Egy kiadós ebéd, aztán gooo Southbank!

XI. rész

2012. december 28.: Karácsony utolsó, és egyben harmadik napja (második része, a további napszakok…)

Miután a képet Eliza leírta nekem, még körülbelül tíz percig ültünk az ágyon. Aztán megpróbáltam rávenni, hogy menjünk le anyuékhoz, és ha már hazajöttek, akkor töltsünk együtt egy kis időt. Eliza végighallgatott, és mosolygott rám. Ezután megadta magát, és lementünk apához, aki a fejét lehajtva még mindig ott ült, ahol legutóbb. Az asztalnál, mélyen a gondolataiba merülve. Én beszéltem hozzá, Lizi csak ott állt az ajtónak támaszkodva, ölbe tett kézzel, és várt, hogy én lerendezzem apával a dolgokat. Elmondtam apunak, hogy mennyire szeretem, meg hogy szeretném, ha elmennénk négyesben valahova. Apa kedves volt, és nagyon nyugodt. Azt mondta, elmehetnénk a városközpontba, mert ilyenkor, télen mindig olyan szép a belváros és rengeteg program van. Ilyenkor amúgy is Karácsonyi a hangulat, az emberek ilyenkor sokkal barátságosabbak, mint egyébként és forró tea meg kürtös kalács illat van a levegőben. A város is szépen van díszítve, és a séta közben tudnánk egymással beszélgetni meg ilyesmi. Én nagyon jó ötletnek tartottam, és ez látszott is rajtam, mert nagyon izgatott lettem. Anya lejött a konyhába, és abban a pillanatban, amikor bejött, Lizi ki is ment. Anyának is elmondtam az ötletet, és azt mondta, hogy ő is szívesen menne. Lizihez én mentem ki, és neki is elmondtam.

-          Hallottam. – mondta egykedvűen.

-          Ééééééééééés??? – kérdeztem.

-          Hát, ha nagyon muszáj, akkor megyek. – mivel látta a cuki könyörgő pofimat, ezért belement a programba.

-          Okéééééé, mehetünk! Mindenki benne van! – kiáltottam apáéknak.

Egy fél óra múlva már az egész család felöltözött meg minden, és útra készen álltunk az előszobában. Anya és apa öltözködése olyan volt, mint bármilyen átlag felnőtté, olyan rém uncsi. Lizié olyan tipikus kamaszlányos. Arról rakok is fel képet.

Itt is van!
Szóóval, így öltözött fel Lizi ezen a szép napon!

Ez pedig az én ruhám. Azért csak erről rakok fel képet, mert ez volt a legszebb rajtam, és ezt szeretném megörökíteni:

Miután felvettük a cipőinket, Eliza lépett ki elsőnek az ajtón. Ahogy mentünk a kocsi felé, a fejem megtelt levegővel, és nagyon jól kezdtem érezni magam. A többiek is biztos így voltak ezzel, mivel mindenkinek jobb lett a hangulata. Ericet láttam a szomszédban. Épp havat lapátolt. Integettem neki, és ő mosolyogva visszaintegetett. Bírom Ericet, tök jó fej, meg kedves is. Csak most úgy fogok tenni, mintha nem is érdekelne meg ilyesmi, hogy többet törődjön velem meg figyeljen rám. Eliza már nem láthattaa őt, mert beült a kocsiba, bekapcsolta magát, és duzzogva, ölbe tett kézzel befordult magába, bedugta a fülhallgatóját, és zenét hallgatott. Anya szomorúan ült be az anyósülésre, ez után hátranyúlt, majd simizni kezdte a lábam.

-          Anya… - szóltam hozzá – én mindig szeretni foglak, bármi történjék is, és bármit is csinálsz. – mondtam. – Eliza is szeret, csak most durcás kicsit. – próbáltam megnyugtatni.

Aztán apu is beszállt is már indultunk is London "szívébe", ahogy apu mondta viccesen. Az autóúton csak én beszéltem anyáékkal, Eliza az út felénél elaludt. Megtudtam, hogy anyát az ügyfelei tartották vissza, és rengetegszer próbált elszabadulni tőlük, de elhívták mindenhova. Éttermekbe, bárokba, bálokba, partikra meg egyéb helyekre. Még egy szállodai szobát is kibéreltek neki, és meghívták, úgyhogy nem is kellett fizetnie érte. Anya nagyon jó a munkájában, ezért sokan keresik fel, és sokszor nagyon hálásak is neki az emberek, és ezért minél többen próbálnak neki jó programokat csinálni meg egy csomó mindent adni neki, például hála-kosarakat (így nevezi őket anyu) meg ilyesmi. Ha nagy leszek, lehet, én is ingatlanügynök leszek, de még nem tudom. Egyébként apának is jó dolga van, ő is ilyen karácsonyi bulikra ment, csak ő Amerikában, és ő a „kollégáival”. Ezeken pedig állandóan szinte a csillagokról, a holdakról az égitestekről meg ilyesmikről beszélgetnek. Furi, olyan, mintha már a rögeszméjüké vált volna. Én, ha ott lennék a családomról meg ilyenekről beszélnék nekik. De apu nem. Szerintem már-már rém unalmas neki az egész, de lehet, hogy pont ellenkezőleg, és nagyon is élvezi. Megkérdeztem, és azt mondta, hogy rengeteg új és különös dolgot rejt a világ, a világegyetem, ami mind-mind felfedezésre és megfejtésre vár. És lehet, hogy a sors meg az élet pont őneki szánta ezeket a feladatokat. Az a legjobb, ha az ember élvezi a munkáját, szerintem. És apa élvezi is, úgyhogy jó, mert én nagyon örülök annak, hogy inkább megszállottan dolgozik, és jól érzi magát, mintha minden nap kínszenvedéssel próbálja „túlélni” a mindennapjait.

Nemsokára meg is érkeztünk a belvárosba. Épp délfelé járt az idő, de apa furcsa módon túlhajtott a belvároson, és ezután már szinte a határnál voltunk. Ekkor megkérdeztem, hogy miért mentünk ilyen messzire. Apu azt mondta, hogy ebédidő van, úgyhogy egy étterembe megyünk ebédelni. Az étterem pedig Doverben volt, Londontól pár mérföldnyire. Furi, hogy itt a „mérföld” szót kell használnom a kilométer helyett…

Az út hátralévő részében az étteremről kérdezgettem anyáékat, és ők mindig csak azt mondták, hogy majd meglátom, hogy milyen lesz.  Azt mondták, hogy lehet kérni levest, másodikat meg harmadikat is. (A harmadik a desszert, csak mi, a családunk hívjuk harmadiknak!)

Amikorra már odaértünk, teljesen elfáradtam. De véégre, kiszállhattam a kocsiból. Az étterem, külsejéből ítélve nagyon is kicsike volt. Azonban belülrőőőőőőől…

Csodás volt! Az asztalok kicsik , és a kis asztalok körül nem székek, hanem kanapék és fotelek voltak mégpedig párnával. Az egész étterem nagyon modern volt, az ülőhelyek, az asztalok, a fotelek, a csillárok minden! Az emeletre kellett felmennünk, és az emeleten nagyon gyönyörű és csodálatos meglepetés fogadott, hiszen még soha nem láttam ilyen furi dizájnos éttermet, mint ez. Lizinek is tetszett, legalábbis egészen tátva maradt a szája, annyira meglepődött ő is. Az ablakok nagyok voltak, és átlátszó üvegből voltak, szóval az egész várost be lehetett látni innen fentről. Akinek tériszonya van, annak nem ajánlanám ezt az éttermet, de aki izgalmakra vágyik, annak nagyon is! Csak menjen oda az ablakokhoz, és csodálkozzon! Egy kicsikét veszélyes is volt, legalábbis anyu szerint, így ahogy felértünk, peresze, hogy az üvegablakokhoz rohantam. Anya telefonját kölcsön tudtam kérni, és így le tudtam fotózni. Itt is van a kép az étteremről:

Ugye, hogy milyen szép, és elegáns?
Egyébként az, hogy "dizájn" nem tudom mit jelent,
csak apu mondta anyának, és így biztos vagyok benne, hogy az...

Leültünk, és kikértük az innivalókat meg az ételeket. Eliza narancslevet kért, én baracklevet, anya Coca Cola Light-ot, apa pedig egy Pepsi-t. Amíg kiért az innivaló, anya próbált Lizivel beszélgetni:

-          Láttam, elaludtál. – kezdte.

-          Ühhhüm… - duzzogott még mindig Eliza.

-          És – fordult felém – mi történt amíg apátokkal távol voltunk? – kérdezte tőlem mosolyogva.

-          Hááááát, először is, az első nap kincskeresősdit játszottunk, amit néha Eliza szokott játszani velem. Az elején még nagyon szomorúak voltunk, hogy nem vagytok velünk, de aztán már mindegy volt, mert nagyon jól éreztük magunkat. A kincskeresősdiben képzeld, már nem is kellett Lizinek segítenie, mindent egyedül ki tudtam találni és meg tudtam fejteni. Nagyon sok rejtvény volt, és nagyon sok minden, amire rá kellett jönni, meg volt egy naaagy csomó bátorságpróba de nagyon jó volt. Ki kellett mennem a szerszámos kamrába is, meg le a pincébe, meg Lizi felengedett a padlásra is. Nagyon örülök, hogy nem bontottátok le, csúcsszuper az a hely! Nagyon örülök, hogy még megvan. De szerintem ti nem mehettek fel, vagyis Eliza nem hiszem, hogy fel fog engedni titeket oda, főleg most. Most nagyon mérges rátok. Én is az vagyok, csak én mégis jobban örülök annak, hogy itt vagytok! A rejtély legvégére a karácsonyfához értem, és elkezdődött az ajándékozás. Nagyon sok mindent kaptam. Egy rudolfos, kék kötött pulcsit, egy könyvet, amit Eliza írt, egy festményt Fagyiról, ami igazából nem is őt ábrázolja, vagyis nem is olyan, mint Fagyi, de ő akar lenni, egy szív alakú fémládikót kulccsal meg egy olyan medált, ami Lizinek is van. Ő kapott tőlem egy fülbevalót, és egy művészkészletet. Meg elmentünk korizni is, vagyis elindultunk a koripályára, és…

Mondtam volna tovább, de Eliza belerúgott a lábamba, és közbevágott. Ez nem tetszett!

-          És akkor útközben elfelejtettem, hogy nincs itthon kenyér, és ezért beszaladtunk a boltba. Szóval ez volt a nagy kaland. Ti nem kértek még egy kis innivalót, mert elég meleg van itt! – és legyezni kezdte magát a kezével.

Nem tudom, miért nem akart beszélni Ericről, de annyi biztos, hogy nagyon el akarta hallgatni. Ez elég furi volt…

Nemsokára megérkezett a leves. Az után a második és így tovább és így tovább. Mire végeztünk meg minden, addigra már délután lett, és beültünk a kocsiba elindulni London központjába. Mire odaértünk, addigra már nagyon látni akartam London belsejét, mert Lizi soha nem vitt el, mert mindig be volt zárkózva a házba, anyáék meg mindig dolgoztak, szóval ők sem értek rá, így felfedezetlenül maradt szinte az egész város. Egyébként ma az apa kocsijával mentünk. Apának egy gyönyörű szép, mindig fényes, vörös, tiszta, rendezett sportkocsija van. Az ülések, sőt, még a kormánykerék is fehér színű bőrrel van bevonva. Az autó eleje lapos, a lámpák is formásak. Egy lovacska a „jele” a kocsinak. Nyitott a teteje, ami egyébként csúcsszuper, de lehet iszonyú peches is például hóesésben vagy zuhogó esőben. Itt is van róla egy kép:
Lizivel egyre jobban belejövünk a fotózkodásba, én úgy gondolom, mert egyre jobb és jobb képek születnek. Ez már amolyan hobbiszerűséggé vált, ezért ragasztok be ennyi képet.

Apu kocsija,
és amúgy nagyon gyorsan is tud menni, ha apa is akarná!

Szóval megérkeztünk a város belsejébe, és csodaszép volt, meg nagyon aranyos is. Ilyen fehér vászonból készült sátrak voltak felállítva az utcán. Valami Southbankben voltunk, azt hiszem. Nagyon jó volt, és nagyon-nagyon jól éreztem magam. Apáék nagyon kedvesek voltak velünk, látszott, hogy jóvá akarták tenni ezt az egészet, ami nálam már félig sikerült. Amúgy én szerintem ebből az egészből nagyon jól jöttem ki, hiszen mindenki játszott meg törődött velem. Nagyon sok aranyos árus volt, voltak, akik édességet, mások sapit vagy táskákat árultak az út mentén. Minden égőkkel volt feldíszítve, és ahogy sötétedett, úgy egyre fényesebben világítottak, és egyre jobban látszottak a különböző színek.

Pár métert tettünk meg, amikor egy nagyon kedves bácsiba véletlenül belebotlottam, és lehuppantam a földre. A bácsi nagyon rendes volt hozzám, mert szépen bocsánatot kértem, és így nem is haragudott rám. Vicces orra volt, olyan dundi, mint mondjuk a télapónak, olyan volt az orra. Mosolygott, és bár hideg volt, de az arca akkor is piros volt, és a szeme is ragyogott. Apa szerint kicsit becsípett. Nem tudom, hogy mit jelent, de szerintem átlagosan viselkedett és normális volt. És kit csíphetett meg? Szerintem nem bántana senkit…

Az az aranyos bácsi felsegített, és a legközelebbi sátornál, ahol forrócsokit árultak, vett nekem egy pohárral. Megköszöntem neki, és rám mosolygott. Apáék is megköszönték neki, aztán mindenki ment a saját dolgára.

Lizi még mindig duzzogott, de kezdett megenyhülni egy kicsit. Eddig nem volt ennyire haragtartó, sem ilyen indulatos. Csak most kezdte, és engem nagyon idegesített, de nem szóltam inkább, nehogy veszekedés legyen a vége. Anya egyébként ugyanolyan rendes volt velem, mint apa, de az nagyon érződött, hogy bántja Lizi viselkedése. Nézelődtünk, és megkóstoltunk egy nagy csomó finomságot. Vettünk forrócsokit amiben pillecukrok úszkáltak meg ilyenek. Nagyon jó volt, és amikor apa azt mondta, hogy „Ideje menni” úgy éreztem, hogy egy világ omlik össze bennem. De ekkor kellemes meglepetés ért. Apa ugyanis csak egy kiállításra akart meghívni, aminek a neve valami Titanic: The Artefact Exhibition. A Titanic-ról már hallottam. Egy óriási nagy vasból készült luxushajó volt, ami elsüllyedt, mert egy nagy jéghegynek ütközött, ami lyukat ütött az oldalán. Erről egy filmet is készítettek, amiben Lizi egyik kedvenc színésze, Leonardo DiCaprio is játszik, valami Jack szerepében. Ez egy tragikus romantikus film. Egyszer láttam, nem is kívánom többször megnézni, mert rém unalmas volt. De Lizi! Ő vagy hatszor látta, és képes volt mind a hat alkalommal sírni rajta. Még a filmzenén is. Akárhányszor meghallja, mindig elsírja magát. Lizi elég romantikus alkat, én kevésbé. Meg érzékeny is, főleg a mostani helyzetében, úgyhogy megértem. Eliza azt mondta, nem vagyok eléggé megérve ehhez a filmhez, majd ha megnövök, akkor megértem. De nem is izgat, én most még kicsi vagyok, éretlen és punk tum. Az ő kedvéért sem növök fel, és kész!