~Laura's Diary~: Végre mindenki együtt!:)

IX. rész

2012. december 28.: Karácsony utolsó, és egyben harmadik napja (első része, a reggel)

Kedves Naplóm!
Ma azért kezdem így a bejegyzést, mert valami különlegeset akarok ma csinálni, hiszen már holnap nem lesz Karácsony. Kicsit, na jó, nagyon csalódott vagyok. Reggel van, itt ülök az ágyamban, és azon gondolkozom, hogy szerintem anya és apa már nem szeret engem. Se Lizit. Csalódott vagyok, és nagyon szomorú. Nem telt el úgy egyetlen nap sem a Karácsonyból, hogy anyáékkal együtt lettünk volna. Jó, tudom, hogy nehéz nekik, meg minden, nem is azt kértem, hogy legyünk együtt a nap minden percében, de legalább itt lennének velünk. De nem így van. Biztos megint én csináltam valamit rosszul, mert elmentek. Az mondjuk, lehet, hogy igaz is. Sokszor csinálok én hülyeségeket, amiért nagyon-nagyon sokszor haragszik rám mindenki. Ilyenkor legtöbbször csak bocsánatot kérek mindenkitől, hogy ne haragudjanak rám, mert nem csinálom én mindig ezeket a dolgokat direkt, de ezt úgy sem értik meg, még akkor sem, ha elmagyarázom is nekik. Ilyenkor sokkal jobb, ha inkább odamegyek hozzájuk, és megpróbálom jóvá tenni azokat a dolgokat, amiket tettem. Még akkor is, ha úgy érzem, nem ártottam senkinek, és nekem van igazam, Mert sokkal jobb úgy lenni, hogy mindenki boldog, és szeretjük egymást, és inkább mindenki jóban legyen egymással, és senki se haragudjon a másikra. Így százszor jobb. Megéri bocsánatot kérni.
Most is pont ez a kívánságom, csak épp az a baj, hogyha nincs itt senki, akkor még bocsánatot sem tudok kérni senkitől, mert nincs itt senki sem. Csak Lizi. De róla tudom, hogy nem haragszik rám. Érzem, mert nincs megsértődve rám. Tudom, mert látom, hogy szeret, és neki csak én vagyok a legfontosabb. Jó dolog húgnak lenni, mert különben mindent nekem kéne csinálnom, megoldanom, és nekem kéne feltalálnom magam. Ha nővér lennék. Ha az lennék, akkor nem tudnék ilyenkor senkibe se kapaszkodni. Ha nővér lennék, magányos lennék, és mindig szomorú, mint Lizi, ezekben a helyzetekben. Elgondolkodtam ezeken a dolgokon, és sikerült megértenem őt. Nagyon nehéz neki, és senkije sincs. Senki, akire az ilyen helyzetekben számíthat. Jó dolog kishúgnak lenni.

Lehet, hogy utólag visszaolvasva hülyeség, amiket írtam, de én akkor is leírtam őket. Akkor is, ha tudom, hogy baromság. Mert lehet, hogy majd, a jövőben, amikor egyedül leszek, akkor előveszem ezt a füzetet, ami tele van a gondolataimmal, vágyaimmal, emlékeimmel és álmaimmal, és ha elolvasom mindet, talán el is fogok mosolyodni, és lesz egy szuper napom.
Ezeken gondolkoztam, amikor feküdtem a szobámban, az ágyon. Forgolódtam, nem tudtam visszaaludni. Már nagyon kora reggel felébredtem, és ha én egyszer felébredet, szinte soha nem tudok visszaaludni, és ilyenkor álmatlanul fekszem az ágyban, és olyan felnőttes dolgok járnak a fejemben. Olyan dolgok, amire nekem még nem lenne szabad gondolnom, és gondolkoznom sem kéne rajta. DE már túl késő, megtörtént. Mivel nem tudok elaludni, így felültem az ágyban, és egy párnának dőlve leírom a gondolataimat. Az a jó a naplóírásban, hogy hamar elfárad tőle az ember. Megpróbálok visszaaludni. Talán sikerül… A nap végén írok!

Újra itt, ezúttal a nap végén. Olyan klassz volt a napom, mint amilyen rosszul elkezdődött. Először is, azután, miután írtam, a sok hánykolódás és (Eliza szavaival mondva) döglődés közepette sikerült elszundikálnom. Ez jó volt, de amilyen jó, olyan rövid. Olyan tíz óra lehetett, amikor valaki ébresztgetni próbált, sajnos, sikertelenül. Éreztem, hogy valaki puszilgatja meg simogatja a fejem. Elmosolyodtam. Félálomban voltam, amikor gondolkodni kezdtem, hogy ki lehet ez. Két fajta lehetőség van. Az egyik, hogy Lizi lehet az, és annak ellenére, hogy ennek nem sok esélye lehet, azért jó volt rágondolni. Lizi ugyanis nagyon ritkán ébreszt fel így. Ez ugyanis a jobbik eset. A rosszabb az az, amikor leönt egy nagy pohár vízzel ilyen helyzetekben, amikor sehogy sem akarok felébredni. Sok féle módszere van: jéghideg víz, lerántja rólam a takarót, ordibál, vagy csak elkezd lökdösni. Néha meg finoman ébreszt. De akkor sem így. Akkor is csak ül az ágyam szélén, és a nevemen szólít, vagy simogat. Ezek a finom módszerek itt, Londonban terjedtek el nála, a durvább módszereket inkább otthon veti be. Nos tehát, Elizát elvetem. Maradt a másik megoldás…
Ennek az igazáról inkább én magam akartam meggyőződni. Így tehát, kinyitottam a szemem. És ekkor nagyon boldog voltam, mert egy nagyon is ismerős férfi arcát láttam. Egy olyan férfiét, akit nagyon szeretek…

- Apuuuuuuuu! – ugrottam a nyakába, és éreztem, hogy sírok.

Nem tudom, hogy miért sírtam el magam, hiszen apu megjött, és én nagyon örültem neki. Nem csak akkor szoktak sírni az emberek, amikor nagyon szomorúak? Lehet, hogy én is szomorú voltam. Mondjuk, ez nagyon is igaz, mert Karácsony első két napján nem volt velünk.
Csak sírtam, és sírtam, és öleltem aput. Nem jutottam szóhoz, és szerintem ő sem, mert nem szólt semmit, csak szorított magához, erősen. Ez az ölelés számomra a világot jelentette ebben a pillanatban. Úgy éreztem, hogy most vagyok csak nagyon boldog. Én vagyok talán most a legboldogabb kislány a világon.

A hosszú ölelés után sajnos el kellett engednem aput.

- Hol van anyu? – kérdeztem apát.

- Anyád Lizinél van, drága Laurám. – mosolygott apa.

- Átmehetek hozzá?

- Majd később. – mondta. – Most beszélget Elizával.

Én bólintottam, és csendben ültem. Apu ekkor azt mondta, hogy menjünk le reggelizni. Belementem, és lebaktattunk a lépcsőn. Mármint, apu felkapott, és levitt az ölében, szóval csak ő. Elmenetünk Lizi szobája mellet, és kiabálásokat hallottunk. Anyu, és Lizi veszekedtek:

- Úr Isten anya nem hiszem el. Komolyan, mit képzeltetek? Apával most, Karácsony utolsó napján idetoljátok végre a büdös nagy képeteket, és azt várjátok, hogy ezek után ugyanúgy viselkedjek, mintha semmi sem történt volna? Ezt nem hiszem el! Anya, te ezt most komolyan gondolod?!

- Kicsim, figyelj ide! – hallottam anya hangját. – Tudod, hogy a munkánktól függünk. Legszívesebben…

- Legszívesebben mi? – fakadt ki Lizi – Anya, te teljesen hülye vagy? Mi? Legszívesebben hazajöttél volna? Erősen kétlem. Mi volt az a karácsonyi buli mi? Az is a „kötelező munkád” része? Értsd meg, hogy ezt nem tehetitek meg velünk. Velem és Laurával. Laura odáig van értetek. Tudod te is nagyon jól, hogy ez egy baromi nehéz időszak. Mindenkinek. Főleg neki. Ő nagyon nehezen viseli.

- Én nem láttam rajta, kincsem, és te sem. Tökéletesen elvan! – próbált anya közeledni Lizihez, de nem ment neki.

- Igen?! Mert te azt jobban tudod, igaz? Itt se vagy! Nem is ismered a saját gyereked. Karácsonykor sem vagy hajlandó hazajönni. Én látom, jobban, mit te. Sokkal jobb testvére vagyok neki, mint amilyen anyja vagy te. Komolyan nem ismered. Tiszta káosz vagy, anya. Apa is. Mindketten azok vagytok. Te komolyan olyan vak vagy, hogy nem veszed észre, hogy ez így nem oké? Komolyan nem veszed észre, hogy Laurával van valami. Elég rá nézni. Vagy neked nem is tűnik fel?

- Inkább csak téged viselt ez meg. Nem kenheted ezt Lau-ra Eliza! – fakadt ki anya is.

- Nem kenhetem. Tudod anya, és soha nem kentem semmit rá. Soha a büdös életben. Csak tudod, ránézel, és te egy normális kislányt látsz. Hát én nem azt látom. Vagy neked csak én tűnök fel? Ja igen, meg is van az oka. Tudod, én világ életemben szerettem kiadni magamból azt, amit gondolok. De anya, ezt jól jegyezd meg. Nem kell ahhoz vagdosnia magát az embernek, és hetekig, hónapokig sírnia, hogy tudja a saját anyja, hogy így ez nagyon nincs rendben, és a gyereknek valami iszonyú nagy baja van. Tudod, ha nem lenne Hero, én már rég az elmegyógyintézetben lennék. Nem rajtad múlt. Nem rajtad, anya. Laura meg egyébként is az a csendben szenvedő típus. Magába folytja a bánatát, érzelmeit, hogy ne legyen terhére a másiknak. Nektek. Senkinek. Magába folytja, hogy ne okozzon gondot. Hogy ne okozzon nehézségeket, problémát. Én minden nap vele vagyok, tudom. Óriási szeretethiánya van. Ezt a szeretetet pedig én magam, egyedül nem tudom neki megadni!

- Itt vagyunk neki mi! Majd segítünk neki. Rengeteg ajándékot kap!

- Te még mindig nem érted. A szeretetet nem lehet tárgyakkal megvásárolni. Nem lehet. Ti nem jól szerettek minket! Amikor a legrosszabb időszakomat éltem, egyetlen egy barátom sem, volt, aki segített volna. Egyetlen egy sem. Csak Hero. Megmentett. Kölcsönösen megmentettük egymást, mert én fogadtam örökbe őt. Emlékszem, még nem is tőletek kaptuk őket. Fagyi-t meg Hero-t. Egy szemetesben voltak, koszosan és büdösen kerestek valami kis élelmet. Hero lába vérzett, és mindketten le voltak soványodva. London utcáin kóboroltak, és senki sem fogadta be őket. Bennük magamra ismertem, és befogadtam őket. Segítettem neki, és Laurának is. Rengeteget segített neki Fagyi. Nekem meg ott van Hero. Olyan, mintha csak a kutyák, meg mi, Laurával lennénk egy család. Mi lett volna, ha haza jösztök? Ha? Mi lett volna? Ezen gondolkozz! ez a legrosszabb gondolat, ami az ember eszébe juthat. Mi lett volna, ha! Na mi? – és kiviharzott a szobából.
Láttam, ahogy anyuci tanácstalanul az íróasztalnak támaszkodik, és leverten gondolataiba mélyedve próbálja kitalálni, hogy mi a fenét kezdjen az ő lázadó kamaszlányával. Láttam a szép szemében, hogy nagyon aggódik Lizi miatt. Jó, azt be kell ismernem hogy nem túl gyakorlott a tinilányok nevelésében és a kamaszok érzéseinek ismeretében, de nagyon-nagyon szereti Lizt és tuti biztos, hogy ő Lizinek csak a legjobbat akarja...

Apa ölében sikerült mindent leírnom és megjegyeznem abból, amit hallottam. Nem pontosan ugyanazokat a dolgokat írtam le, mint amiket hallottam, de majdnem. Apa mélyen előremeredt, és én hallottam anya sírását Lizi szobájából. Én is szomorú lettem, mert most mindenkinek rossz volt a kedve, és ez átragadt rám is. Lizi is sírva rohant ki a szobából, apa nagyon komoly volt, és anya szintén sírt. Nem szeretem a veszekedéseket, mert elrontja a család egész napját legtöbbször. Bűntudatom volt, mert rólam veszekedtek. Mondtam, hogy én csináltam valamit rosszul…