A padláson Lizivel...

X. rész

2012. december 28.: Karácsony utolsó, és egyben harmadik napja (második része, a további napszakok…)

Miután mindenki kisírta magát, apu meg én lementünk reggelizni (Apu nem sírt, csak mi). Reggelire megettük a maradék csokis kekszet, amit még nekem sütött Lizi tegnap. Ez igazán jól esett egy pohár meleg tej mellett ez után a csúnya reggel után. Apu megpróbált velem beszélgetni:

-          Na és, hogy vagy, lányom? Minden rendben? – kérdezte.

-          Ahha, minden. – valamiért most olyan érdekes volt a sütivel teli tányérom, hogy nem akartam apára nézni. Talán, nem is a tányér miatt volt…

Ebben a pillanatban belépett Lizi. Vörös volt a szeme, de leült mellém, és megszorította a kezem. Csendben ültünk hárman. Apa most vele próbált beszélgetni:

-          Hello, Lizi. – mondta először.

-          Szia, Apa… - válaszolt Lizi, kevésbé hallhatóan.

-          Na és… hogy vagytok? Jól telt a Karácsony?

-          De még most is karácsony van, apu! – kiáltottam fel.

-          Tudom kincsem, tudom. Lizi drágám, hogy vagy? Minden rendben? – közeledett hozzá óvatosan.

-          Mintha az téged annyira érdekelne! Hisz soha nem érdekelt! – kitolta a széket maga alól, felkapott egy sütit, és elszaladt. Szerintem a nappaliba ment, vagy a padlásra. De mondjuk a szobájába is mehetett…

Apa maga elé nézett, nagyon sokáig. Aztán én odaültem mellé, és megpusziltam az arcát, majd megmondtam neki, hogy szeretem. Ezután felmentem a szobámba.

Két óra telt el, és senki sem jött fel hozzám. Felmentem hát a padlásra. Valahogy úgy éreztem, hogy Lizi ott lesz. És jól sejtettem. Ott ült az ágyán, és kibámult az ablakon, kezében pedig ott volt egy jó nagy nutellásbödön, és az előbb felhozott keksz. Azt mártogatta bele a nutellába, és úgy ette. Amikor rossz kedve van, akkor mindig ezt csinálja. Ezért is szoktam feljönni hozzá a padlásra, ha valami édességre van szükségem. Itt mindig akad vagy nutella, vagy csoki, vagy fagyi mindegy, csak boldogsághormonokat termeljen. Lizinél egyébként ez gyakran be is válik. 

Nem tudom, de biztos, hogy nem így ült két óráig. De ki tudja…

Odaszaladtam hozzá, és felpattantam az ágyára. Belefeküdtem az ölébe, és ő meg a fejemet simizte. Miközben simizett, láttam, hogy pityereg. Kíváncsi voltam rá, és, hogy el is tereljem a szót és a gondolatait, gyorsan megkérdeztem, hogy miért veszekedett anyáékkal. Ő ezt mondta:

-          Tudod Lau, én most nagyon mérges vagyok apáékra, ezért veszekedtem velük.

-          Miért? – kérdeztem.

-          Mert te nem ezt érdemled, Laura. Többet kellene foglalkozniuk velünk. Játszaniuk veled, egy nagy csomó közös programot szervezni együtt, sokat beszélgetni meg ilyesmiket. Ilyen egy normális család. Mi is ilyenek voltunk, mielőtt elköltöztünk. Eddig mindig csodáltam és istenítettem ezt a várost, most pedig gyűlölködve tekintek rá. Mert megutáltam. Mert miatta esett szét a család.

-          Akkor már nem is szereted anyáékat? – kérdeztem. Kezdtem aggódni, hogy nem szereti már őket. Rám mosolygott.

-          Laura, ők a szüleink! Mindig is szerettem és szeretni fogom anyuékat, de ez nem jelenti azt, hogy mindig és minden körülmények közt egyet kell értenem velük. Szerintem nagyon nincs rendben az, ahogyan bánnak velünk.

-          Értem. – válaszoltam csendben.

-          Miért, szerinted ez így helyes? – kérdezte tőlem – Helyesen teszik, hogy nem jönnek haza, csak Karácsony harmadik napján? – fordult felém.

-          Nem. – válaszoltam egyszerűen. – De akkor sem kell veszekedni!

Lizi nem szólt semmit, csak tovább simogatta a fejem. Majd, körülbelül egy tízpercnyi néma hallhatás után újból megszólalt:

-          Mutassak valamit? – kérdezte tőlem. Nagyon izgatott lett hirtelen.

-          Ahha… - válaszoltam bizonytalanul.

Erre megragadta a kezem, és a sarokban álló kis faasztalhoz vezetett. És akkor, amikor ott álltunk még nem értettem, hogy mi az a Nagy Dolog. Egészen addig, amíg az asztalon lévő rongyot le nem rántotta a helyéről. Ekkor pedig egy nagy csomó sprét láttam, azokat a fújós kis micsodákat, amikkel Amerikában mindenféle épületre szoktak firkálni a kamaszok. Például társasházakra, régi alagutak falára, vonatállomások épületeire, kórházakra, iskolákra meg ilyesmikre. Ezeket még soha nem láttam, mármint nem is tudtam róla, hogy Lizinek is vannak ilyenek. De még nem is meséltem a lényegről! A sprék egy gyönyörű kép előtt álltak sorban, szinte körülvették. A kép nagyon-nagyon szép volt. Csodálatos! A fekete, lila rózsaszín és a kék színek különböző árnyalatai és kombinációi. A képen egy tenger volt, és  két kis sziget, amelyeken csupán egyetlen egy magányos fa állt. A pálmafák szomorúan hajoltak a végtelen kék víz felé. Sötétek voltak, feketék, búsak, és olyanok voltak, mintha a nagy szomorúságukban már mindenről lemondtak volna, és már nem is érdekelte volna őket semmi sem. A fák és a kék tenger felett azonban a csillagos ég, a tejútrendszer volt. És azon pedig, egy gyönyörű szép, óriási hold. A hold felségesen tündökölt a szép, csillagos égbolton. A hold nem olyan volt, mint a két fa. Az inkább tündökölt, büszke volt, és a végtelen magabiztosság benyomását keltette. Nagyon sokáig meg sem tudtam szólalni. Csak bámultam ezt a remekművet, és azon gondolkoztam, hogy milyen jó már Lizinek, hogy ilyen tehetséges. Én soha nem lennék képes ilyen gyönyörű szépet alkotni, mint amilyet Lizi. És még azon is gondolkoztam, hogy miért pont ezt a képet, miért pont egy ilyet készített? Miért nem mondjuk egy rétet, tele virágokkal?  Vagy esetleg miért nem egy házat, amit mondjuk szőlőágak és még félig éretlen, zöld szőlőfürtök futnak át? Miét nincsenek rajta állatok, emberek? Miért nem él ez a kép? Nekem túl komoly volt, és mégis, pont ezért tetszett.

Itt a kép, amiről eddig írtam.
Lefotóztam, hogy be tudjam ragasztani, de a padláson túl sötét volt,
ezért egy másik, sokkal világosabb helyet választottam.

-          Most készítetted? – kérdeztem.

-          Igen. – válaszolta Eliza. De nem rám nézett, hanem maga elé, és nem is nekem beszélt, hanem szerintem az előtte lévő fából készült széknek.

-          Mit jelent? – kérdeztem hosszú hallgatás után.

-          Azt, amit most érzek.

-          Ezen a képen miért nincsenek emberek? Miért nem vagyunk rajta, mi, a családunk, vagy bárki más? – nem tudom, hogy jutott eszembe ez a sok kérdés, de úgy éreztem, muszáj feltennem őket. Lizi nem volt egy bőbeszédű hangulatában.

-          Tudod Lizi, nem minden az, aminek látszik… - kezdte megint.

-          Ez meg mit jelent? – kicsit kezdett furin viselkedni.

-          Azt, hogy én vagyok az egyik fa ezen a képen, Laura. A fa, aki sötét, szomorú, és boldogtalan. Én, a fa, mint ahogy a képen is láthatod, a tenger végtelen sötétjét fürkészem, várva, hogy történik valami érdekes, valami igazán különleges. Valami nagy csoda, ami hirtelen előbukkanhat a tengerből. Én vagyok a fa, aki nem adja fel, és mindig, mindig azt a nyomorult tengert nézi, és vár. Vár arra, ami soha nem fog megtörténni.
A tenger végtelen, kiszámíthatatlan, zavaros, néha nyugodt, csendes és ebben az állapotában simogatja, ringatja a kis csónakot a felszínén. Néha azonban ez a tenger haragos, szeszélyes, és mindent elpusztít, ami elébe kerül. Óriási csatahajókat is képes elpusztítani, ha úgy van kedve. Ettől, a kiszámíthatatlan és megbízhatatlan dologtól várom a megváltást, és a csodát, mint a szigeten álló, magányos fa. De sajnos, ez a csoda soha nem jön el, és soha nem fog semmi sem történni. Azonban én, a fa várok, bízok, és remélek, mert mást nem tehetek, hisz túl régóta már, hogy figyelem a tengert, hiába. De nem adom fel. Ezért én vagyok a fa, és a tenger pedig maga az élet.

-          És én mi vagyok? – kérdeztem csendesen.

Eliza elmosolyodott, és így folytatta:

-          Te Laura, te vagy az, ami a fa felett van. Te vagy az az óriási, színes hold. Színes egyéniség különleges ember vagy, Laura. Nem sokat foglalkozok veled a valóságban sem, hiszen az a baj velem, mint a festményen. Túl sokáig néztem a tengert, túl sokáig számítottam arra, hogy történni fog valami. A fa is így van ezzel a képen. A tengert nézi, és vár a csodára, szomorkodik, ahelyett, hogy felemelné a fejét, letörölné a könnyeket, tovább lépne, és boldog lenne. Ebben a pillanatban pedig sikerülne neki felnéznie az égre. És meglátná a csodát. Azt a csodát, ami egész idő alatt ott volt neki, csak képtelen volt felnéznie rá, észrevennie. Ez a nagy valami, ez a nagy csoda pedig nem más, mint a Hold.
Az a baj a legtöbb emberrel, köztük velem is, hogy állandóan az örömöket, a csodákat keresi, fürkészi. Túl sok figyelmet és energiát fektet bele ahelyett, hogy felemelné a fejét, és észrevenné a valódi csodát, ami ott van tőle egy karnyújtásnyira, és mégsem veszi észre.
A következő gondot az szokta jelenteni, hogy, bár észrevette, de nem éri el. Hiába ott van tőle csupán csak egy karnyújtásnyira, nem éri el. De mondjak valamit? A helyzet az, húgica, hogy ahhoz, hogy megkapjuk és elérjük őket, ahhoz ki kell ezeket érdemelnünk, és akkor elérjük őket. Akkor fogjuk elérni őket, amikor már készen állunk arra, hogy a miénk legyen.

Mivel Lizi látta, hogy ebből egy kukkot sem értek, elmosolyodott, és megszólalt újból:

-          Semmi baj nincs azzal, ha most nem érted meg még ezeket. Te csak egy színes képet látsz, aminek szerinted az égvilágon nincs semmi jelentése, csak egyszerűen van. Nem is baj, Laura, majd megérted…