácsot! 

Csak sétáltunk, és sétáltunk a karácsonyi forgatagban négyen. Anya nem szólt hozzám egy mukkot sem. Azért nehogy még neki álljon feljebb! Apa próbált beszélgetni, és láttam rajta, hogy nagyon igyekszik, így vele egy fél óra elteltével egészen megbékéltem. De anya! Kész katasztrófa! Legalább láttam volna rajta, hogy megbánta, vagy hogy igyekszik! De nem, ugyanúgy duzzogott, akárcsak én. Már kicsit megbántam ezt az egészet. Kicsit talán én is túlreagáltam a dolgot, de idő, míg bevallom apának. Anyának nem, mert ebben az esetben most ő a hibás, és biztos azért se szól, mert tudja, hogy nekem van igazam. De az első, és egyben legfontosabb lépést már megtettem, mégpedig azt, hogy magamnak bevalljam a dolgot.

Laura belebotlott egy vicces paliba. Nagyon aranyos kinézete volt, tisztára, mint egy jótevőé. Kapott is tőle forró csokit. Apa szerint be volt rúgva, de szerintem még vannak vicces, jólelkű és kedves emberek a Földön, akik nem csak részegen ilyenek. Aztán, kitalálták anyáék, hogy menjünk el a Titanic emlékkiállításra, ahol a 2010-ben felhozott holmikat mutatják be, és egy úgynevezett emlékkiállítást rendeznek, ahol megpróbálják az eredeti hajóbelső látszatát kelteni a kiállító teremben. Az átlagosnál is romantikusabb alkat vagyok, és a Titanicon mindig elbőgöm magam, szóval sejtem, hogy ezt az egészet is miattam szervezték. De anya szótlansága és az, hogy még közeledni sem próbált, az felhúzott. Úgy sétál mellettem egész végig, mint aki karót nyelt. Egy percig sem bírtam már tovább mellette. Láttam, hogy ezt az egészet csak apa akarja, és ebben az esetben ehhez mindketten kellettek volna. Apa nagyon rendes, látom, hogy megbánta, neki már megbocsátottam. Egyedül akartam lenni. A kürtöskalácsot még mindig ott szorongattam a kezemben. Eszembe jutott Magyarország, a barátaim. Otthon is mindig kijártunk a karácsonyi forgatagba, a belvárosba, és mindig kürtöskalácsot ettünk forró csokival. Néha még Lau is velünk jött. Imádtam bandázni! Mindig, ha volt legalább egyetlen egy szabad percem, programot szerveztem valakivel. De ennek vége. Ez még jobban elkeserített. Lemaradtam. Megdermedtem. Nem tudtam továbbmenni. Nem akartam sírni, de már nagyon a határán voltam. Anya utánam akart jönni, de apa megállította. Ő már profi, ilyen esetekben. Tudja, hogy mikor kell egyedül lennem, és ez is egy ilyen alkalom volt. Elindultam hát, háttal a szüleimnek és a kicsi Laurának, London utcáin, ki tudja, merre…

Eliza Naplójából: Egy emlék Harryvel, és a mai reggelem...

XIII. rész

Eliza Naplójából:

2012. december 28. Péntek:

Nagyon mérges vagyok! Iszonyúan dühös! Mégis anyáék mit képzeltek?! Majd szépen besétálnak karácsony harmadnapján a szobánkba, „jó reggelt!” puszit adva, mint ha egész idő alatt itthon lettek volna? Aztán még ők játsszák a kedves szülőt? Felháborító, egyszerűen nem hiszem el! Mindig ezt csinálják! Egyedül hagynak minket x napig, azután hazajönnek, és ezért még adjak hálát a Jóistennek, hogy ilyen kegyes volt hozzám, hogy karácsony UTOLSÓ napján a szüleim képesek hazavánszorogni? Úgy látom, a munka, a partik, a munkahely az ügyfelek satöbbi fontosabbak mint én meg Laura. Anya szánalmas volt, apa meg tudta, hogy igazam volt, úgyhogy nem szólt semmit. Anya meg védte azt az iszonyúan nagy egóját. Érdekes, apa persze zsebre tudta tenni, hogyha kell. Végre, legalább benne maradt valamennyi kis lelkiismeret! Az egészből csak Laurát sajnálom, itt most ő, és az ő gyerekkora a család igazi áldozata. Nem akarom mártírrá tenni. Harcolni és küzdeni fogok azért, hogy szép gyermekkora legyen pont olyan, mint amilyet megérdemel. Nem fogom hagyni, hogy anyáék tönkretegyék neki!

Ez után lementek apával reggelizni, én meg az anyával vívott szócsatám után felrohantam a padlásra, és befejeztem a képem. Elég sok mondanivalója van. Nem csak a verseknek vagy a regényeknek lehet, hanem egy rajznak is, vagy egy festménynek. Nem csak a dalokban fejezhetjük ki az érzelmeinket. Ezt bebizonyíthattam magamnak, ahogy ezt megfestettem, és büszke is lettem rá. Nem sokkal az után, miután kész lettem vele, Laura kócos feje jelent meg a lépcső felől. Elmosolyodtam rajta, nagyon jó érzés fogott el, amikor megláttam. Az én napsugaram, ami átragyogja az életem. Az én kishúgom, Laura! Nagyon örültem neki, hogy utánam jött. Megmutattam neki az alkotásom és beszéltem is a jelentésbeli oldaláról is neki, de az értetlen fején, amit vágott gondolom, nem is értette meg. Örültem neki, hiszen ha megértette volna, akkor már igen nagy lett volna a baj. De nem így volt, úgyhogy egy elégedett mosoly után simogattam tovább a fejecskéjét, majd Lau lehívott, hogy menjek le, csak előbb öltözzek fel, mert az én nagyszerű szüleim megint kitaláltak valamit. Nem értem őket. Azt hiszik, hogy minden egyes alkalommal, amikor egy nagyon hosszú távollét után hazajönnek, elég ha „lefizetnek minket” jó programokkal, meg egy rahedli édességgel, meg új cuccokkal? Jól ismerem ezt, és utálom az efféle hozzáállást. De Laura kedvéért mindenre képes lettem volna. Így lementem, és el is indultunk (bár ara nem vettem rá magam, hogy beszélgessek anyámékkal, így inkább bedugtam a fülembe a fülesemet, és zenét hallgattam). Épp apa sportkocsijába szálltam be, amikor Eric is feltűnt a szomszéd ház ajtajában. Meglátott, de nem integetett, talán azért, mert nem nagyon kívántam azt, hogy anyáék faggatózzanak vele kapcsolatban. Nem is akarok tőle semmit, és ő sem tőlem.  Csak egyszerűen segített akkor a tónál, de semmi több. Akkor a tónál Harry is ott volt. Egyszer beszélgettünk csak. Egyetlen egyszer, de akkor is egyedül voltunk. Közösségben soha. Kérdezett rólam. Kíváncsi volt rám, és hogy miért, az magától értetődő. Még mindig emlékszem, hogy miket beszéltünk egymással, de ezt már ide magyarul írom le.

-         Szia! – köszönt. – Te vagy az új lány igaz? – kérdezte.

-         Szia… - köszöntem vissza neki határozatlan hangon.. – Igen, így is lehet mondani…

-         Az jó. Na és…  hogy is hívnak?

-         Eliza Greenfield. – mondtam válaszul.

-         És honnan jöttél? – kerekedett ki a szeme. – Ez egy brit név, mármint az hogy „Greenfield”.

-         Igen, tudom. Apa vezetékneve teljesen más Magyarországon. Igen, odavalósi vagyok. Apa csak azért változtatta meg, hogy könnyebb legyen beilleszkednünk, ugyanis a magyar neveket nem mindenhol ejtik ki hibátlanul, meg egyébként is… - tettem hozzá – kezdetben még a rendes családi nevünket használtuk, de olyan viccesen ejtették ki (és volt, aki nem is volt rá képes), hogy idővel beleuntunk, sőt elegünk lett ebből az egészből, így megváltoztattuk. Egyébként meg, jobban szeretem a mostani nevem.

Mosolygott. Azt hiszem, a mosolyába szerettem bele. Aztán meg, éreztem, hogy meleg lett. Nagyon meleg. Megéreztem, hogy vörös lettem. Próbáltam erről az összes figyelmet elterelni.

-         Na jó. Átvergődtük magunkat a származásomon, a nevemen, és annak történetén, de én még mindig nem tudtam meg rólad semmit.

Elmosolyodtam, mert láttam, hogy most ő jött zavarba. Lehatotta a fejét, aztán megszólalt.

Ő Harry.
Az az értésem, hogy az első és egyetlen beszélgetésünkből nem derítettem ki róla sok mindent...

-         A nevem Harry, tizenhét éves és harmadikos gimnazista vagyok. Nincs barátnőm, de rengeteg haverom van. Szeretek sportolni, imádom a zenét. Gitározok, és énekelek. A kedvenc tantárgyam a készségtantárgyakon kívül az irodalom, a történelem és a földrajz. Az irodalom azért, mert imádok történeteket és verseket írni és olvasni, a töri azért, mert érdekes, és szórakoztató, ezen kívül pedig lebilincselő és rejtélyes. Szeretem, mert izgalmas. A földrajzot pedig azért, mert szeretnék megismerkedni minél több országgal, a lakosaival, a kultúráikkal, a szokásaikkal és a nyelvükkel. Szeretném megismerni a világot! Imádok utazni, és szeretem a változásokat! És ezeket mind megadják ezek a tantárgyak! – nagyon lelkes volt, ez is megtetszett. – Tudod, Eliza, én a sulit soha nem kötelező, elvégezendő, kínkeserves szenvedésnek, feladatnak tekintettem, hanem annak, hogy megismerjem a tanárok segítségével a világot! Hát ennyit a suliról… - lesütötte a szemét. Tudta, hogy elragadta a lelkesedés, de épp ez volt benne az aranyos. – Most te jössz, ha már kérdezz feleleket játszunk!

Abban a pillanatban apa kocsija begurult az iskola elé. Előttünk pedig, nem sokkal később az a szőke liba jelent meg, álnokul vigyorogva. Egész végig engem bámult!

Itt egy kép róla, amit Laura fotózott, amikor egyszer méltóztatott velem szóba állni.
Hát nem kedves és elbűvölő, ahogy rám szokott nézni?!
Ez a csaj pokollá teszi az életem!
U.i: Megszállott One Direction fan, és ez még egy indokot szolgáltat neki, hogy gyűlöljön, hiszen én is szeretem a srácokat, és imád velem rivalizálni...

Ez után pedig leült közvetlenül Harry mellé, és átölelte. A merő rosszindulat sugárzott benne, és még mindig a szemembe nézett. Szinte olyan volt, mintha a tulajdon pillantásával akarna végezni velem. Így felálltam, készültem menni. Harry azonban megragadta a karom.

-         Várj! – és visszahúzott a karomnál fogva.

-         Úgy hiszem, – feleltem – jobb társaságod is akad. – rámosolyogtam, és otthagytam.

Ez után beültem apa kocsijába, és ő elhajtott velem. Nem is néztem vissza.

-         Akarok tudni róla? – kérdezte apa.

-         Nem hiszem. – mondtam neki, és bedugtam a fülesemet.

*Második díjam~

2013. március 17., vasárnap

Második díj.*

Hát, nem is tudom mit mondjak! Ez a második díjam, és el sem tudom mondani, hogy mennyire örülök neki! Nagyon-nagyon köszönöm, Zsoo.* .

Egy vallomással tartozom, mégpedig azzal a vallomással, hogy ezt a díjat, már március 11-én, hétfőn megkaptam, és az elsőt is jóval korábban. A helyzet azonban az, hogy eddig fogalmam sem volt róla, hogy ez micsoda, hova kell írni a válaszokat, sőt, eddig azt sem tudtam, hogy ez a díj nekem szól, így először Zsoo.* blogjába írtam a válaszokat stb. Szó, ami szó nagyon bénán indítottam, de már egyre jobban kezdek belejönni a dologba. Ismerőst Zsoo.* -n kívül még nem igen találtam, akinek blogja is van, úgyhogy előre szólok, hogy most jelenleg nem tudom senkinek sem továbbküldeni... 

És most lehet bombázni a megjegyzésekkel, hogy milyen béna vagyok, csak nyugodtan!:D

Szabályok:

-Ha megkaptad a díjat, készíts róla bejegyzést!

-Őszintén kell válaszolnod a kérdésekre!

-Összesen 5 személynek kell továbbadnod!

-Ezt egytől-egyig át kell másolnod a lapodra, kivéve a válaszokat!

-A díjat visszafelé nem lehet adni! / Annak nem adhatod, akitől kaptad, viszont többször is kaphatsz ilyen díjat. /

1. Mi a keresztneved, hogyan becéznek?
Nini, Noni, Nono, Noncsi ...

2, - Melyik dalon tudsz igazán sírni?
Azt kell mondjam, hogy én az a nagyon romantikus típus vagyok, szóval ha olyan a hangulatom, akkor kb. mindegyiken...:D De ha mégis egyet kellene mondanom, akkor az a My Heart Will Go On Celine Diontól. Azon eddig minden alkalommal elbőgtem magam.

3, - Félsz a sötétben?
Nem, sőt  nagyon is szeretem, főleg este. Világosban képtelen vagyok elaludni...

4, - Szerelmes vagy valakibe?
Nem.

5, - Mi volt eddig a legcikibb dolog, ami az életedben történt veled?
Egy atlétika versenyen voltam, és sportolótársaimmal együtt egy fiúkollégiumban kaptunk szállást éjszakára. Három barátnőmmel zuhanyozni mentünk, mert a zuhanyzó helységben legalább hat darab zuhanyzókabin volt. Azt hittük (joggal), hogy a kabinhoz függöny is jár. Hát, meg kell mondjam, tévedtünk, így függönyök nélkül kellett zuhanyoznunk. Ez nem is lett volna annyira gáz, csak az volt a helyzet, hogy a zuhanyzókabinokkal szemben egy hosszú tükörsort szereltek a falra a csapok fölé. Így úgy zuhanyoztunk, hogy kénytelenek voltunk ruhákkal letakarni a tükröket. Egyébként a zuhanyzó ajtaját se lehetett kulccsal bezárni...
Aztán mind a négyünknek úgy kellett kiszállni a zuhanyzófülkéből, hogy még véletlenül se lássuk meg a másikat (mi, lányok szégyenlősek vagyunk). Aztán észrevettem, hogy elfelejtettem behozni a váltóruhámat, így egy szál törülközőben rohantam vissza a szobámba, ami (csak hogy még szerencsétlenebbnek érezzem magam) a folyosó végén volt... Még szerencse, hogy senki sem nyitott ki egy szobából sem, főképpen az edzőim... Legalábbis én nem láttam. Éreztem, hogy fejem egyre vörösebb és vörösebb lesz, ahogy rohantam a folyosón egy törölközőbe göngyölve, amit a biztonság kedvéért úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta.

6, - Gondolatban öltét már meg valakit?
Sajnos túl sokszor...

7, - Szerinted a péntek 13-a szerencsét, vagy balszerencsétlenséget jelent?

Mindig  felkészítem magam a legrosszabbra, így csak kellemes meglepetés érhet.

8, - Van olyan dolog, amit még a szüleidnek sem árultál el?
Igen.

9, - Hallgatsz olyan zenét, amit mások előtt cikinek tartasz?
Hallgatok olyat, amik mások cikinek tartanának, de nem nagyon foglalkozom vele.

10, - Kiskorodban sírtál, ha szurit kaptál?
Nem, mindig bátor gyerek voltam!

11, - Mit tennél, ha híres lennél?
Már nem lennék :D

12, - Szoktál álmodozni?
Ki nem?

13, - Járnál Chace Crowforddal?
Soha életemben nem hallottam róla, de elég jól néz ki!

14, - Hány gyereket szeretnél? Fiú/Lány neveik?
Ez a téma 16 évesen még túl korai számomra...

15, - Adni vagy kapni jobb?
Adni.

16, - Titkom...
Elég sok van. :)

17, - Bakancslista:
1. Kimagasló eredményeket szeretnék elérni a sportágamban, a diszkoszvetésben.
2. Szeretnék kiadni egy könyvet.

Eliza lemaradt, azt mondta, egyedül szeretne lenni

XII. rész

2012. december 28.: Karácsony utolsó, és egyben harmadik napja (második része, a további napszakok…): Egy rövid bejegyzés...

Miután ezt szépen elhatároztam magamban, elindultunk a kiállítás felé. Azonban Lizi lemaradt. Apa és anya aggódva néztek vissza rá.

-          Szeretnék kicsit egyedül maradni, majd amint tudok, megyek én is utánatok. – mondta, azzal sétálni indult London utcáin.

-          Elég nagy már! – mondta apa. – Hagyd, had menjen. Kell neki egy kis idő, és amúgy is! – mondta. – Legalább addig is figyelhetsz a mi drága Lauránkra, és nem kell a duzzogását figyelned. – mondta apa.

-          Nem veszed egy kicsit túl könnyelműen a lányunk nevelését, Rupert? – kérdezte anya. Én szótlanul hallgattam, miközben sétáltunk a kiállítás felé.

-          Nem drágám, csak néha jobb az, ha egyedül van, és gondolkodik a dolgokon. Sokkal jobb, ha nem vagyunk állandóan a nyakában azért könyörögve, hogy bocsásson meg.

-          Az ég szerelmére Rupert, most jöttünk haza! – sopánkodott anya.

-          Igen drágám, és neked az első öt perc után sikerült vele összeveszned! – mondta dühösen apa, aztán megragadta a kezem, és gyorsabbra fogta a sétát.

-          Rendben szívem, igazad van. – állt meg anya. – Beismerem, csak nagyon aggódom miatta. Nagyon aggódom, hogy ha nem vagyok vele ezeken Az alkalmakon se, akkor eltávolodik tőlem, a kapcsolatunk zátonyra fut, és már nem fogunk beszélni egymással, majd amikor megöregszünk, és betegek leszünk, cserbe fog hagyni és bezár minket egy öregek otthonába és csak annyit vág a fejemhez, hogy „Ti sem adtatok többet nekem!” – mondta kétségbeesetten, majd zokogásban tört ki.

Apu odarohant hozzá, és szorosan átölelte. Mikor anyu befejezte a sírást, eleresztette, de előtte még a fülébe súgott valamit, amit nem hallottam, de sejtettem, hogy rólam van szó, mert akkor anya odajött hozzám, megölelt, és bocsánatot kért, majd vettek nekem egy kürtöskalácsot, és hárman, kézen fogva elindultunk a Titanic luxushajó emlékkiállítására…

Ide is sikerült beragasztanom valamit.
Ezt a papírt a kiállításon adták, és emlékként be is ragasztom.

Akármilyen furcsa, Lizi is ír naplót. Ezt a naplót pedig egy véletlen folytán megtaláltam. Nem tudtam, hogy micsoda, így beleolvastam. Kiderült, hogy ez az Elizáé. Ebbe mindent leírt, minden gondolatát, és minden egyes pillanatot, amit egyedül élt át, és azokat is, amiket ketten, együtt. A további írásaimkor pedig szeretnék néha Eliza naplójából is idézni, hogy soha ne felejtsem el, hogy ő hol járt, amikor nem volt ott velem...

Szerző (Én): És most, közölnöm kell egy tényt, egy nem túl meglepő tényt, mégpedig azt, hogy Lizi is ír naplót, mint ahogy már a fentiekben Laura is említette. Ő is, ugyanúgy, mint Laura, gondolatait papírra veti minden egyes nap. A következőkben pedig szeretném minden kedves olvasómmal tudatni, hogy lesz, amikor Laura naplóját félbeszakítva Lizi naplójából idézek, hogy megtudjuk, hogy mi is történt vele azokban a percekben, amikor az idejét nem a kishúgával töltötte.

Egy kiadós ebéd, aztán gooo Southbank!

XI. rész

2012. december 28.: Karácsony utolsó, és egyben harmadik napja (második része, a további napszakok…)

Miután a képet Eliza leírta nekem, még körülbelül tíz percig ültünk az ágyon. Aztán megpróbáltam rávenni, hogy menjünk le anyuékhoz, és ha már hazajöttek, akkor töltsünk együtt egy kis időt. Eliza végighallgatott, és mosolygott rám. Ezután megadta magát, és lementünk apához, aki a fejét lehajtva még mindig ott ült, ahol legutóbb. Az asztalnál, mélyen a gondolataiba merülve. Én beszéltem hozzá, Lizi csak ott állt az ajtónak támaszkodva, ölbe tett kézzel, és várt, hogy én lerendezzem apával a dolgokat. Elmondtam apunak, hogy mennyire szeretem, meg hogy szeretném, ha elmennénk négyesben valahova. Apa kedves volt, és nagyon nyugodt. Azt mondta, elmehetnénk a városközpontba, mert ilyenkor, télen mindig olyan szép a belváros és rengeteg program van. Ilyenkor amúgy is Karácsonyi a hangulat, az emberek ilyenkor sokkal barátságosabbak, mint egyébként és forró tea meg kürtös kalács illat van a levegőben. A város is szépen van díszítve, és a séta közben tudnánk egymással beszélgetni meg ilyesmi. Én nagyon jó ötletnek tartottam, és ez látszott is rajtam, mert nagyon izgatott lettem. Anya lejött a konyhába, és abban a pillanatban, amikor bejött, Lizi ki is ment. Anyának is elmondtam az ötletet, és azt mondta, hogy ő is szívesen menne. Lizihez én mentem ki, és neki is elmondtam.

-          Hallottam. – mondta egykedvűen.

-          Ééééééééééés??? – kérdeztem.

-          Hát, ha nagyon muszáj, akkor megyek. – mivel látta a cuki könyörgő pofimat, ezért belement a programba.

-          Okéééééé, mehetünk! Mindenki benne van! – kiáltottam apáéknak.

Egy fél óra múlva már az egész család felöltözött meg minden, és útra készen álltunk az előszobában. Anya és apa öltözködése olyan volt, mint bármilyen átlag felnőtté, olyan rém uncsi. Lizié olyan tipikus kamaszlányos. Arról rakok is fel képet.

Itt is van!
Szóóval, így öltözött fel Lizi ezen a szép napon!

Ez pedig az én ruhám. Azért csak erről rakok fel képet, mert ez volt a legszebb rajtam, és ezt szeretném megörökíteni:

Miután felvettük a cipőinket, Eliza lépett ki elsőnek az ajtón. Ahogy mentünk a kocsi felé, a fejem megtelt levegővel, és nagyon jól kezdtem érezni magam. A többiek is biztos így voltak ezzel, mivel mindenkinek jobb lett a hangulata. Ericet láttam a szomszédban. Épp havat lapátolt. Integettem neki, és ő mosolyogva visszaintegetett. Bírom Ericet, tök jó fej, meg kedves is. Csak most úgy fogok tenni, mintha nem is érdekelne meg ilyesmi, hogy többet törődjön velem meg figyeljen rám. Eliza már nem láthattaa őt, mert beült a kocsiba, bekapcsolta magát, és duzzogva, ölbe tett kézzel befordult magába, bedugta a fülhallgatóját, és zenét hallgatott. Anya szomorúan ült be az anyósülésre, ez után hátranyúlt, majd simizni kezdte a lábam.

-          Anya… - szóltam hozzá – én mindig szeretni foglak, bármi történjék is, és bármit is csinálsz. – mondtam. – Eliza is szeret, csak most durcás kicsit. – próbáltam megnyugtatni.

Aztán apu is beszállt is már indultunk is London "szívébe", ahogy apu mondta viccesen. Az autóúton csak én beszéltem anyáékkal, Eliza az út felénél elaludt. Megtudtam, hogy anyát az ügyfelei tartották vissza, és rengetegszer próbált elszabadulni tőlük, de elhívták mindenhova. Éttermekbe, bárokba, bálokba, partikra meg egyéb helyekre. Még egy szállodai szobát is kibéreltek neki, és meghívták, úgyhogy nem is kellett fizetnie érte. Anya nagyon jó a munkájában, ezért sokan keresik fel, és sokszor nagyon hálásak is neki az emberek, és ezért minél többen próbálnak neki jó programokat csinálni meg egy csomó mindent adni neki, például hála-kosarakat (így nevezi őket anyu) meg ilyesmi. Ha nagy leszek, lehet, én is ingatlanügynök leszek, de még nem tudom. Egyébként apának is jó dolga van, ő is ilyen karácsonyi bulikra ment, csak ő Amerikában, és ő a „kollégáival”. Ezeken pedig állandóan szinte a csillagokról, a holdakról az égitestekről meg ilyesmikről beszélgetnek. Furi, olyan, mintha már a rögeszméjüké vált volna. Én, ha ott lennék a családomról meg ilyenekről beszélnék nekik. De apu nem. Szerintem már-már rém unalmas neki az egész, de lehet, hogy pont ellenkezőleg, és nagyon is élvezi. Megkérdeztem, és azt mondta, hogy rengeteg új és különös dolgot rejt a világ, a világegyetem, ami mind-mind felfedezésre és megfejtésre vár. És lehet, hogy a sors meg az élet pont őneki szánta ezeket a feladatokat. Az a legjobb, ha az ember élvezi a munkáját, szerintem. És apa élvezi is, úgyhogy jó, mert én nagyon örülök annak, hogy inkább megszállottan dolgozik, és jól érzi magát, mintha minden nap kínszenvedéssel próbálja „túlélni” a mindennapjait.

Nemsokára meg is érkeztünk a belvárosba. Épp délfelé járt az idő, de apa furcsa módon túlhajtott a belvároson, és ezután már szinte a határnál voltunk. Ekkor megkérdeztem, hogy miért mentünk ilyen messzire. Apu azt mondta, hogy ebédidő van, úgyhogy egy étterembe megyünk ebédelni. Az étterem pedig Doverben volt, Londontól pár mérföldnyire. Furi, hogy itt a „mérföld” szót kell használnom a kilométer helyett…

Az út hátralévő részében az étteremről kérdezgettem anyáékat, és ők mindig csak azt mondták, hogy majd meglátom, hogy milyen lesz.  Azt mondták, hogy lehet kérni levest, másodikat meg harmadikat is. (A harmadik a desszert, csak mi, a családunk hívjuk harmadiknak!)

Amikorra már odaértünk, teljesen elfáradtam. De véégre, kiszállhattam a kocsiból. Az étterem, külsejéből ítélve nagyon is kicsike volt. Azonban belülrőőőőőőől…

Csodás volt! Az asztalok kicsik , és a kis asztalok körül nem székek, hanem kanapék és fotelek voltak mégpedig párnával. Az egész étterem nagyon modern volt, az ülőhelyek, az asztalok, a fotelek, a csillárok minden! Az emeletre kellett felmennünk, és az emeleten nagyon gyönyörű és csodálatos meglepetés fogadott, hiszen még soha nem láttam ilyen furi dizájnos éttermet, mint ez. Lizinek is tetszett, legalábbis egészen tátva maradt a szája, annyira meglepődött ő is. Az ablakok nagyok voltak, és átlátszó üvegből voltak, szóval az egész várost be lehetett látni innen fentről. Akinek tériszonya van, annak nem ajánlanám ezt az éttermet, de aki izgalmakra vágyik, annak nagyon is! Csak menjen oda az ablakokhoz, és csodálkozzon! Egy kicsikét veszélyes is volt, legalábbis anyu szerint, így ahogy felértünk, peresze, hogy az üvegablakokhoz rohantam. Anya telefonját kölcsön tudtam kérni, és így le tudtam fotózni. Itt is van a kép az étteremről:

Ugye, hogy milyen szép, és elegáns?
Egyébként az, hogy "dizájn" nem tudom mit jelent,
csak apu mondta anyának, és így biztos vagyok benne, hogy az...

Leültünk, és kikértük az innivalókat meg az ételeket. Eliza narancslevet kért, én baracklevet, anya Coca Cola Light-ot, apa pedig egy Pepsi-t. Amíg kiért az innivaló, anya próbált Lizivel beszélgetni:

-          Láttam, elaludtál. – kezdte.

-          Ühhhüm… - duzzogott még mindig Eliza.

-          És – fordult felém – mi történt amíg apátokkal távol voltunk? – kérdezte tőlem mosolyogva.

-          Hááááát, először is, az első nap kincskeresősdit játszottunk, amit néha Eliza szokott játszani velem. Az elején még nagyon szomorúak voltunk, hogy nem vagytok velünk, de aztán már mindegy volt, mert nagyon jól éreztük magunkat. A kincskeresősdiben képzeld, már nem is kellett Lizinek segítenie, mindent egyedül ki tudtam találni és meg tudtam fejteni. Nagyon sok rejtvény volt, és nagyon sok minden, amire rá kellett jönni, meg volt egy naaagy csomó bátorságpróba de nagyon jó volt. Ki kellett mennem a szerszámos kamrába is, meg le a pincébe, meg Lizi felengedett a padlásra is. Nagyon örülök, hogy nem bontottátok le, csúcsszuper az a hely! Nagyon örülök, hogy még megvan. De szerintem ti nem mehettek fel, vagyis Eliza nem hiszem, hogy fel fog engedni titeket oda, főleg most. Most nagyon mérges rátok. Én is az vagyok, csak én mégis jobban örülök annak, hogy itt vagytok! A rejtély legvégére a karácsonyfához értem, és elkezdődött az ajándékozás. Nagyon sok mindent kaptam. Egy rudolfos, kék kötött pulcsit, egy könyvet, amit Eliza írt, egy festményt Fagyiról, ami igazából nem is őt ábrázolja, vagyis nem is olyan, mint Fagyi, de ő akar lenni, egy szív alakú fémládikót kulccsal meg egy olyan medált, ami Lizinek is van. Ő kapott tőlem egy fülbevalót, és egy művészkészletet. Meg elmentünk korizni is, vagyis elindultunk a koripályára, és…

Mondtam volna tovább, de Eliza belerúgott a lábamba, és közbevágott. Ez nem tetszett!

-          És akkor útközben elfelejtettem, hogy nincs itthon kenyér, és ezért beszaladtunk a boltba. Szóval ez volt a nagy kaland. Ti nem kértek még egy kis innivalót, mert elég meleg van itt! – és legyezni kezdte magát a kezével.

Nem tudom, miért nem akart beszélni Ericről, de annyi biztos, hogy nagyon el akarta hallgatni. Ez elég furi volt…

Nemsokára megérkezett a leves. Az után a második és így tovább és így tovább. Mire végeztünk meg minden, addigra már délután lett, és beültünk a kocsiba elindulni London központjába. Mire odaértünk, addigra már nagyon látni akartam London belsejét, mert Lizi soha nem vitt el, mert mindig be volt zárkózva a házba, anyáék meg mindig dolgoztak, szóval ők sem értek rá, így felfedezetlenül maradt szinte az egész város. Egyébként ma az apa kocsijával mentünk. Apának egy gyönyörű szép, mindig fényes, vörös, tiszta, rendezett sportkocsija van. Az ülések, sőt, még a kormánykerék is fehér színű bőrrel van bevonva. Az autó eleje lapos, a lámpák is formásak. Egy lovacska a „jele” a kocsinak. Nyitott a teteje, ami egyébként csúcsszuper, de lehet iszonyú peches is például hóesésben vagy zuhogó esőben. Itt is van róla egy kép:
Lizivel egyre jobban belejövünk a fotózkodásba, én úgy gondolom, mert egyre jobb és jobb képek születnek. Ez már amolyan hobbiszerűséggé vált, ezért ragasztok be ennyi képet.

Apu kocsija,
és amúgy nagyon gyorsan is tud menni, ha apa is akarná!

Szóval megérkeztünk a város belsejébe, és csodaszép volt, meg nagyon aranyos is. Ilyen fehér vászonból készült sátrak voltak felállítva az utcán. Valami Southbankben voltunk, azt hiszem. Nagyon jó volt, és nagyon-nagyon jól éreztem magam. Apáék nagyon kedvesek voltak velünk, látszott, hogy jóvá akarták tenni ezt az egészet, ami nálam már félig sikerült. Amúgy én szerintem ebből az egészből nagyon jól jöttem ki, hiszen mindenki játszott meg törődött velem. Nagyon sok aranyos árus volt, voltak, akik édességet, mások sapit vagy táskákat árultak az út mentén. Minden égőkkel volt feldíszítve, és ahogy sötétedett, úgy egyre fényesebben világítottak, és egyre jobban látszottak a különböző színek.

Pár métert tettünk meg, amikor egy nagyon kedves bácsiba véletlenül belebotlottam, és lehuppantam a földre. A bácsi nagyon rendes volt hozzám, mert szépen bocsánatot kértem, és így nem is haragudott rám. Vicces orra volt, olyan dundi, mint mondjuk a télapónak, olyan volt az orra. Mosolygott, és bár hideg volt, de az arca akkor is piros volt, és a szeme is ragyogott. Apa szerint kicsit becsípett. Nem tudom, hogy mit jelent, de szerintem átlagosan viselkedett és normális volt. És kit csíphetett meg? Szerintem nem bántana senkit…

Az az aranyos bácsi felsegített, és a legközelebbi sátornál, ahol forrócsokit árultak, vett nekem egy pohárral. Megköszöntem neki, és rám mosolygott. Apáék is megköszönték neki, aztán mindenki ment a saját dolgára.

Lizi még mindig duzzogott, de kezdett megenyhülni egy kicsit. Eddig nem volt ennyire haragtartó, sem ilyen indulatos. Csak most kezdte, és engem nagyon idegesített, de nem szóltam inkább, nehogy veszekedés legyen a vége. Anya egyébként ugyanolyan rendes volt velem, mint apa, de az nagyon érződött, hogy bántja Lizi viselkedése. Nézelődtünk, és megkóstoltunk egy nagy csomó finomságot. Vettünk forrócsokit amiben pillecukrok úszkáltak meg ilyenek. Nagyon jó volt, és amikor apa azt mondta, hogy „Ideje menni” úgy éreztem, hogy egy világ omlik össze bennem. De ekkor kellemes meglepetés ért. Apa ugyanis csak egy kiállításra akart meghívni, aminek a neve valami Titanic: The Artefact Exhibition. A Titanic-ról már hallottam. Egy óriási nagy vasból készült luxushajó volt, ami elsüllyedt, mert egy nagy jéghegynek ütközött, ami lyukat ütött az oldalán. Erről egy filmet is készítettek, amiben Lizi egyik kedvenc színésze, Leonardo DiCaprio is játszik, valami Jack szerepében. Ez egy tragikus romantikus film. Egyszer láttam, nem is kívánom többször megnézni, mert rém unalmas volt. De Lizi! Ő vagy hatszor látta, és képes volt mind a hat alkalommal sírni rajta. Még a filmzenén is. Akárhányszor meghallja, mindig elsírja magát. Lizi elég romantikus alkat, én kevésbé. Meg érzékeny is, főleg a mostani helyzetében, úgyhogy megértem. Eliza azt mondta, nem vagyok eléggé megérve ehhez a filmhez, majd ha megnövök, akkor megértem. De nem is izgat, én most még kicsi vagyok, éretlen és punk tum. Az ő kedvéért sem növök fel, és kész!